Némán állok a tágas előtérben mely majdnem akkora mint az utána következő nappali. Nem veszek túlzott tudomást a világos falra felfröccsent vérfoltokról, sem pedig az előttem lévő, hátán fekvő nőről akinek a bal vállától egészen csípőig vér mossa csíkos ingét. Az sem rémiszt meg, hogy engem figyel. Tudom, hogy halott. Mégis azt látom a szemeiben, hogy arra utasít, találjam meg a gyilkosát. Megígérem neki.
Az előtér ablakaiból beszivárgó kék és piros sziréna fényét sem veszem figyelembe, sem pedig a rendőröket, akik mintákat vesznek a környezetből és az áldozatokból. Hagyom, hogy íriszem lecsukódjanak békésen és arra összpontosítok, hogy a szívverésem is azonossá váljon a nyugodt térhez amit szeretnék látni. Elérem, hogy aztán gondolataimban lássam tovább a helyszínt amit látóként figyelhettem az előbb.
Még látom, hogy öt rendőr miként végzi a munkáját. Az egyikőjük fényképez, a másik számokkal ellátott kis táblákat helyez ki a földre különböző pontokra. A harmadik csak a fejét fogja, olykor a szívéhez kap. Látom rajt, hogy mennyire megviseli a látottak. Nem tűnik fiatalnak, minden bizonnyal nemrég lehet a szakmában.
A negyedik pedig kifut, és utasítja a kíváncsiskodókat arra, hogy távozzanak a sikeres és eredményes nyomozás érdekében. Az ötödik pedig jegyzetel remegő kezekkel a papírlapjaira. Arca komoly, határozott; talán a stressztől a gyógyszerek ellenére eluralkodik rajt a parkinson kór amivel küzd. Nem ismerem őt, de tudom, hogy attól szenved. Még a gyógyszerei is zörögtek a zsebében lévő üvegben amikor a helyszínre futott. Elfelejtette bevenni, nyilván azért uralkodik el rajt az olykor látványos remegés.
Újabb rendőr közeledik. Fellép a néhány lépcsőfokon, aztán lassú léptekkel áll meg a nyitott ajtó előtt, amikor is már belépett. Most szembesül először a helyszínnel, ugyanis a nézése bőségesen elárulta, hogy számára még új a látvány - az információ már nem biztos -. Leginkább a vérfolt köti le, aztán felém fordulna, hogy kérdezzen tőlem de én nem figyelek oda rá. Jelenleg nem a valóságban élek, hanem a gondolataimban. Látom őt és hallom, viszont ellazultam olyannyira, hogy képtelen legyek reagálni az engem körülvevő valóságban. Mintha csak álmodnám az egészet; mégis minden teljesen valóságos. A vér és a döbbenet szaga futja körbe a házban lévő összes helyiséget.(..)
Eltüntetem a rendőröket. Először azok tűnnek el mint a kámfor, akik ki-be cikáztak a ház és az udvar között mintákért. Eltűnik a fotós, aztán a gyógyszeres, és az újonnani emberünk is. Egymagam vagyok a szobában. Az én szívdobbanásom az egyedüli.
Előre lépek körülbelül három nyugodt lépést amely elegendő volt ahhoz, hogy a női tetem előtt fékezzek le. Lenézek rá, és eltűnik a vörös vértócsa alóla. Azt követően következő lépésben ő maga is elillan a fapadlóról. Mindkét oldalra elfordítom a fejem, és azt tapasztalom, hogy az ajtó mögül visszahúzódik a tócsa és az apró vérpontok a falról és a riasztóról is vissza szálnak; teljesen érintetlenné válik mindegyik tényező.
Lassú, kimért, mégis határozott léptekkel kezdek aztán hátra menni a nélkül, hogy bármerre is fordulnék. Kilépek a házból, a pirosas ajtó pedig csukva lesz magam előtt. Aztán precízen lépek le a lépcsőfokokról, hogy az elő udvarba térjek, át a nyomozókon és a rendőrökön keresztül akik a mentőautókat állták körbe. Tompán hallom a szirénák zaját, többen fognak ide jönni. Aztán a ház előtti tér is üressé válik;nem marad ott senki. Sem az ott parkoló autók, sem a kíváncsiskodók, sem pedig a tanácstalan kollégák. Csak a házat látom ahol a házaspár is élt.
Megállok. Némán, semleges arcvonásokkal. Még a szemembe lógó fürtöt sem fogom eligazítani, különben megzavarna.
Látom az ablaknál, hogy a nő a konyhában sétálgat. Tudják, hogy közeledni fogok és megfogom őket ölni. Tisztában vannak vele, ugyanis a férjet nem látom, a nő pedig egyre aktívabban kezd el mozogni. Észrevettek. Nem várhatok sokáig, különben tesznek arról, hogy a rendőrség ideérjen.
Erőteljes futással megindulok a piros ajtó felé, amit jobb lábammal könnyedén rúgom be és amint ez megtörtént, kabátom zsebéből előhúzom a pisztolyom. A tágas előteret átszelem, a nappali elejében elfordulok balra ahol az emeletre vezető lépcső jelenik meg. Épp most fut le Mr. Marlow aki valószínű a feleségét akarja értesíteni arról, hogy meneküljön.  Én azonnal rálövök még azelőtt, hogy leérne a lépcsőn. Az első lövés a nyakát éri, ami szinte azonnal arra kényszeríti, hogy a lépcsőn a hátára essen.
