Némán ordítottam, száraz íriszekkel zokogtam. Nem szóltam, szemeim pedig még csak nem is pislogtak. A hallásom az, ami most szükséges volt; csak hallgattam mindazt amit mond. Nem tagadtam egy percre sem, hogy mennyire megvisel a döntése, az, hogy inkább rábíz más valakire mintsem saját magára. Jack Crawford kérését elfogadtam és minden lélegzetvételem most csak azért van, hogy másokat megmenthessek a biztos haláltól. Nem szorulok más terapeutára, nem szorulok arra, hogy egy idegen kezei közé kerüljek. Hannibal a maga módján hízelgő, de a lepel amit ő visel némileg átlátszó. Azt a leplet szinte megtudnám érinteni és leránthatnám róla de félek attól, hogy ami az anyag alatt van csak megrémisztene. De persze, nem szokásom megszállottan bármit is feltételezni olyasvalakiről aki a legjobb barátomnak az ismerőse, de Dr. Lecter számomra annak ellenére is rideg, hogy mennyire próbál velem kialakítani bármiféle viszonyt. Ez ugyan nem a férfi hibája, hanem én magam vagyok az, aki nem tud és nem is akar másokat elfogadni. Főleg egy ismeretlent akiről azt sem tudtam azelőtt, hogy kicsoda.
Hagyom, hogy az asztalához sétáljon és összeszedje azt amire onnét szüksége van. Én addig magammal harcoltam miszerint jobb, ha most magamra maradok és hazamegyek, de egyik részem pedig inkább marasztalt és parancsolt, hogy maradjak.
- Hannibal-t honnan ismered? - Tettem fel egy nagyon egyszerű kérdést amely ott tart még hisz minden bizonnyal nem fogok akkor elmenni, ha érdekel egy nagyon szükségletes válasz. Nem lenne szükséges Dr. Hannibal Lecter-rel foglalkoznom de nem hagy nyugodni a tudata, hogy mostantól vele kell megosztanom az elmémet.

Egyáltalán nem állt szándékomban őt analizálni. Én nem pszichiáter vagyok és nem analizálok mindenkit ahogy azt ő teszi. Ha pedig ő nem egy pszichopata gyilkos, akkor még csak a helyébe se fogom magamat képzelni. Nem kell ahhoz semmiféle gondolalatokat túlszárnyalnom ha egyszerűen látni akarom a valóságot belőle; én magam is látom, hogy mekkora képzeletbeli falat épített közénk azzal, hogy inkább másra sózott rá. Tehernek érezhet, egy olyan tényezőnek, amitől retteg és nem engem vagy a barátságunkat tartsa szem előtt, hanem a saját maga félelmét irántam. Instabil vagyok de ez még nem jelenti azt, hogy őrült is vagyok ezzel együtt. Én nem vagyok őrült!
Nem akartam tovább ott lenni. Nem szokásom a zavaró tényezők elől menekülni, de most jobbnak láttam, ha nem ostorozom magamat a látványával és a leplezett szándékú szavaival. Szerettem volna azt hinni, hogy az ő kezeibe kerülök mert akkor tudom, hogy az elmémet teljes mértékben biztonságban tudhatom. Tisztában van azzal, hogy egy idegen, ismeretlen mellett én nem tudom magamat olyan mértékben feltárni, bármennyire is akarom, hogy működjön az a terápia. Azonban kénytelen vagyok elfogadni az ő döntését és beletörődni abba, hogy Alana inkább a távolság mellett dönt. (..) Megérinti az egyik kezemet. A lelki súly ami akkor rám nehezedett, leállított mint egy megrakott hajót a horgony. Azonban nem néztem rá, háttal álltam neki és hallgattam tovább, amit még mondani szeretett volna. Annak ellenére, hogy mennyire nem szeretem ha megérintenek, hagyom, hogy azt tegye, hisz ő az egyetlen akiben teljes mértékben megbízom. Mindig is szerettem őt.
- Sajnálom, Alana. - Kezének szorításából kiszabadítom az enyémet egészen óvatosan, zavartan pedig tenyereimbe temetem lassacskán könnyesedő arcomat. - Meg kell értenem a te nézőpontodat is, és ígérem, hogy a lehető leghamarabb megpróbálom feldolgozni a döntésedet. - Aprócska bólintással nyugtázom mondatomat és lassabb mozgással újra felé fordulok, mostanra már sokkalta nyugodtabb kisugárzással. Az amit mondtam, még nem jelenti azt, hogy teljes mértékben elfogadom a döntését. Nem ő az egyetlen, aki tart tőlem. Én ezeknek az embereknek a szemében látom, ha valami nem tetszik rajtam. Alana is szintén tart tőlem. Valószínű ezt még saját magának sem vallta még be igazán.
