Azt rebesgetik, második gyerekként érkezni egy családban nagy szerencse; a famíliákban minden tag a legkisebbel van elfoglalva és aprólékos gonddal óvják még a legjelentéktelenebb bajtól, mindössze annak a faktikus érvnek tulajdonítva túl nagy jelentőséget, hogy tapasztalatban és nagyobb védelmet igényel.

Lehetetlen küldetés lenne akárcsak megszámolni is, hányszor kényszerültem rá a bennem hullámzó obsztináció tenger miatt végighallgatni édesapám bölcsességet plántálni igyekvő litániáit, annál nagyobb misszió azonban szavakba önteni, milyen nevetségesen kegyetlenül küzdelmes megpróbáltatás volt akár plump kísérleteket tenni a pusztító affekcióim megtürtőztetésére azokban a pattanásig feszülő pillanatokban. Nem adatott meg a jog, hogy megválasszam, hova szülessek, ahogy nekik sem az, kit kapjanak, azonban velük ellentétben önön érzületeimmel nem keltettem bennük bűnösség, amiért olyasvalakire akarnak formálni, aki soha nem leszek. Helyette inkább hamis mosolyba rántottam ajkaimat, és kitartást merítve burjánzó dühömből, jeleskedni igyekeztem minden kihívásban, ami elé állítottak a kiképzésem során.

Hiábavalónak bizonyult minden erőfeszítés, ugyanis a nővéremet részesítették királyi bánásmódban, még azokban az esetekben is, amikor csúnya vereséget szenvedett kisebb húga – azaz szerény személyem – jóvoltából. Hisz, a huszonegyedik életéve betöltével, a falkánk törvényei által előírt kort éri el, amikor is jog szerint át kell vennie anyánk életének legnagyobb hivatottságát: a falkatagok vezetését. Megmagyarázhatatlan, mennyire nevetségesnek tartottam eddigi életemben a szüntelen hajszát, az erőt, amivel a nővérem tepert, hogy egyszer a falkához méltó vezető legyen. Egyszerűen nevetésben tudtam volna kitörni, akárhányszor meghallottam arról álmodozni, amikor a férje oldalán a „trónra” kerül, hogy bölcs vezetője legyen a londoni farkasoknak. Az eltökéltség szülte viselkedésformája egyfajta sajnálatot indukált bennem, hogy leghűbb vágya röghöz kötni és kockáztatni saját és szerettei életét. Miriádszámú indíttatást tudtam volna felsorolni azért, miért érdemes küzdenie a saját jólétéért, illetve pillanatokon belül olyan érveket felsorakoztatni, miért nem a fejes poszt a legszerencsésebb választás… azonban meggyőzni kötve hinném, hogy tudtam volna, ugyanis már gyerekkorában eldöntötte, hogy sorsa célja a vezéri pozíció megszerzése, és ez misem bizonyítja jobban, hogy velem ellentétben egészséges halandóként született, viszont a cél érdekében beleegyezett a beharapásba. Konkrét elképzelései egyszerűen törhetetleneknek tűntek.

Határmezsgyéket súroló deviáns viselkedésem polgárpukkasztónak bizonyult a közösségünkben, mivel gyakran ütközött a mindennapi életünk íratlan normatívumával. A felállított kritériumokat arany szabályokként kellett követnem, hogy kivívjam mások tiszteletét, és noha rendesen ellenszegültem és elleneztem, hogy úgy táncoljak, ahogy fütyülnek, édesapám – a katonák vezére – mindent megtett, hogy megregulázzon és megmutassa a falkának, nem bánik kesztyűs kézzel velünk, a lányaival sem, ha a szituáció megkívánja. Csakhogy a kulisszatitkok a többiek számára okkult misztikumok maradtak, így anyával és a nővéremmel együtt tudtuk, apu sosem tenne ki minket valós veszélynek. Azzal pedig, hogy igyekvően követendő példát óhajtott demonstrálni és közben statuálni a közönség előtt, mindössze a nevünket, a hírünket és édesanyám tekintélyét szerette volna megvédeni.

