(..) Kikapcsoltam a kamerát időközben, szinte olyan hirtelen, hogy a táskámat ledobtam az ölemből a szendvicsemmel együtt amint felültem. Ahol dolgozom, mind mondének munkahelye és mondének fekszenek itt és ők ellenőrzik ezeket a felvételeket; nem hagyhatok semmilyen olyan információt, ami természetfelettire utalna.
A kamera fejét azonnal lekapom, és visszaülök a helyemre zavartan, túlságosan is feszülten ahhoz, hogy most a szemeibe nézhessek. Egészen váratlanul ért, hogy ennyire könnyeden ejtette ki egyáltalán azt, hogy 'démon'. Sohasem találkoztam még olyan lénnyel, talán még a jelenlétét sem lennék képes elviselni egy olyan torzszülöttnek. Persze, a sokkos állapotom nem volt egyenlő a tiltakozással, sőt mi több, nagyon is nagy valószínűséget láttam arra, hogy démon tehette ezt. Ugyanakkor az sem volt kizárt, hogy ember merte ezt tenni elvégre ember vagy démon, mindegyik képes a bűnre. Ennél pedig már láttam sokkal felfoghatatlanabb történést is.
- Először is... - zavartságomtól kellően megremegnek a hangszalagjaim ahhoz, hogy ez miatt elveszítsem a kontrollt magam felett. - Miért mondtad ki ezt egy olyan valaki előtt, aki egyébként ízig-vérig mondénnek adja ki magát?  - Próbáltam halkabban beszélni ami sokat segít abban, hogy érthető és tiszta legyen a kiejtésem. Először érthetetlennek tűnhet a kérdésem, de ha jobban végiggondolja azt, hogy mit válaszoljon erre, rájön, hogy mire is utalgattam. Leplezetten megkérdeztem, hogy honnan tudja azt, hogy nem mondén vagyok. Ha azt hinné, hogy mondén vagyok, egyértelműen szóvá sem tette volna, hogy az általam vizsgált holttest természetfeletti lény támadásának lett kitéve. Ezek után semmi értelme sincs annak, hogy leplezzem magam előtte. Egyértelműen ő sem ember, hanem... valami más.
- Mágus vagy? - Teszem fel a kérdést nagyon is hamar, ugyanis nem volt nehéz tippelgetnem, hogy melyik faj az, amelyik képes arra, hogy kiszimatolja azt, hogy a másik természetfeletti avagy sem. A mágusok mind nagyon értenek az olyan dolgokhoz, amikhez egyébként senkinek sem szabadna érteni. Nem zavar, hogy nem mondén, elvégre ez nem változtat az első benyomáson olyan lényegesen. Csak tartok minden olyantól, ami nem emberi.
- Persze, ne érts félre, kérlek.- Letettem a kis asztalra a kamera fejét, mostanra már sokkalta nyugodtabb hangvétellel szólva hozzá. Felálltam egy pillanatra újra, látszólag nagyon is fáradtan. Valójában csak... eszembe jutott Luna. - Tudod, a mágusok mind nagyon érdekesek a maguk módján és egyéb tapasztalatoktól lassan ösztönösen tartok tőlük. - Mint egy zavarba jött kisfiú, el is pirulok, ezzel ledöntve minden olyan eszközt a lényemről ami stabilnak és határozottnak hatott rajtam.

Hosszú évek pora temeti már a szüleim emlékét mégis olyan könnyedén ki tud dönteni az egyensúlyomból, hogy szinte már észre sem veszem, hogy mennyire kiülnek rám ilyenkor az érzelmeim. El sem tudom képzelni, hogy milyen lett volna, ha ténylegesen anya nevel fel. Hiszen azt tudom, hogy az apám nem lehetett volna ott velem és foghatta volna a kezemet, hiszen idővel megvilágosult bennem, hogy egy démonról volt szó. Ők pedig inkább csak kihasználják az áldozatukat, mintsem azzal foglalkoznak, hogy a bennük hagyott gyermeknek jó sorsa legyen. De talán pont ezért volt inkább olyan keserű a sorsom. Mert démon voltam. Sosem volt igazán családom, akik szerettek volna. Vagyis nem olyan helyzet, amiben jól érezhettem volna magam. Nem addig, míg nem voltam már szinte teljesen felnőtt. Túl korán kellett megtapasztalnom, hogy az élet mennyire kegyetlen tud lenni. Meg kellett tanulnom gondoskodni magamról. Nem volt más választásom.
