Flectere si nequeo superos, Acheronta movebo

--- Szabad játéktér ---

Csak bólogatni tudtam a felvetésére, mely szerint nem tudnak mit kezdeni velünk ezek a földi életből felemelt lények. Hogyan is tudnának, hiszen nem értik azt, milyen teljes pompájában angyalnak vagy éppenséggel démonnak lenni, csak egy apró, kicsiny szeletét tudhatják magukénak a hatalom és a tudás végtelen birodalmából, s már szinte szánni kezdem őket, amikor észreveszem magam és elhajtom messzire a dolgot. Hiszen, ha érzelmet pazarolnék rájuk, úgy egy picinyke részem törődne velük, lelkem és szívem apró darabkája fontosnak ítélné a létezésüket annyira, hogy gondolkodjak róluk. Nem!
- Pedig bíztam abban, hogy tudsz kivételt tenni Barnabas! Reméltem, hogy nem fogsz kellemetlen helyzetbe hozni a partnerem előtt... - szomorúan biggyesztem le az ajkaimat, s még sóhajtok is mellé, bűnbánó kifejezést mázolva arcomra. A kellemetlen gondolatsor azonban nem tart túl sokáig, hiszen Lilith próbálja feloldani az előttünk lévő akadályt, megoldást kínál, a vámpír azonban csak rázta a fejét. Telt ház, ez volt az a kifejezést, amit a bent uralkodó állapotokra használt, majd ő is csak sóhajtott velem együtt. Talán egy orosz író ebből a feszültségből és drámából könyvet tudna írni, de arra most nem volt időnk, hiszen az előadás lassan kezdődik ... nélkülünk. - Csinálnál?
Szalad fel mindkettőnk homlokán a szemöldök, s amíg az én vonásaim pár pillanattal később újra rendeződnek, Barnabas arcán még mindig ott volt a kétkedés levakarhatatlan zöngéje. - Nem tudom, hogy mire gondol...
Vallja be őszintén tudatlanságának bizonyítványát, majd ahogyan a velünk szemben álló férfi, úgy én is a nő felé fordulok. Végigmérem... Ó ne, ez most nem egy olyan pillanat, mint amikor megérkezett, én pedig éhes pillantásokkal faltam fel a szememmel, hanem a veséjébe próbáltam látni, gondolatainak origóját szerettem volna kifürkészni, megtudni mondandójának végkifejletét.
- Semmi nem tenne boldogabbá Kedvesem, mint látni téged újra akcióban. Bár már eddig is lenyűgöztél, lássuk mire vagy képes... és varázsolj el újra! - simulékonyan, hájjal kenegetve őt mondom a szavaimat, s engedem, hogy azt tegye, amiben a legjobb. Hogy újra a hazugságok királynője, a megtévesztések úrnője, a fondorlat bajnoka legyen, hogy végre testközelből is láthassam, hogy miért félik és istenítik őt annyira. - Szerintem velem jobban jártál volna Barnabas!
Nevetem el magam, majd kissé hátrébb lépek, amikor elengedem a karomba fonódó kezét.
- Tényleg nincsen már szabad helyünk, minden szék elkelt, nem tudok mit csinálni! - ismételte önmagát a férfi, majd szinte már segítséget kérően nézett körbe, pillantását azonban senki más nem vette észre, csak én. A mögöttünk elhaladó farkasok vagy éppenséggel tündék nem értették, nem érthették, hogy miért viselkedik olyan feszélyeztetetten, nem foghatták fel, hogy mennyire veszélyes az a játék, ami most éppen a szemük előtt zajlik le. Mert Barnabas tudta vagy inkább csak sejtette, ha olyan válaszokat ad továbbra is, ami nekem nem tetsző, az egész társulat, a nézők serege, a színház épülete, de még ő is az enyészetté válik, s elég csak csettintenem egyet, hogy megszűnjenek létezni.
Persze attól még messze vagyunk, s Lilith lehet, hogy jól veszi majd az előttünk fekvő akadályt, lehet simulékonysága eredményt szül, csalfa beszéde pedig még az előttünk izzadó vámpírt is belátásra bírja. Egy pillanatra azért álljunk meg! A vámpírok mióta izzadnak? Hogy változik ez a világ!

