Habár világéletemben egy idegőrlő, türelmetlen kis teremtés voltam, nem sok minden tudott kihozni a sodromból, s még kevesebb dolog tudott igazán kiakasztani - hogy a jelenkor szavaival éljek. Lepattogzott manikűr, vagy a nagy sietségben letört sarok? Kávéfolt a méregdrága blúzon, amit csak pár napja szereztél meg magadnak, olyannyi koplalással töltött hét után? Ugyan szerettem a divatot és a csinos ruhákat, az ilyesfajta kicsinyes dolgok cseppet sem késztettek arra, hogy magamból kikelve hisztériás rohamot produkáljak ország-világ előtt. Ez egyáltalán nem az én műfajom volt; mert ha én igazán elvesztettem a józan ítélőképességemet, az igazán jó okkal kellett, hogy történjen. Mindemellett igencsak megadtam a módját is; erről tanúskodtak az évek során leselejtezett, szétcincált bútorok vagy éppen a tropára ment kiegészítők, melyeket utána igencsak fájó szívvel búcsúztattam el. Viszont ami a legfontosabb volt, amit mindenképp ki kellett emelni: sosem ejtettem könnyeket. Egy cseppnyit sem. Soha. Az. Ég. Világon. Habár nem volt éppenséggel szappanoperákba illő múltam - amelyek hallatán a nénikék szivüket szorongatva távoznak el a másvilágra a rettenetük hevében -, azért az évek jócskán megedzettek. Mégis, amikor meghallottam azt a bizonyos hangot, amely még az éjszakai klub macskazenéjén keresztül is tisztán és mélyen elért hozzám, kedvem támadt elhajítani a kezemben szorongatott alkoholos üveget és átverekedve magam az embertömegen... Elmenekülni.
- Felicita Alba Fierro! Micsoda örömteli viszontlátás, drága, pici pillangóm!
Mennyi esélyem lenne arra, hogy megússzam a vele való, kellemesnek semmiképpen nem ígérkező beszélgetést? Tizenöt százalék. Vagy annyi sem; jöttem rá, ahogy rápillantottam a szorosan összeverődött tömegre, akik köztem és a talán biztonságot jelentő szabadság között álltak. Az esélyeket lecsökentettem... Úgy nagyjából ötre, és még így is messzemenően kedves voltam magammal. Ettől a találkozástól pedig még a mágia sem mentene meg, hisz ez a férfi majdhogynem olyan, mint a mondénok közkedvelt viccelődési tárgya, Chuck Norris. Nem anya szülte. Elszámolt a végtelenig - kétszer. Tele tárral játszott orosz rulettet és nyert... Habár halálosan fárasztóak voltak már ezek a kicsit sem vicces baromságok, ha Solomonról volt szó, képes voltam olykor-olykor komolyan venni ezeket. Legfőképpen azért, mert ő volt az a személy, aki felnevelt és akinek szinte az összes tudásomat köszönhettem. Még akkor is, ha ez utóbbira nem éppen jó dologként gondoltam.
- Milyen főbenjáró bűnt követtem el, amiért veled büntetnek? - erőltettem egy fanyar mosolyt az arcomra, amikor néhány idegőrlő pillanat után végre mellém ért, majd megtámaszkodott a pulton. Megbékéltem a gondolattal, miszerint el kell töltenem vele néhány szenvedéssel teli percet - s csak reménykedhettem benne, hogy ezek nem növik ki magukat óráká, rosszabb esetben pedig napokká. Hiszen nem lehet, hogy valami feladata van számomra, ugye? Ugye...?
Solomon napbarnított arcán egy hatalmas vigyor terült el - nem mintha nem lett volna eddig is eléggé nagy -, s egy pillanatra elfeledtem minden vele kapcsolatos ellenérzésemet; megláttam benne azt a szépfiút, a kaszanovát, aki mindenkit játszi könnyedséggel csavar az ujja köré... Hogy aztán még könnyebben manipulálhassa őket. Akaratlanul elmémbe tódultak régen elfeledett emlékek és mondatfoszlányok, amelyek hatására végigfutott rajtam a hideg, és ösztönösen összébb húztam magamat.