- De nem tudhattad. Ez nem olyasmi, ami az embernek a homlokára van tetoválva. Szóval ne érezd magad emiatt rosszul. Megesik. - Sosem volt igazán beszélgetésem az álmaimról. Talán egyedül Magnus-nak mondtam el, hogy mit akarok, hogy mire is vágyom. Ezért is állunk olyan közel egymáshoz. Mindent tudunk a másikról. Szinte nem is tudnánk létezni már egymás nélkül. Én legalábbis határozottan így érzem. Nekem Ő a családom. Mindig ő volt az, akire igazán számíthattam. Fogalmam nincs, hogy mégis hol lennék nélküle.
- Nem, dehogy. De ugye tudod, hogy nem éppen egészséges ilyen hosszú ideig nem enni? A végére már az ember a legtöbb esetben gondolkodni sem tud. Vagy éppen azon csodálkozhatunk, hogy nem estél össze. - Megvallom, hogy nem éppen ez az a hely, amit arra választanék, hogy kiontsam az étvágyamat, de gondolom neki már annyira természetes egy hulla látványa és a maga bukéja, amit magában hordoz, hogy egyáltalán nem zavartatja magát emiatt.
- Hát akkor mondhatjuk azt is, hogy hálás lehet az allergiájának. Ki tudja, hogy mi mindennek tette volna ki.. De azt hiszem ezt már sosem tudjuk meg. - Borzasztó belegondolni, hogy valaki képes ilyesmit tenni egy fiatal élettel. Bár, ahogy tovább halad a mondandójával arra merek következtetni, hogy előbb vagy utóbb elragadta volna magával a halál. Szegény felett szüntelenül ott lebegett, mielőtt úgy döntött, hogy véget vet az életének. Ez talán még a kevésbé fájdalmas útja volt a halálnak, hiszen talán semmit nem érzett abból, hogy baj van. Sokszor teljesen más jelek mutatkoznak rajtunk, mint segélykiáltások, de nem tudjuk hova kötni őket, akik pedig képesek lennének összefüggéseket találni inkább tartanak valakit továbbra is betegen, hogy profitáljanak belőle, mintsem ténylegesen foglalkoznak az arc mögötti lélekkel.
Gondolatmenetét könnyedén követem, de úgy áll meg a mondata közepén, mintha rettegne mindattól, amit kimondhat. Persze nem segíti az ügyünket, ha természetfeletti erők is szerepelnek benne. - Démonok. - Fejeztem be hát végül helyette a mondatot. - Valószínűleg egy démon a tettes. Őket pedig koránt sem olyan egyszerű elkapni.

- Lényegtelen. Én örülök a jelenlétének. - Tudtam le végül is nagyon egyszerűen az egészet, mégis úgy, hogy az igazat mondtam. Valóban megnyugodott tőle a légkör, nagyon kedvesnek tűnik. Engem nem zavar, ha itt van, csak az a fontos, hogy ne verjen le semmit a többi pedig már egyáltalán nem lényeges.
Igazán meglep, hogy valóságosan mekkora 'rajongással' beszél azokról az emberekről akiknek nincs kint mind a négy kerekük. Persze, a profilozók mind már csak ilyenek és nem is értem, hogy miért lepnek meg a mondatai. (..)
Egy pillanatra elszégyelltem magam amint kimondta, hogy nem ismerte a szüleit. Nagyon is rosszul éreztem magamat most ezért, hisz feltételezem, hogy nem egy szép gondolatot juttattam most eszébe. Gratulálok, Oz! Téged se az eszedért fognak ellopni... - gondoltam magamban haragosan.
- Ne haragudj. Ha tudtam volna akkor nem ... - Megráztam a fejemet korántsem vígan. Mégis nagy szerepe volt most ennek a mondatomnak, hisz letegeztem őt. Látszólag egy korosztályban vagyunk, legalábbis külsőre. Meg amúgy is... szerintem így mindkettőnknek könnyebbek lesznek a párbeszédek.
Mégis elmosolyodom halványan, egészen szerényen, hisz észreveszem, hogy ő maga is igen csak zavarban van. Amikor fényképezett, láttam, hogy kiült az arcára valami ami őt különösen szokatlan érzéssel töltötte el.  Nagyon aranyos lány, bár kimondottan érdekes. Olyan értelemben, hogy nem ismerem őt még teljesen.
