A puha anyagú, vöröses-feketés színű, - a két legnagyobb kedvenc színvilágom -, szőnyegen ülök az irodám kellős közepén. Szeretem ezt a szőnyeget, sok helyet megjárt már, sok éve szerencsét hoz vagy csak értékesnek tartom, amiért ilyen jó állapotú még több évtized után is. Egy karnyújtásnyira van a kávém, amit azért tettem odébb, mert nem szeretném véletlenül sem leönteni a szőnyeget vagy más egyebet, ami fontos. Körülöttem rengeteg akta, jelentés van szétszórva, amikben szeretném meglátni az egyenes utat a célig.
Sok egyszeri gyilkosságot és sorozatgyilkosságot elkövető személyt ismertem meg életem során. Volt, aki hirtelen felindulásból fegyvert ragadott, lövöldözött vagy késelt. Volt, aki előre megtervezett mindent, a legapróbb porszemet is beleértve. Volt, aki kicsúszott a rendőrség vagy a szövetségiek kezéből az utolsó pillanatban. Lehet, hogy kudarcnak vélik, de nem volt az. Én szeretem átlátni a dolgokat, belelátni mások lelkébe, átérezni a fájdalmat, a bűnözőket minél hamarabb rács mögött tudni.
Valószínűleg én megmaradok egy munkamániásnak, sohasem kapcsolódom ki teljesen. Mindenből én akartam a legjobb lenni, a legjobbak közé bejutni, lehetett szó bármiről. A legkiválóbb mentort kaptam, akit csak lehetett, ezért is szerettem bele a pszichiátriába. Az már tényleg csak hab a tortán, hogy nem pusztán csak klinikán dolgozom, hanem az FBI berkein belül profilozóként tevékenykedem, vendégelőadóként részt veszek az akadémián tanulók életében. Nem kevés emberrel és természetfelettivel találkozom ott és mindenhol máshol... Van, aki tudja, mi vagyok, azonban próbálom minél inkább eltitkolni mivoltomat. Ott van Will, aki utóbbihoz tartozik, viszont ott van a másik véglet, Dr. Lecter, aki pedig tudja.
- Tudja mennyi az idő? Miért nem megy haza, vesz egy forró fürdőt, és pihenne egy nagyon jót? - jött be kopogás nélkül az asszisztensem, aki nagyon a szívén visel mindent, mindenkivel annyira rendes és segítőkész. - És még kávét iszogat ilyen későn? - a kérdéseitől más már falra mászott volna, én nem, én csak legyintettem mosolyogva.
- Még... átnézek néhány aktát, meg készülök az előadásra, amiben a személyiségzavarokról lesz szó az FBI-akadémián - mutattam rá a naptárra, közeleg az idő, meg igazából most más érdekel, ez sem utolsó persze. - A csütörtök délutáni két és öt órási pácienseket értesítenéd arról, hogy nem tudom őket fogadni, és adj nekik új időpontot jövő hétre. Rendben? - szedtem össze pár papírtömböt a beszédem közben, nem tudtam állandóan a szemébe nézni a nőnek.
- Jó, rendben. Intézem, doktornő - bólintott kétszer is, aztán még egyszer körültekintett és kifelé ballagott.
Nem szeretek otthon sem lenni, néha fojtogatónak érzem, ha nincs mit csinálnom. Szeretem a társaságot, kedvelem, ha valakivel el tudok csevegni vagy valami hasonló hobbiban éljük ki szabadidőnket. Mondjuk nem tudom folyton elnyomni a boszorkánylétemet, de azért emberek társaságában igyekszem ignorálni. Mintha kettős életet élnék, az egyik ezekből hazugságokra épül, pont ez az, ami teljesen ellentmond annak, amiben hiszek. Az igazságnak...
Ordítani kezd a telefonom, amikor egy rövid üzenetet látok meg a pici képernyőn, ezzel a szöveggel: Történt egy újabb gyilkosság. A helyszín ugyanaz, mint az előzőnek. Felkaptam a szöveg láttán a fejemet, kicsit rendet tettem, azután felvettem a kabátomat, és elindultam a parkba. Azért volt bennem némi kérdéshalmaz, miért én menjek oda? Vagy nemcsak én leszek ott az egyedüli szakértő? Hm. Meglátjuk hamarosan.