Sellők, azaz vizi tündérek, biztos te is hallottál már róluk, vagy mégsem? Hát ilyet! Bár tény, hogy nem vagyunk mindennapi teremtmények. A hangunk bárkit elbájol, még az árnyvadászok rúnái sem védhetnek meg tőlünk. Ha kedvünk tartja, hajótörő viharokat okozunk, bár ez főleg a férfiakra jellemző, csak ők ilyen durvák. Mi nők, sokkal kecsesebbek és elegánsabbak vagyunk ennél. A többi tündérrel egyetemben mi is módfelett élvezzük mások megtréfálását, gyermekként állandó jelleggel versenyt űztünk belőle, hogy ki tud több mondént magához csalogatni. Ez a játék a felnőtteknek is tetszett, hiszen gyermekek híján valahogyan fenn kellett tartani a vérvonalat. Az elcsábítottak pedig velünk maradtak, elfeledtettük velük előző életüket. Igaz, édesapám soha nem alacsonyodott volna erre a szintre. Ő inkább évszázadokon át kereste édesanyámat. Érte még az Udvarról is képes volt lemondani. "Érte"... Talán ő is szerepet játszott benne, de édesapám mindig is saját utódot akart, valakit, aki örökli az ő erejét. És bár, pár évszázadot váratott magára, de végül édesanyám teherbe esett, majd életet adott egy tisztavérű sellő gyermeknek. Apám boldogabb nem is lehetett volna. Pontosabban fogalmazva, jobban örült volna, hogy ha fiúnak születek. Már azt is előre eltervezte, ahogy az udvarba küld, tündér lovag lesz belőlem és öregbítem majd nevét. Talán még tovább is képzelte volna a dolgokat, de így, hogy lánya lett, újra kellett gondolnia mindent. Persze, az udvarról nem mondott le, ha ő már nem is térhetett vissza, azt akarta, hogy legalább utódai ott élhessenek. Lehetséges, hogy az elején, az első 100 - 200 évemben még tervezgette, hogy lovagot farag belőlem, tanítgatott fegyverforgatásra, de nem füllött hozzá a fogam. Szerencsére hamar rájött, hogy a hangom ereje ezerszer többet ér, mint a fizikumom. Könnyen csábítottam el a mondéneket, édesanyám rengeteget gyakorolt velem. Mindünk közül én voltam a legtehetségesebb és apám büszke volt rám. Látta, hogy tehetséges vagyok, így képzeni kezdett. Az Udvarból jött, így pontosan tudta, hogy milyen szabályoknak kell megfelelnem a jövőben.


Etikettet, táncot tanultam, ahogy idősödtem. Egy jól nevelt, érett nő volt belőlem 260 éves koromra. Messze túlteljesítettem mindenkit, még apám elvárásait is. Eljött hát az idő, hogy utamra induljak és elfoglaljam dicső helyemet a királynőnk mellett. Apám New Yorkig kísért és egész úton az Udvarról mesélt. Igaz, nem sok újat tudott már mondani, hisz' ezeken a meséken nőttem fel, mégis örömmel hallgattam őket. Ez alatt a pár évszázad alatt, igaz, még sohasem láttam a tündérek királynőjét, mégis ugyanolyan mélyen tiszteltem és imádtam őt, mint édesapám. Sokszor magam elé képzeltem, egy példaképet láttam benne, tanulni akartam tőle. Tehát, amikor a portálhoz értünk, már rettenetesen izgatott voltam. Természetesen vártak minket, apm előre üzent, hogy érkezünk, így két, feltehetően apám korabeli lovag várt minket. Hosszas búcsúzkodás után átadott nekik és végignézte, ahogy a hátam mögött bezárul a portál. Örökre elváltunk. Ugyan, rettenetesen hálás voltam neki, nekik, amiért felneveltek és ilyen lehetőséget biztosítottak a számomra, de, miután nevemet a királynőnknek ajándékoztam és örök hűséget fogadtam, már eszembe sem jutott, hogy haza térjek. New York az én világom volt, tele volt élettel, bármennyi mondént elcsábíthattam, akár csak szórakozásból, akár a királynőnek.


Tökéletesen éreztem magam itt. Fényűzés, pompa, szórakozás, mondhatni egy valóra vált álom. Itt végre kiteljesedhettem. Igaz, szerettem azt a kis falut is, ahol felnőttem, szórakoztató volt ott is az élet a maga egyszerű módján, de ez egy teljesen más világ. Ezelőtt még sohasem találkoztam árnyvadászokkal, vámpírokkal vagy épp vérfarkasokkal. Mára már pedig mindüket behatóan megismertem, barátokat szereztem közülök és ellenségeket. Tudni illik, nem szerethet engem sem mindenki, sajnos vannak, akik nem tudják megfelelően értékelni az ilyen ajándékokat. Pedig, szerteágazó ismeretségre tettem szert az évek folyamán. Mondhatni a királynő füle lettem az alvilágban, a kérésére pedig szívesen elé állítok bárkit. Bárkit. Fizikumom, apám lovagi mániájának köszönhetően közel áll a tényleges tündér lovagokéhoz, így hát, ha a hangom nem elég az elbájolásukhoz, még mindig ott a másik mód rá, hogy a királynőnk színe elé vigyem magammal. Ezt a módszert viszont jobb szeretem csak vészhelyzetekre tartogatni, jobb nem kijátszani minden kártyánkat már a legelején.