- Nem haragszol, ha egy kis szünetet tartanánk? Tegnap reggel ettem utoljára és kicsit megéheztem. - Vallom be nem túl büszkén, de tény, hogy energiabevitel nélkül nagyon nehezen ment most nekem a koncentrálás. Amúgy is szükségesnek tartottam, hogy most szüneteltessünk... talán tíz perc elég lesz nekünk arra, hogy jobban megismerhetjük egymást. Nem tudom, hogy ő ezzel hogy van, de én szívesen beszélek vele.
- Egyébként... - Kezdenék bele, de közben egy fehér lepedőt szedek elő a boncasztal mellől amivel eltakarom a test teljes egészét - A halál okát már a helyszínen megállapítottam. - Attól, hogy szünetet akarok tartani még szerettem volna a szakmai kérdésére válaszolni.
Nekem nem nehéz az ilyesféle dolgokat azonnal észrevenni, eleve könnyebben tájékozódom minden téren úgy, hogy vérfarkas vagyok nem pedig egy mondén akinek az érzékszervei vészesen tompák. - Külső sérüléseknek nyoma sem volt ami arra utalt volna, hogy a gyilkosa ily módon végzett volna vele, de még csak a lány sem védekezett. Az orrüregét viszont teljesen kiégette a Triklórmetán, más nevén Kloroform. Allergiás volt rá. - Miközben beszéltem, a lányhoz húztam egy széket, hogy ha akar, ő is üljön le. Én persze ekkor már azonnal helyet foglaltam, és a táskámban kerestem a szendvicsemet, hátha nem hagytam otthon. - A gyilkos elkábította, viszont először nem a tüdőt nézte ki, hanem a máját. Csakhogy a lánynak áttétes rák volt a máján. Feltehetőleg a sejtek megduzzadtak rajt ezáltal a máj térfogata is növekedett ami egy idő után ahhoz vezetett volna, hogy egyszerűen szétrobbant volna a testében. A legfőbb, hogy nem szenvedett, amikor meghalt. Nem érzett belőle semmit sem. - Nem kotorásztam tovább a táskámban, hanem csak magam elé bámultam ledermedt arculattal, megtelve a gondolatokkal. - Lehet, hogy fura amit mondok, de a gyilkos megmentette a szenvedéstől. Csakhogy a mi kannibálunk enni is szeretett volna. Kellemest a hasznossal. - Hiába akarok kitérni a profilozás alól, de bennem is csak megfogannak a gondolatok, a miértek. Persze, az én szavaimra e téren kevésbé adnak, de nem is szoktam megosztani nagyon az e féle gondolataimat. A profilozás már nem az én asztalom.
- Egyébként sem értem, hogy manapság miért van még kannibalizmus. A ragadozó nem eszik ragadozót. Ha a saját egészségünket nézzük, az emberi húsban rengeteg az A-vitamin amit ha egy másik ember elfogyaszt, súlyos vitamintúladagolástól meghalhat. - Megráztam a fejemet érthetetlenül. De amint az ember szót kiejtettem, máris megfordult a fejemben valami más. - De mi van akkor, ha nem is ember az a valaki... - Túl hangosan beszéltem...

- Kétlem, hogy annyian át szeretnék törni ezt az ajtót, mert bevonzották a kellemes illatok és nem tudtak ellenállni.. Szóval gondolom nem gyakran fordul elő ilyesmi, hogy valaki úgy dönt, hogy csatlakozna. - Persze lehetne bennem rossz szándék is. Könnyedén elkábíthatnám és elvihetném magammal a hullát. Bár ehhez még csak szóba sem kellett volna vele elegyednem. De egy embernek azaz egy szimpla mondénnak talán szükségei lennének ilyen eszközökre, de én már egy teljesen más pályán játszom. Mivel pedig nem az én irányomba vezető nyomokat kívánom megsemmisíteni sem pedig olyannak, akihez közöm lenne.. Így nem látom okát, hogy miért is ne bízhatna meg bennem. Amúgy is.. Olyan bájos arcom van. Lehetetlen nekem ellenállni.
Mikor megemlítettem neki, hogy megszállottja vagyok a megszállott elméknek, aminek talán ebben a megfogalmazásban nincs túl sok értelme, vagy egyszerűen csak egy kívülálló számára nehéz megérteni mire is gondolok mégis elmosolyodik. Ebben talán benne lehet az udvariasság is, mert a tekintetéből és a testtartásából is látszik, hogy a hulla jobban leköti a figyelmét. Vajon minden esetben így van ez? Mindig a hulla az, amivel jobban meg tudja érteni magát és kommunikálni tud? Megannyi kérdés vetül fel egyetlen egy pillanat alatt a fejemben vele kapcsolatban, hogy az hihetetlen. Most azonban nem azért vagyok itt, hogy Őt elemezzem.