Azonban makacsságom rövid időn belül áthágott minden lehetséges határvonalat, így apám kénytelen volt bevettetni egyetlen mentőövként szolgáló, leleményes ötletét, hogy lefoglaljon; mellém rendelte az egyik legjobb vadászfarkasát. Ugye mondanom sem kell, mennyire repestem az ötletért főleg annak tudatában, hogy a falkánk több női tagja térdkalácsai felmondták a szolgálatot, amint a kedves „mentorom” feltűnt? Arról nem is beszélve, hogy mindenki fantáziáját izgatta, milyen is ő valójában, csakhogy erre a kérdésre szinte senki nem kaphatott választ, mert Mr. Titok szüntelenül a rejtély leplével takarózott.

Sosem voltam az féltékenység táblájának középpontjában - hisz mégis ki irigyelne egy olyan személyt, akit sokan legszívesebben kipaterolnának a falkából? – így szánalomtól elkerekedett szemekkel, szemérmetlenül, talán kissé kötekedően mustráltam a megsavanyodott fizimiskájú kisasszonyokat, amikor kénytelen voltam az irigységük tárgyával együtt mutatkozni. Futólag talán még élveztem is, hogy ekkora féltékenységgel szemléltetnek, és mégis nevetségesnek találtam a helyzetet, amibe önön akaratom ellenére kerültem. Olyasvalamit irigyelnek tőlem, ami tulajdonképpen nem is az enyém.