- Dr. Lecter bizonyára jó terapeuta és ezért ajánlottad őt Jack Crawford-nak. - Erőltetett mosolyt húztam arcomra egy pillanat erejéig, azonban a hangom is nagyon csak megtörtének látszódott. Egyelőre nem csak a gyötrő rémálmokat nagyon nehéz feldolgozni, hanem azt, hogy akinek a bizalmadat szentelted ő maga is kerülni kezd.
- Ha van kedved és időd, átjöhetnél hozzám. Ha a terapeutám nem akarsz lenni, a vendégem attól még könnyedén lehetsz, nem igaz? - Fájdalmasan megremegett a hangom szerény kérdésem közepette. Alana az egyetlen biztos pont az életemben. Még.

Alana sohasem volt az a típus, aki kerülte a kását. Azonnal rálátott a rejtett kérdésemre, nem hagyta magát elárulni. Egyáltalán nem állt szándékomban kellemetlen helyzetbe hozni őt, mindenesetre zavar, hogy maga helyett valaki mást sóz rám ha már konyha nyelven akarom kifejezni ezt az egész komikumot. Alana-val már nagyon rég óta ismerjük egymást, és hiába hozom őt kellemetlen helyzetbe olykor, nos, ő valamiért sokkal többször követi el azt nálam. Kellemetlenül érzem magamat a jelenlétében, hisz valljuk be, ő volt az egyetlen aki bármilyen formában is próbált velem foglalkozni. Tisztában vagyok azzal, hogy a távolságtartásom nagyon is rontott az összképemről a szemében és ez őt megijeszti a különös képességemmel együtt. Azt is tudom, hogy az sem tetszett neki, hogy instabilnak tituláltak a teszten. Alana számára fontos az egyenes és tiszta elme, amitől a képességemből adódóan az én elmém nagyon is messze áll, de ettől még nem kellett volna ezt tennie velem. Én próbálok úgy viszonyulni felé, ahogyan azt ő megérdemelné, de nem megy. Én nem szoktam hozzá ahhoz, amit ő elvár egy férfitól. Az én kötődésem iránta az ő szemében nem jelent semmit sem. De ha jelent is valamit, nem tud vele mit kezdeni. Nem is akar. Ezt pedig nekem kéne elfogadnom de erre pedig én vagyok képtelen.
- Tisztában vagyok azzal, hogy egy jó vastag téglafalat akarsz közénk építeni de én kevés vagyok ahhoz, hogy azt lerombolhassam, bármennyire is szeretném. - Visszahelyezem a szemüvegemet, s egy pillanatra csak a földet pásztázom magam előtt kiüresedett íriszekkel. - Az a fal egyre erősebb és egyre magasabb. Nem tudom megmászni, sem pedig ledönteni. Te csak építed azt, hogy egy idő után még a fal közelébe se mehessek. - Jelképesen bólintok, majd újra az ő arcát elemzem egészen tisztán, őszintén. Fél és tart tőlem az óta, amióta labilisnak nyilvánítottak. Megértem őt, talán én sem fogadnék el egy olyan embert akit nem tartottak alkalmasnak a rendőrségen. De a belegondolás akkor sem fog engem elnémítani.
- Miért is mesélnék az én elképzeléseimről? Elvégre nem érek fel hozzád már. Miért is adnál a véleményemre? - Vérig bántott az egész eddigi történések, az, hogy Alana még nálam is távolságtartóbb lett. Ő lesz az, aki nem fog bennem bízni. Ő lesz az, aki legelőször elfog engem hagyni. De én akkor is kapaszkodom abba a kicsi reményben, abba a kicsi szeretetbe, ami még iránta maradt. Ez éltet.
- Eléggé rosszkor jöttem. - Jelentem ki magunk közé egyhangúan, azzal pedig elindultam kifele, szorgosabb léptekkel. Menekülni akarok...