- Gyilkosok, pszichopaták.. Mindegyiküket más-más vezérli. Talán már a születésük óta ott van a hajlam. Az is lehetséges, hogy egyetlen egy apróság, ami tényleg szinte ki sem tűnik az előéletéből volt a kiváltó ok, amiért arra az útra tévedt, amire. Mindig is izgalmasnak találtam az ilyen kis rejtvények megoldását. - Már gyerekkorom óta mindig is kattogott az agyam mindenféle összefüggésen. Szinte már megszállottan próbáltam választ találni minden kérdésemre. Néha már akkor is, mikor még a kérdésem sem tudtam, hogy miképpen is kellene feltennem ahhoz, hogy eredményt remélhessek. - Sokat utazom, úgyhogy nem mondhatom, hogy mindig itt lennék. Meg általában csak besegítek, mikor az időm engedi. Legtöbbször csak lazítok. De vannak dolgok, amelyek mellett nem lehet csak úgy szemet hunyni. - Ez az eset nem éppen egyszerű, aminek oka roppantul egyszerű. Könnyed mintát követ mégis valami eltérőt sugall. Maga a helyzet aurája.. Talán nincs is erre jó magyarázat. Hiszen a megérzéseinket ezért sem fogadják el bizonyítékként.
Igyekeztem odafigyelni a munkájának minden egyes részletére, de közben rögzíteni is mindent, ami eltérő, vagy furcsának tűnhet. Erősen koncentrálnom kellett, hogy ne tátsam el a számat. Nem tudom, hogy mit vártam, hiszen minden orvos könnyedén és ritmikusan végzi a munkáját, de benne volt valami más. Valami eltökéltség.. Egyfajta kisugárzás, amitől nem tudtam levenni róla a szemeimet és a hangja olyan volt, mint a leglágyabb dallam, amit egész életemben valaha is hallottam. Lebilincselő.
- Persze. - Máris közelebb lépek hozzá, hogy az általa kért felületet könnyedén rögzíthessem. Nem szólok közbe a munkájába, hiszen a kérdéseket jobbnak látom később feltenni. Ami várhat természetesen. Mert akkor szegénynek agyon kellene vagdosnia, hogy ténylegesen csak a lényeg maradhasson benne, nem pedig az én órákig tartó kíváncsiságom.
A kérdése meglepett nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ilyen személyes terepre tévedünk és egy pillanatra le is fagytam, mielőtt válaszolhattam volna. - Öhm.. Sajnos nem ismertem a szüleimet. - A nevelőimről pedig már nem is kívánok szót ejteni, hiszen lényegében én voltam az, aki megölte őket. - Szóval, mit gondol mi lehetett a halál oka? Mármint tudom, hogy egyenlőre nem megállapítható, de mit gondol? - Igyekeztem a témát egy teljesen más területre sodorni.

- Tényleg nem szokásom kidobni senkit sem még annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen csak szakemberek tartózkodhatnak a vizsgálat folyamán. Bár, annál jobban nem örülök semminek, amikor valaki érdeklődik részletesebben az anatómia iránt.  - Valóban nincs szívem innét eltessékelni őt, hisz nem az a típus vagyok aki annyira stabil módon ragaszkodik az előírt szabályokhoz. Ismeretleneket végképp nem lenne szabad beengednem, hisz egyrészt elvonhatják a figyelmem, másrészt pedig bármi más szándékuk lehet ami eltér attól amit mondanak. De én valamiért mindig a naivitás egyik példaembere vagyok és az egyik legnagyobb hibám, hogy bárkiben képes vagyok megbízni.
Egy pillanatra elmosolyodom a kijelentésén, miszerint megszállottja a megszállott elméknek. Sokan mondják, hogy az emberek kilencven százaléka nevet vagy mosolyog, ha valamit első nekifutásra nem ért és én ezt eddig valamiért mindig is cáfoltam. Egészen mostanáig. Megszállott elmékért rajong? Mármint, ezt kire érti? Nos igen.. mosolyogtam valami olyasvalamire amit én magam sem értettem.De lehet azért, mert inkább a halottunkra figyeltem jobban.
