Eredeted a hideg és zord Ukrajnába gyökerezik. A nagyobb "oroszkutya" elleni háborús konfliktus okozta, hogy Európát Amerikára cserélted. Egyedüli élő hozzátartózóddal, a britesen illemtudó keresztanyáddal érkeztetek New York egyik középosztályú kertvárosába. Már majdnem négy, jó egészségnek örvendő éve vagytok a környékbeli szomszédok kibeszélendő beszédtárgya. Keresztanyádat még úgy ahogy normálisnak vallották, noha látogatást ennek ellenére még mindig unszolásból tették mintsem szívélyes kedvességből. Lana, te egy különc lány voltál. Mindig is. Nem csak a környékbeliek suttogásában, de sajnálatoson módon az iskolában is, ahol még két évig rákényszerültél arra, hogy mindezt semmisnek tartsd. De ahogy teltek az iskolás időszakok, és váltakoztak az évszakok, egyre több - leginkább női iskolástársaid - gondolták úgy, hogy a legfrissebb gúnyolás játékszerükké avatnak. Míg a fiúk a sejtelmes, nem mindennapiságodban csak a kihívást látták, hogy diadalt hirdetve elregéljék végre a haverjuknak hogy valakinek sikerült megszereznie téged. Téged a költözés óta már nem igent tudod rosszabb "baj" érni, mint az iskolai megrázkódtató formaságai. Ennek egyik példája, hogy különcségedet a többi különc igazán szimpatikusnak vélte. Így kerültél be egy három fős lány banda körébe, akik azzal kompenzálták egyediségüket hogy minél normálisabbnak akartak tűnni egyediségükkel. S habár már erős baráti kötelék alakult ki köztetek, te nem tudod olyan könnyen elhitetni az emberekkel, hogy átlagos vagy. Mert nem vagy az. Mindössze 7 éves korban diagnosztizáltak nálad egy ritka mentális zavart, amit szkizoaffektív zavarnak van feltűntetve az orvosi leleteiden. A mai napig kezelnek vele, mostanra finomabb formában egy pszichiáter jelenlétében. A zavarod nem tűnt el teljesen, sőt, a kezelések ellenére otthonodban és még az iskoládban okoznak visszatérő tüneteket. De aztán megtörtént valami olyasmi, ami kiváltotta benned a zavarod legteljesebb fokát. Abban az őszi hónapban látogatást tettél keresztanyádékkal, Manhattan városában egy ismerkedős vacsora keretében. Az ismerkedés egyik célja az volt, hogy ismeretséget köttess a környékbeliekkel. Mivelhogy, következő iskolai évedet itt kellett hogy megkezd. Dacára, hogy a buszos utazásaid legalább 1 órába teltek míg hazaértél. Dacára annak, hogy a három barátodat magad mögött kellett hagynod, kifejezetten örültél, hogy tiszta lappal kezdhetsz egy teljesen új iskolában, és teljesen új környezetben. Újabb esély a megkedvelésre. De ez koránt sem ment olyan egyszerűen mint New York esetében. Mert azon az október 27.-e napon, valami egyszerre hitette el veled a valóságot, és a nemlétezőséget. Éjjel volt, és te épp az utolsó éjszakai járat elfogása alatt tapostad az aszfaltot, mikor egy közeli tengerpartra néző híd tövében, az arcodba lebegett egy piros léggömb. Első, jogos következtetésnek tudtad be ezt a jelenetet a mentális betegségednek. Aztán jött a következő megdöbbentő kép, egy bohóc ármányos hízelgő képében. Az ismerkedés élesen gyilkos szándékú volt. A bohóc üdvözlően adott hálát a késői találkozásotoknak, míg te továbbra is abban hitben voltál, hogy mindez csak a zavarod egyik leghosszabb tünete. S valamilyen oknál fogva ellenszenvedet latba nyomta a tény, hogy habár nem igaziból, de hallgató félre találtál, egy félelmetes bohóc képében, aki pontosan a félelmetességével nyerte el a bizalmadat. A maga különcsége okozott rokonszenvet benned, s noha érezted ez a találka a betegségednek köszönhető, mégis arra kérted az idegent, hogy újratalálkozzatok. A kérésed egyik záloga, hogy erről sem a keresztanyádnak, sem a pszichiáterednek nem ejthettél egy szót sem. Így a találkozások még titokzatosabbá váltak. S mikor már észbe kaptál, már ott volt veled az iskolában, az utcákon, de még a szobádban is meghívást kapott tőled. S végre úgy érezted, hogy betegséged egyik jó oldalaként új - hanem is barát - rokonlélekre tettél szert, aki ráadásként megtanít hogyan légy ismét önmagad. Egyedi.