Nem, azt hiszem a meglepetés csekélyke szó erre. Minderre. A démon megjelenése, a doboz, a meghívás. Ha nem lennék az, aki vagyok feltételezni kezdeném, hogy randevúra hív Leviathan, de attól, mert nem pompázom régi fényemben, még sok-sok ezer évet megéltem már. Nem tudom miért kíván velem találkozni, de mindenképpen elismerésem érdemli amiért megadja a módját. Mely szöges ellentéte legutóbbi találkozásunk formájának, mikor is nemes egyszerűséggel és egy rozoga varázskörrel meginvitáltam egy bevásárlóközpont egyik raktárhelyiségébe. Valljuk be, kettőnk közül ő a stílusosabb jelenleg, ámbár kétlem, hogy ő is a vérem kérné. Elengedem a fülem mellett a démon szavait. Nekem ugyan nem parancsol, utasítást nem fogadok el csak úgy, pláne nem olyantól, aki azért létezhet egyáltalán, mert én megteremtettem rá a módot. Ha nem így lenne, a lelke valahol a Pokolban rohadna kihasználatlanul.
- Mi baj kicsim? Sietsz valahová? - kérdezem jókedélyűen. Mit nekem ez most! Csodálkozom egy kissé, hogy a ruha teljesen passzol és a cipő is kényelmes. Ennyiszer azért nem találkoztunk a csomag küldőjével, hogy ilyen pontosan ismerje az arányaimat. Háttal állva a démonnak, akinek immár a nevének is birtokában vagyok, elmosolyodom. - Kedvemre lenne, de vár a gazdád. - jegyzem meg félvállról. Nem mintha komolyan venném a kérdést, bár ritka az olyan, hogy engem nő vegyen le a lábamról. Jobb szeretem ha a fincsi szájhoz olyan test tartozik, amely tényleg olyan kielégülés ígéretét hordozza magában, amit szeretek. Az Atya nem gondolta végig a vágyakat és azok mibenlétét. Mire a büszkeségeit kidobta a Kertből, mi már léteztünk és angyalai is elbuktak. Életre hívódott az élvezet, a bűnök sokasága. Különösen Asmodeus bukása után.
- Akkor bizonyára tőletek tudja a cipőméretemet is. - rakom keresztbe a lábaimat, igazság szerint nem vagyok boldog a hírtől, hogy tudják hol vagyok, de hamarosan ez meg fog változni és csupán az kap hozzám utat, aki tudja hogyan kell megtalálni. Nem őrszemekkel. Nem csak úgy. Hamarosan eljön ez is, addig azonban? Marad hát a tudat, hogy a két nő tudja mit teszek, tudja hol vagyok. Kísérteties, mert engem nem szoktak megfigyelni. Pláne nem tenném én magam sem amikor ilyen helyzet áll fenn. Nem mondanám kényelmesnek vagy épp jónak, de nem tudok mit tenni. Várnom kell. Türelmesen várni és várni.
- Majd meglátjuk milyen lesz. - szállok ki inkább az autóból, hogy megkeressem a meghívó gazdáját. Nem nehéz, hisz energiái, lényének íze teljesen más mint a minket körülvevőkét. Leviathan nem emberi. Soha nem volt az. Mássága úgy ugrándozik a bőrömön akár egy izgató jégkocka. Ha túl hirtelen érint, sokkoló de mégis egyensúlyozik a nagyon jó határán.