- A gyilkosokra gondol? - Kérdezem csak úgy tippelve, hátha talán ők lennének azok a megszállott elméjűek. Megvallom, hogy én magam is foglalkozom a feltérképezéssel ha friss hulláról és helyszínről van szó, de annyira nem veszem ki a részemet mint a profilozók. Nem tudom, de nem is akarom beleképzelni magamat egy gyilkos helyébe. - Abban az esetben, ha profilozó, igazán meglep, hogy eddig még nem volt egymáshoz szerencsénk. Bár megeshet, hogy tartózkodtunk már egy légtérben csak akkor nem vettük egymást észre. Miért is ne. - Rántottam finoman egyet vállaimon, hisz lehet, hogy mi már nem most látjuk először egymást. Viszont, először beszélünk egymással.
Hirtelen ennyit szántam a személyeskedésnek, ezért is abbahagytam a szövegelést és máris a halottra terelődik minden figyelmem, ezért ha bármit is mondott, akkor nem figyeltem oda most még. A testet most vizsgálom legelőször részletesebben ezért is fontosnak találom, hogy minden figyelmemet és tudásomat most oda összpontosítsam.
- Jane Marie a rendszer szerint huszonkét éves. Néhány profilozó szerint az eredeti gébics volt a gyilkosa, csakhogy ez a lány eltér a gyilkos hét áldozatától minden téren. - Nem néztem a kamerába, habár a hangom nagyon is felemelkedőbb volt és sokkal tisztább, hogy a videórögzítő tökéletesen tudja átvinni a képsorokra majd a hangomat is ami a legfőbb információkat tartalmazza. - Az első gébics nem hagyott maga után egyetlen egy testet sem, míg ez az utánzó nem foglalkozott azzal, hogy megbecsülje minden egyes részét a lánynak. Kivette a tüdejét. - tenyeremet bátran nyomtam oda a lány mellkasa alatti részéhez, ahol a kannibálunk végül is visszavarrta. - A varrás nem lenne elegendő bizonyíték, hogy a tüdő hiányzik. Azonban ha kicsit megerőltetem a tenyeremre ható nyomást... - Nem erősen, elég volt finomabban növelnem a karomra kifejtett erőt, és máris látványosan süppedni kezdett a lány azon része, ahol a tüdejének kellett volna lennie. Mindenféle izom és különböző idegeket kellett onnét eltolni, hogy a tüdőhöz hozzáférjen. - A valódi bordák közül alulról a második bordák bal és jobb oldalt is töröttek. Szándékos törések lehetnek, hisz a szervet sértetlenül kellett kiemelnie a lányból. - Nem nyomtam tovább azt a részt, mert én magam is tudtam már, hogy ha tovább erőlködöm, akkor tökéletesen fogom érezni az eltört bordák mozgását a bőre alatt. Márpedig ha tovább erőltetem, az eltört csontok károsíthatnak épen maradt területeket is.
A kamera felé pillantottam, azt követően vissza a lányra és mutatóujjamat ráhelyezem arra a felületre, ahol az egyik törött borda van. - Ezt is örökítse meg, kérem. - Szóltam oda egészen gyengéd hangnemmel a nélkül, hogy ránéztem volna.
- Amikor elhatározta, hogy az FBI embere akar lenni, mit szóltak a szülei? Feltételezem, hogy ez amolyan gyerekkori megálmodás lehetett. Akik ezen a területen dolgoznak, egész fiatal koruk óta bennük volt a szándék, hogy segítsenek másokon miközben a tettesek megfizetnek. Ilyesféle formában biztos, még ha akkor még nem volt meg a gondolat, hogy pont profilozó akar lenni. - Lehet túl személyeskedő a kérdésem, de nem akarom őt sem elhanyagolni elvégre örömmel tölt el a társasága. Kedvesnek tűnik.

Tudom, hogy valószínűleg nem kellene csak úgy váratlanul beállítanom, de ettől függetlenül nem tudok távol maradni az érdekesebb ügyektől. Azt pedig senki nem tiltotta meg, hogy felbukkanjak itt és úgy tűnik, hogy az uraságnak sincs ellenére, ha éppenséggel akad társasága.