Lehunytam íriszeimet, és csak is a vibráló hangokra koncentráltam, melyek tökéletes harmóniával hullámoztak végig a levegőben, a terem teljes pontjaira. Mély hallgatásom annyira ellazult, hogy Alana beszédeiből aligha jött át bármi is, mégis nyugtató hatást mértek le rám a szavai, határozott hangja. (..) Szemhéjaim mögül is érzékeltem, hogy a teremben világosság tör ki és Alana tisztább hangja hangzik el, miszerint várja a hallgatóit a jövő héten; ezennel befejezte a mostani előadását. Persze, kinyitottam szememet és búcsút intettem a röpke meditálásnak és ahogy tehettem, illedelmesen kihúztam magam, és beljebb léptem a terembe. A hallgatók persze elfértek mellettem, olykor arrább mentem, hogy eltudjanak mellettem menni. Nagyon sokan voltak. Ez nem csoda, elvégre Alana remek előadó és felkészítő. Nem is lep meg, hogy ennyien sokan őt választották.
- Beosonni? - Meghökken a hangom hirtelen, alig pár másodpercnyi időkvantum alatt még egy szerény mosoly is felrajzolódott arcom szélére. - Nos igen, talán mondhatjuk így is. Miért is ne. - Közelebb léptem hozzá barátságosan, ami tőlem egészen szokatlan, elvégre ha tehetem nem csak, hogy a szemkontaktust mellőzöm hanem a távolságot is igyekeztem mindig csökkenteni. - Látom vége az előadásnak. Ezek szerint pont jókor érkeztem. - Egy pillanatra rátekintettem a karórámra amint megemeltem bal karomat, s ezt követően újra Alana-ra szenteltem a figyelmemet.
- Egyébként nem is zavarék túl sokat, mindössze csak kíváncsi lennék néhány dologra. Az egyik dolog érdekel, míg a másik az csak aggaszt. - Tekintetemet magamhoz hűen elvonom tőle, szemüvegemet pedig lekapom magamról és ujjaim között forgatom, véletlenül se hozzáérve az üvegeihez különben maszatos lesz.
- Jack mesélt már neked a minnesotai gébicsről? Dr. Lecter már értesült róla és minden bizonnyal ez alól te sem maradtál kivétel, hisz Jack és Dr. Lecter nagyon közeli ismerőseid. De nevezhetném őket akár barátoknak is. - gesztikuláltam képletesen karjaimmal, jobb kezemben ujjaim között a szemüvegemmel, s tekintetébe néztem mostanra új erővel. Szándékosan hoztam fel a témába Hannibal Lecter-t is, hiszen ha Alana felkapja rá a fejét, akkor ismeri őt. Márpedig ha ismeri, akkor Alana az a rejtélyes közös ismerős, akit Hannibal nem nevezett meg.

Óvatos léptekkel haladtam a folyosókon, félve attól,  hogy talán megzavarom a hangos lépteimmel az előadást. Ám a karórám szerint hamarosan délutáni négy óra, tehát nemsokára vége is lesz az utolsó előadásnak is. Az én előadásim már kora délelőtt lejártak. Ezt annak köszönhetem, mivel most már az FBI-nak dolgozom nem vagyok köteles megtartani az összes óráimat. Én pedig hát nem kínzom magamat, szóval hallgattam a vállamon ülő ördögre és kikértem az ügyintézőben, hogy csökkentsék a kötelező óraszámokat. Természetesen nem lett volna kötelező itt maradnom, de türelmesen megvártam, hogy Alana is végezzen a mai napjával és szabadon tudhassak vele beszélni. Nem szokásom senkit sem önszántamból felkeresni, ez alól sohasem volt kivétel Alana sem, de most szükségesen éreztem azt, hogy megbeszéljek vele valami nagyon fontos dolgot. Egyrészt érdekel az ő véleménye is a Minnesorai gébicsről, másrészt pedig tudni akarom, hogy miért adott tanácsokat Jack Crawford-nak, hogy még is kit helyezzen ki mellém mint beszélgető terapeuta. Márpedig én egyáltalán nem szorulok beszélgetőpartnerre főleg nem egy olyanra, aki a legelső perctől fogva próbált engem diagnosztizálni. Kissé okolom ezért Alana-t, de ő sem mondhatott nemet Jack-nek. Jack nagyon kemény és határozott, neki nem lehet nemet mondani. Szerinte.
Csendes lépteim megállnak az előadó terem ajtajában, egészen lapulva, hogy a hallgatók figyelmét ne vonjam el a mozgásommal. Ők egészen fent ülnek, az egész terem viszonylag sötét, csak néhány lámpa nyújt minimális világítást. Én nem foglalkozom velük, hanem csak is Alana mozdulatait és hangját figyelem. Alana volt az egyetlen, akit különleges módon szerettem. Annyira én sem tudom igazán, hogy milyen az a kötelék amely ő és én köztem van. Csak azt tudom, hogy nagyon erős és rendíthetetlenül stabil.