"Nem akarsz csalódást okozni nekem, igaz, Felicita? Kicsi pillangóm... Annyi mindent megtettem érted és a boldogságodért. És csupán csak egy ilyen kis apróságot kérek érte..."
Egyáltalán nem volt apróság, ám ezt akkor még nem tudtam - hiszen gyermek voltam még, az Istenit neki! Ám az volt az első lépés ahhoz, hogy a férfi igazán az irányítása alá tudjon vonni, megfélemlíteni. S bármennyire is tagadtam, a mai napig volt bennem egy kis félsz, ha Solomonról volt szó.
- Nem így kéne köszönteni a rég nem látott szeretteidet, drágaságom.
- Pedig be kell érned ennyivel - jegyeztem meg vakmerőn, miközben bátran álltam a pillantását. - Hiszen ha jól emlékszem, a múltkor elég világosan elbúcsúztam tőled. Véglegesen.
- Bezártál egy istállóba, büdös tehenek közé, miután megfürdettél a malacok közt. A sárban. Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de elég sajátos búcsúzkodási stílusod van.
Nem tehettem róla, egy mosoly jelent meg ajkaimon; egészen biztos voltam benne, hogy megannyi ismerősöm fizetett volna csak azért, hogy ők is láthassák akkor és olyan helyzetben Solomont, mint én. Nem sokan kedvelték; én pedig voltam egykoron olyan balga, hogy mentorként és férfiként is oda s vissza voltam érte! Az első volt az életemben, végül pedig ő lett az egyetlen, akinek teljes mértékben kitárulkoztam; amivel ő a későbbiekben nem restelt visszaélni s megannyi dolgot ellenem fordítani. Hagyta, hadd lovalljam bele magam álmaim csodavilágába - mi több, Solomon volt az, aki támogatta minden gyermeki ötletemet -, majd pedig felvilágosított a hideg és annál kegyetlenebb valóságról. Lehet férfi ennél kegyetlenebb?
- Ha nem szeretnéd megismételni az akkori incidenst, akkor békén hagysz, és keresel magadnak egy másik játékszert. Vagy még jobb lenne, ha visszabújnál a kis rejtekhelyedre és többé nem dugnád elő a képed - a szavak maguktól jöttek, mintha a régi sérelmeim öltöttek volna formát bennünk. Nem tudtam megállni a további ócsárolást sem, holott teljességgel tisztában voltam vele, ezt a későbbiekben ezerszeresen kapom vissza. - Sok mindenkinek szívességet tennél vele.
A férfi arcáról lefagyott a mosoly, ezzel egyidejüleg pedig ujjaim szorosabban markolták a kezemben tartott üveg nyakát. Kinyír. Befalaztat, mint azt az angol királynőt. Vagy még rosszabb; most már véglegesen magához láncol és akkor felesleges volt minden, amit ezidáig tettem annak érdekében, hogy távol tartsam magam tőle. Viszont semmi fenyegetőt nem tett; legalábbis olyat, ami rá vallott volna. Csupán csak közelebb hajolt,  ajka súrolta a fülemet, mély hangja pedig mintha körbeölelt volna. Ez pedig rosszabb vot még egy halálos fenyegetésnél is.
- A külön töltött évek alatt igencsak felvágták a nyelvedet, drága kis pillangóm. És ez nekem rohadtul nem tetszik. És tudod, hogy mi történik akkor, ha engem valami bosszant... - egy pillanatra elhallgatott, és fogadni mertem volna, hogy elégedett vigyorral szemléli az iszonyattol felálló pihéket a tarkómon. - Pár napot adok. Nyugodj le, szedd össze magad, aztán keress fel és pakold oda a bájos kis fenekedet, ahova én mondom. Máskülönben ismét találkozhatsz a csúnya, rossz Solomonnal. Akkor pedig a pillangó szárnyai le fognak törni.
Megpaskolta az említett testrészt, aztán pedig... Már ott sem volt, mintha nem is találkoztam volna vele. A jelenléte, az illata, mindene elillant; csupán csak a levegőben maradó fenyegetése és testem remegése maradt hátra, na meg az egyre növekvő pánik, amely a szívem környékéről indult, és másodpercek alatt nőtte hatalmassá magát.
És a buli sem volt már olyan mulatságos, mint nem sokkal ezelőtt.