- Örülök, hogy megismerhetem Ozymandias. Ígérem, hogy nem leszek láb alatt, de a kíváncsiságomat nem tudtam lejjebb tornászni. - Egy újabb fiatal élet ér véget még azelőtt, hogy igazán elkezdődhetne. Igazán tragikus sors a fiatalkori halál. A legtöbb hasonló esetben még azelőtt meghalnak, hogy egyáltalán tudnák, hogy mégis mit is akarnak az élettől.
- Ó, persze természetesen. - Abban a pillanatban, hogy felém nyújtotta a köpenyt már magamra is öltöttem és a kezemet eltüntetve a zsebeiben, ekkor pedig észrevettem benne a pár friss kesztyűt, amit szintúgy magamra húztam. Nem szeretnék semmit összepiszkolni, vagy bemocskolni valamilyen bizonyítékot. A hosszú életem során rengeteg helyen megfordultam már, de a világ fejlődik és alakul. Ezért semmi sem marad ugyanolyan. Bár azt hiszem most már csak egyszerűbb lesz az ellátás része, de a mögötte elhelyezkedő okok, következmények a súlyosabbak. Itt már nem elég a mindent megpróbáltunk.
- Nem csak az elmondásom szerint. Így is lesz. Hacsak nem az a típus, aki kidobja innen a kíváncsi szemeket. - Nem vagyok az a típus, aki sikítva menekül a rossz szagok elől, vagy éppen valami undorító látványtól. Elég kevés dolog tud már meglepni engem annyira, hogy ilyen hatást érjen el. Még, mikor emberi életkoromat éltem, akkor talán megilletődtem volna, vagy rosszul lettem volna egy-egy kellemetlenebb szagtól, de azt már azt hiszem, hogy magam mögött tudhatom. Legalábbis határozottan szeretném, ha így lenne. Aztán ezek után már azért is tartani fogom magam. Na, meg persze a kíváncsiságom minden felett érvényesíti önmagát. Még az undor felett is.
- Nem lesz semmi baj. Kibírom. - Egy barátságos mosolyt villantok felé, ahogyan közelebb lépek a holtesthez és hozzá is, de még a kamerájának kiesek a látószögéből.
- Persze, természetesen. - Azzal átveszem tőle a kamarát és miközben fél szemmel követem azt, amit csinál a feltűnőbb jeleket a testén egy apró kattintással nyugtázom. - Profilozóként dolgozom. De mondhatjuk azt, hogy megszállottja vagyok a megszállott elméknek. - Minden egyes ember a maga módján érdekes. Megvannak a maguk céljaik, a vágyaik. Ezek pedig szüntelenül formálják az életüket. Anélkül, hogy észrevennék.

Ennél érdekesebb és egyedibb névvel nem is találkoztam, mint amilyen az ismeretlen rendelkezett. A pályafutásom alatt már mindennel találkoztam, de az utóbbi igazán csak megfogott. Szép. Kimondottan illik is hozzá első ránézésre. Bár azt állítja, hogy az FBI-nak dolgozik, mégis örültem volna valami jelvénynek ami ezt bizonyítsa, de persze, miért is ne hinném el...?
- Az én nevem Ozymandias Peter Anderson és az intézet fő boncmestere vagyok. És igen, pontosíthatok, hogy jelenleg Jane Marie holttestének a boncolása zajlik. - Szavaimat egy halvány bólintással nyugtáztam. Mielőtt bármit is tettem vagy mondtam volna, a bejárati ajtó melletti egyik fogasról leakasztottam az egyik pótköpenyemet amit azonnal az idegen felé nyújtottam. - Ha itt szándékozik maradni, ezt mindenképpen vegye fel higiéniai okokból ugyanis több napos hulláról beszélünk. Ilyenkor nagyobb esélye van akár halálos vírust vagy fertőzést elkapni. - Alapvető tudnivalókat fűztem a köpenyhez, aminek a zsebe tartalmazott egy pár gumikesztyűt is, nehogy hozzáérjen olyanhoz amihez nem kellene. Nem számítottam hívatlan vendégekre, de ez még nem jelenti azt, hogy nem örülök a társaságának. Nem ismerem, de máris van valami benne, amiért szívesen látom itt. Annak ellenére, hogy nem szabadna bárkit beengednem jelvény nélkül. - Egy pillanat.. - Szerény mosolyt engedek az arcomra, és máris a kamera elé álltam, hogy folytassam tovább, elvégre időközben megzavartak.