- Kétszer lövök rá Mr. Marlow-ra. Szinte sebészi pontossággal átlövöm a nyaki érköteget. Haldokolva nézi, ahogy elveszem tőle azt ami az övé. - Lassan emelem le a pisztolyt magam elé két markomban fogva, miként figyelem, hogy Mr. Marlow miként gurul le a lépcsőn. - .. Ez a tervem. - Jelentem ki határozottan.
A gyilkosság pillanatától megfeledkeztem Mrs. Marlow-ról, aki a falon lévő riasztóba próbál üzenetet küldeni a központba miszerint bajban van. Remeg, és a hangja sem összetett; sikítani tudna, de a benne lakozó félelem nem hagyja. Látta, hogy lelőttem a férjét és nem akar ő is utána menni. Segítséget akar. Fogalma sincs, hogy mit nyom, szinte már nem is arra összpontosít. Tudja, hogy meg fog halni.
Felém néz, én pedig újra felemelem a pisztolyt és meghúzom a ravaszt. Sikítás hagyja el a golyó biztos érkezését a testében, a nyakából áradó spriccelő vér pedig a riasztóra és a falra fröccsen rá apró cseppekben. Mrs. Marlow aztán hang nélkül esik hátára érkezve a földre. Leemelem a pisztolyt magam elé megint.
- Biztos kézzel átlövöm Mrs. Marlow nyakát. Nem halálos a seb. A lövedék elkerüli az artériákat de megbénítja mielőtt távozik. - Apró levegőt veszek magamhoz. - Ez... - a holttest felé lépek óvatosan, s megállok előtte egészen közel. - Ez nem jelenti azt, hogy nem érez fájdalmat. Csak azt... -sziszegem halkan, elhagyva a hangomat a látványtól. - ... Hogy nem tehet ellene semmit sem. Ez a tervem. (..)
Kinyitom a szemeimet. Újra megjelenik előttem Mrs. Marlow saját vérében fekvő holtteste. Egészen addig figyelem, amíg oda nem érek ahhoz az eszközhöz, amin keresztül jelezni szeretett volna a központba. Az eszköz mellett ott volt a vére amely akkor fröccsent oda, amikor eltalálták. De nem foglalkoztam vele sokáig, mindössze csak megállapítottam a dolgot.
A szerkezet elé lépek, és benyomom a kódot amit Mrs. Marlow szerett volna beütni a támadás közben, csakhogy ahhoz már túl késő volt neki.
- Itt a felügyelet, kivel beszélek? - Egy férfi hang szólal ki a falra felszerelt gépezetből. Egy ideig hallgatok, aztán a körülöttem nyüzsgő kollégák felé fordulok.
- Kérem a biztonságicég esemény naplóját. - Az utasítást követően szinte azonnal a kezembe nyomnak egy nagyobb mappát, amit azzal a lendülettel álltam neki fellapozni. Aztán megálltam egy lapnál, ahol az a dátum szerepelt amikor legyilkolták a házaspárt. Mrs. Marlow-nak sikerült jeleznie a központba, azonban a cég eltekintett a jelzés felett.
- Téveszriasztásként jegyezték fel. - Közöltem, de mielőtt még bármi továbbit mondtam volna, egyet újra lapoztam. - A múlt héten is volt egy. Nahát... - Nyeltem két gondolkozás közepette. A szívem újra gyorsulni kezdett a meglepettségtől. - Lehallgatta őket. - Azonnal visszanyomom az eseménynaplót az egyik kolléga kezébe. (...)
A kinti szerelő szintén aláigazolta, hogy lehallgatták. A szerkezet minden vele történő dolgot feljegyzett. Rögzítette a biztonsági társasággal folytatott beszélgetést amit Mrs. Marlow mondott. Hamar a birtokomba került az eszköz, amit a gyilkos is használt. Minden egyes mondat benne van, amit Mrs. Marlow ejtett meg az utóbbi néhány hétben.
- Itt a felügyelet! Kivel beszélek:? - A fali eszközből szól.
Nem szándékoztam beleszólni, egyszerűen csak tesztelni szerettem volna, hogy valóban hatásos volt -e az, amit a tettes kitervelt. Tehát a most megkapott kis eszközt a falhoz helyeztem, és Mrs. Marlow mondatai hangzottak el minden egyes válaszra.
- Tudunk valamiben segíteni? Riasztást észleltünk a bejárati ajtónál. - Újabb hang.
- Igen, és sajnálom. - Diktálta az általam fogott szerkezet Mrs. Marlov hangján.
- Van még most valaki a házában, Mrs. Marlow? - A biztonság kedvéért megint kérdez a felügyelet a gépből.
- Csak én és a férjem.
- Kíván további segítséget?
- Nem. Nagyon köszönöm, hogy telefonált! - Mrs. Marlow utolsó mondata a szerkezetben.
A beszélgetés végére nem tudtam másra nézni, csak a halott női tetemre. Nem rázott meg a látványa. Egyszerűen csak sajnáltam.
- És most lesz igazán borzalmas Mrs. Marlow számára. (...)