Eleinte az edzések az új partneremmel a saját medrükben folytak, de minden egyes vele szembeni veszteséggel erősödött a dühöm, hogy képtelen vagyok legyőzni őt. A tréningek versenyekké avanzsáltak, társam helyett vetélytársamként tekintettem Mr. Titokra, és noha irdatlanul nagyon izgatott az a fajta kisugárzása, ami harcmódjával, mozdulataival és szavaival irányomba árasztott, és amivel azt sugallta, a szemében nem vagyok méltó ellenfél, igyekeztem a közöny legvastagabb palástjával elfedni a mérget, ami a bosszantó hozzáállása szított lelkemben. Cseppet sem volt ínyemre, amikor haragomat felhasználva becserkészett csapdáiba harc közben, majd mindentudó módjára okított. Nekem egy férfi se mondja meg, mit csináljak… de ő élvezettel figyelte, ahogy önérzetemet kissé bántó szavai nem hagyták kialudni az bizonyos szikrát, amiből a kitartásomat nyertem, és ahogy kicsapongó kislányból igazi, éber harcossá kezdtem fejlődni. Kapcsolatunk kezdett barátira fordulni, míg egyszer csak azon nem kaptam magam, hogy vele álmodom, harc közben elgyengülök, ha a közelembe kerül, és egyre figyelmesebb vagyok azokra a pletykákra, amikben az ő neve is felcsendül. Kérdésére, hogy mi történik velem, nem tudtam válaszolni, azonban biztos voltam benne, hogy ő is észrevette, lankad a figyelmem, ha sor kerül a vele való küzdelemre. Összesen egy alkalmat tudnék mondani, amikor minden érzékszervem kiélezett pengeként működött abban az időszakban; akkor, amikor olyasmi jutott a fülembe, hogy az egyik legutálatosabb lánynak csapja a szelet. Noha semmi nem kötött össze minket úgy, megbántottnak és becsapottnak éreztem magam. Nagymértékű düh munkált bennem, ami pattanásig húzta a feszült ideghúrjaimat, és amiről úgy éreztem, csak akkor fog megszűnni, ha én is legalább akkora fájdalmat okozok neki, amekkorát ő nekem. A győzelem gondolata pedig egészen átivódott minden porcikámba, amikor padlóra küldtem. Egy pillanatra talán elhittem azt a fantazmagóriát, hogy képes vagyok legyőzni őt, csakhogy a szemeibe pillantva, a tekintetében újból elvesztettem önmagam. A remegő testem súlya egy pillanatig sem jelentett megpróbáltatást az övé erejének, így egy szekundum töredéke alatt az én hátam préselődött a murvás tópartnak. Heves méltatlankodástól sziporkázó szemeimmel ostromolva őt igyekeztem kiszabadulni marka alól, de nem hagyta és addig szorított le, míg el nem fáradtam a teste alatti ficánkolásban. Pillantása újból rabigába hajtotta az enyémet, a következő másodpercben, hússzirmai ellenkezést nem tűrően az enyémekhez tapadtak, majd mohón elkezdték falni azokat. Az aortapumpám mintha megfeledkezett volna a kötelességeiről, trehány működésének köszönhetően ketyegőm kihagyott pár szempillantásnyi dobbanást, tenyereim kihűltek, eközben egész testemben váltakozva kezdtek futkosni hideg és meleg hullámok. Megszakította a csókot, de mielőtt bármit is mondhatott volna, kiszabadítottam a kezem, tenyerem pedig akkorát csattant az arcán, hogy szaggató hangja elzavart néhány madarat a hozzánk közeli fákról. Ledobtam magamról, és hetyke lépésekkel visszairamodtam a házunkba.
Az nap további részét a szobám nyugalmába burkolózva kívántam tölteni, azonban apró kavicsok kopogó hangjai felrúgták a terveimet. Kipillantva az ablakon őt láttam, és noha elsőre úgy döntöttem, figyelmen kívül hagyom a délutáni, diverzáns tettét, valami legbelül nem hagyott nyugodni; tudni akartam, mi vitte rá, hogy megcsókoljon.
Soha senki nem vallott nekem szerelmet addig a pillanatig, én pedig kislányos konfúziómban még csak megszólalni sem tudtam. Elmém legsötétebb zugaiban a remény csillaga kezdett el haloványan fényleni annak a sansznak a gondolatától, hogy ez a tündérmesém kezdete. Csakhogy a jó tündérek nem léteznek, és így a csodálatos, álombeli regék sem. A boldogság rövid és legalább olyan gyors tempóban távozik, mint amilyenben érkezik.
Nagyjából másfél hónappal később a szobámban ücsörögve, nyugtalan gondolatoktól kínozva felpattantam ültemből és elővéve egy nagyobb hátizsákot, elkezdtem összepakolni a legfontosabb holmimat. Agytekervényeim buzgón azokat a gondolatokat próbálták feldogozni, mégis hogyan hagyhatom, hogy a féltékenység ennyire befolyásoljon. Gyűlöltem az érzéseimet és a szerelem gondolatától is kavargott a gyomrom, füleimben pedig szüntelenül az Ő hangja csengett, ahogy azt közli velem, hogy sosem kellett volna egy kislányhoz kötődnie.
Hiba volt.
Mindössze ennyit tudtam érdemben reagálni, és a rám legjellemzőbb viselkedéssel, a menekülést bevetve otthagyni őt. Láttam, amit láttam, és majdnem elcsattant egy csók közte és az a fruska között, akivel pár hete szóba hozták. De persze, nekem jutott a megtiszteltetés, hogy a bűnös és a kislány szerepében ragyogjak, amiért nem értem meg, hogy semmi sem jelent a számára az a liba.
Hátizsákomat felkapva, búcsú nélkül indultam utamra, amit akkor nem tudtam, hova vezet. Nem mintha érdekelt volna… a lényeg az volt, hogy minél messzebbre kerüljek Tőle, a falkától és mindenkitől, aki mindössze egy zavarodott kislányt látott bennem.

Hosszú vándorlás után menedéket végül New Yorkban találtam, és noha a költözéssel elhagytam egy részt magamból, jó érzés fogott el a gondolatra, hogy egy ismeretlen lehetek a rengetegben. Felvételt nyertem az egyik egyetemen média és kommunikáció szakon, és részidős állást vállaltam egy belvárosi cukrászdában. Közben azon voltam, hogy a velem született átkot leszorítva olyan életet éljek, mint minden mondén ebben a városban. Magányos esteken még a mai napig visszavágyom és hiányolom a családom jelenlétét, de jól tudom, így lesz a legjobb mindenki számára.