- Az alany boncolásakor egy vendég érkezett, aki nem más, mint Pandalena Mischievous és elmondása szerint megfigyelője lesz a boncolás lezajlásának. -Talán még a kamera is felvette és rögzítette véglegesen azt az arculatomat amit akkor produkáltam. Akkor koppant igazán, hogy az ismeretlen nő tulajdonképpen nézője lesz az egész folyamatnak amivel nincs bajom de nem biztos, hogy hozzászokott egy több napos hulla szagához és annak látványához, hogy az fel lesz tárva. Akkor azonban mély levegőt vettem magamhoz és ránéztem újra.
- Tisztában vagyok azzal, hogy az FBI emberei nem mindegyik van hozzászokva a boncoláshoz. Ezért is azt javaslom, ha rosszul érzi magát, nem kell előre jeleznie, nyugodtan menjen ki a mosdóba ha szükségesnek érzi. - Mosolyom nem igazán volt őszinte, hisz sokszor az én gyomrom is csak össze-vissza jár-kel a hasfalam mögött mint egy kocsonya még annak ellenére is, hogy több ezer halottat elemeztem egész idáig.
- A szükséges elhangzott információkat és képsorokat kéretik megtartani, míg a nem ide való párbeszédeket kitörlésre javaslom. -  Ezúttal a kamera felé fordultam újra, és amint befejeztem a mondatom, máris a kis asztalhoz fordultam, hogy a szikét a kezembe vehessem.(..)
- A segédem jelenleg nem tartózkodik itt. Nincs kedve esetleg lefotózni azokat a részleteket amelyeket fontosnak vél a lányon? - Teszem fel a kérdést kedveskedően, és máris leakasztottam a nyakamból a fényképezőgépet amivel Noah szokott sajátos módon örökíteni. - Amíg egy külső elemzést tartok, addig míg fényképez, örülnék, ha mesélne egy kicsit, hogy ne kelljen rágörcsölnünk erre az egészre. Az FBI melyik ágán helyezkedik el? - Csevegés gyanánt feltettem a kezdetleges kérdésemet, midőn a boncasztalhoz sétáltam lassan.

Sokan őrültnek néznek azért, mert a különleges elmékben szeretek úszkálni. Amiért szeretem megmártogatni magam más sötét gondolataiban. Számomra igazán lebilincselő tud lenni egy sötét elmében való kotorászás. Lehet, hogy valaki inkább a sziklamászást választja, mert az tölti el adrenalinnal. Engem pedig az, hogy olyan területre tévedhetek, ahonnét nem biztos, hogy önmagamként sétálok ki. Hiszen sok mindennek ott kell szunnyadnia bennünk ahhoz, hogy igazán megérthessük a gondolkodásmódjukat a pszichopatáknak. Engem mindig is lenyűgözött az intelligenciájuk. Nincsenek szavak, amik leírhatnánk, hogy mennyire képesek előre gondolkodni. Olyan könnyedén rángatják a szálakat a háttérben, hogy az embernek ideje sincs felfigyelni arra, hogy mi is készülődik csak akkor, mikor már arcul csapja. De talán pont ez igazán varázslatos az egészben.
Az utóbbi időben pedig megakadt a szemem valamin, amit ha akartam volna se rázhattam volna le magamról. A bőröm alá férkőzött anélkül, hogy észrevettem volna. Onnan pedig már semmi esély nincs arra, hogy sikerül megszabadulnom tőle. Ezért is tartok egyeneset a boncterem felé, hiszen kíváncsi vagyok, hogy mégis mit tud elmondani róla. Megannyi életet tudhatok magam mögött és volt, hogy az orvosi pályára is tévedtem, de akkor inkább foglalkoztam az élőkkel, mint a holtakkal. De az egyszer biztos, hogy könnyebben kezelhetőek, mint néhány hisztérikus, akaratos páciens, de kell is hozzá gyomor, hogy valaki ezt a munkát tudja végezni.
Az ajtó résnyire nyitva volt ezért óvatosan kicsivel jobban kinyitottam és bedugtam rajta a fejemet. A nyikorgás, amit az ajtó adott ki magából egyértelműen felhívta a figyelmet az érkezésemre. Talán még jobb is volt, mint egy kopogás. Vagy talán pont ezért volt nyitva az ajtó.
- Igen.. Úgy értesültem. Jane Marie, ugye? Ha nem bánná akkor csatlakoznék. Ígérem nem leszek láb alatt. - Ezzel pedig már be is léptem barátságos mosolyt eresztve az idegen felé és tekintetem a hullára kúszott. - Szegény lány. Még olyan rettenetesen fiatal volt. - A fiatal vonásai, mintha megtörtek volna. A múlté már az élettől kivirult orcája. - Jaj, be sem mutatkoztam.. Pandalena Mischievous. Az FBI-nak dolgozom. - A kíváncsiságom néha feledékennyé tesz. Most azonban talán nem is a kíváncsiságom tehet róla. Kicsit zavarban érzem magam, mintha rosszban sántikálnék pedig erről szó sincsen. Mégis idegesen tűrök egy hajtincset a fülem mögé.

A szokásos rutin, amivel kezdődik az egész. A védőköpenyemet magamra veszem, a zsebei közül az egyikbe becsúsztatok egy tollat, egy gyors szikét, diktafont és kesztyűket, hogy mindig kéznél legyenek abban az esetben, ha szükség lenne rájuk. A belépőkártyámat is a nyakamba akasztottam, a termek kulcsait pedig szintén az egyik zsebembe tettem rutinosan. Akkor kezdhetjük is! (..)
Már a folyosó kezdeténél érezni lehetett a fertőtlenítő szagát, pedig még a boncterem jóval távolabb volt, pontosabban legalább húsz méterre. De nem zavart, hisz még mindig jobb annál, mint ha az hullaszag lenne. Habár a hűtő az elmúlt hétben nem volt tele, és szerencsére aligha kellett gondba keverednem a döglegyekkel. A főorvostól kaptam némi rovarirtó szereket, de ezek a legyek megtalálják a módját, hogy miként is rejtőzködjenek el a mérgező vegyszer elől.
Alig negyed óra alatt sikerült előkészítenem mindent, amire a boncolás folyamán szükség lesz. Még mielőtt a laborba bejöttem volna, hoztam magammal két zsáknyi rongyot amikkel majd kitömhetem a testet amint végeztem annak a feltárásával. De ez nagyon harmadlagos, elvégre ha felakarom nyitni a testet, akkor szükségesek a megfelelő műszerek amiket elméletileg előkészítettem, de most újra átszemléltem az azoknak kiszabott asztalt, hogy mindegyiket ott találom -e. Ott voltak a kampók amik a felnyitást stabilizálják, bélfogók, cserélhető pengéjű és egyszer használatos szikék. Aztán ezek mellett még a bordavágó is ott volt külön téve, de arra majd később lesz szükség. Egyelőre csak az elejével kell indítani.
A boncterem ajtaját félig nyitva hagytam. Ennek többek között az a magyarázata, hogy nem szeretek egyedül bezárva lenni egy hullával sem. Tudom, hogy a folyosókon élők mozognak, így nem kell pánikba esnem rövid idő alatt.
Amint mindent a helyén tudtam, körülbelül fél óra alatt sikerült megtalálnom a megfelelő testet, amit a boncasztalra helyeztem nemes egyszerűséggel. Egyedül is könnyen elbírtam, az izmaim tökéletesen szolgálnak azonban ennek ellenére szokatlan volt egyedül, hisz eddig itt volt Noah vagy más boncmester. Most csak én vagyok itt egyedül.
- Kétezer-tizenhét, november másodikát írunk a mai napon. Esti nyolc óra. - Szembehelyeztem magamat a kamerával, amibe egyenesen belenéztem, tisztán, kihúzva magamat, hogy a hanglejtéseim érthetőek és tiszták legyenek ugyanis ezeket visszanézik azok akik dokumentálják az információkat papír formában is egyaránt. - A helyszín a Bronx-i viselkedéskutató intézmény. Elkezdjük Jane Marie testének boncolását, hogy megállapíthassuk a halál pontos okát. A holttestet a városszéli mezőn találták egy szarvasfej agancsaira feltűzve. Will Parker profilozó leírása alapján a fiatal lány halálát közel sem a feltűzés okozta ezért a rendőrség boncolást írt elő amit én magam, Ozymandias Peter Anderson fogok véghezvinni. - Mielőtt folytattam volna, egy pillanat alatt megállok a mondatom közepén és az ajtó felé fordítom a tekintetemet, ugyanis az nyikorgott.
- Sajnálom, most nem lenne érdemes bejönni, itt boncolás zajlik. - Fogalmam sem volt arról, hogy ki az aki be akar jönni, de nem akarok még egy hullával többet a lehetséges szívroham végett, hisz egy felnyitott test nem biztos, hogy annak egészséges látvány aki még nem szokott hozzá.