- A tiéd, vagy a démonaidé? - mosolyodom el, de hirtelen az öleléssel, a puszikkal nem is tudom mihez kellene kezdenem. Láttam a tv-ben, láttam az utcán, hogy ez a köszönés egyik formájának, a barátinak egyfajta megfelelője. Ah bizonyos korokban bezzeg tilos volt az ilyen nagyfokú közvetlenség nő és férfi között. Ennek ellenére kíváncsiságtól felbuzdulva csókolom őt arcon. - Még nem használtam fel. - ölelem meg én is egy röpke pillanat erejéig. Mint mondtam, akár a jégkocka, bár szerencsére ruhát visel és ereje nem ellenem fordul. - Talán a helyzet bizonyos fokú elfogadása teszi. Nem tudom, magamon nem érzékeltem különösebb változást. - mondom ezt úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy elveszítettem a képességeimet és ebbe pont őt avatom be, nem Asmodeust vagy Azazelt akikhez némiképp erősebb kapcsolat fűz. De emlékszem, legutóbb megértő volt velem, ami meglehetősen újdonság. Belekarolok és végre én is körbenézek, valóban megnézem magamnak, hogy hová, kik közé hozott. - Természetfeletti színház? - ezen azért meglepődöm egy kicsit, bár ők itt mind-mind valaha emberek voltak. Anya szülte őket, emberi világban nevelkedtek. A mostani képességeikkel azonban talán bármit képesek elhitetni a nézőikkel, látványossággá tenni azt, ami egy mondén színházban nem az lenne. - Inkább csak nem tudnak velünk mit kezdeni. Sosem tudtak. Mind megcsináltak. - jegyzem meg, végigmérve egy farkast és egy vámpírt. Velük Hecaté szórakozott valamikor a sötétlő középkorban. Érdekes kivitelezés, halottak akik vérrel táplálkoznak.
Érdeklődve figyelem a beszélgetést, de ha láttam is valaha ezt a férfit, már régen elfelejtettem. A szelektív memória szükséges, ennyi arcot és nevet megjegyezni mint amennyivel én már találkoztam, hetedhét próbát megérő feladat lenne. Így hát ráhagyva Levre a viszontlátás iránti örvendezést inkább ezt a Barnabast méricskélem. Mintha ideges lenne a közelünkben. Nagyszerű, bár feltételezem nem miattam van. Jelenleg nem hiszem, hogy bármit is árasztok magamból, ami fajtánk sajátja. Szóval nincs helyünk? Nono. De a nevemnek legalább még van valami hatása. Ma is megérte felöltözni.
- Szóval nem tudja megoldani. - nézek rá elgondolkodva - Vagy nem akarja megoldani. - dőlök neki kísérőmnek féloldalasan, hogy a fülébe súghassak - Te viszont meg tudod oldani, hogy lássunk mindent. Csak kicsit másabb helyről. - célzok arra, hogy velem ellentétben ő birtokában van minden képességének, ennél fogva az én súlyomat meg sem érezné ha bárhol tartania kellene. - De én is csinálhatok helyet, ha szeretnéd. - húzom egy nagyon aljas mosolyra ajkaimat. Mert hát valóban a képességeimnek annyi jelenleg, de magatehetetlen nem vagyok. - Szeretnéd? - teszem fel játékos hangon a kérdést. Végül Barnabas felé fordulok. - Elkeserítő a helyzetre való reagálása. Mélységesen. De gondolom tudja, hogy minden megoldható, a kérdés mindig inkább a "Hogyan?". - mérem végig.

Nem volna túlzás azt mondani, hogy Jezebeth gyűlölte a helyzetet, amiben éppen volt. Háborúkat vívott a Mennyek seregei ellen, démonokkal küzdött meg végeláthatatlannak tűnő csatákban, testőre volt a Pokol egyik hercegének immáron több, mint kétezer éve ... és most egy minden erejétől megfosztott cicababát kell pesztrálnia, aki ráadásul pontosan tudja, hogy milyen kellemetlen parancsot kapott Leviathantól. Csak arcokat vágott a nő minden egyes megjegyzésére, tenyere ökölbe szorult az egyre gyűlöltebb hang minden egyes megnyilvánulásakor, és már majdnem bemutatott, amikor megérzett valamit, valami ismerős, szeretettett, valamit, ami évezredek óta mellette volt minden pillanatban. A testvérét.
- Igyekezz! - bukott ki belőle a felszólítás, majd elnyomta a cigijét és az ajtóhoz lépett és bármennyire próbálta megjavítani a kilincset, képtelen volt rá, így az övébe csúsztatott pengével ékelte vissza időlegesen a kitört darabot, ami addig mindenképpen tartani fog, amíg Jezebel majd megoldja a helyzetet helyette. Hiszen pontosan tudta, hogy a nővére figyelte minden egyes lépését és azt is tudta, hogy a hibákat, amiket néha meggondolatlanságból, óvatlanul vagy csak a benne lévő harag miatt ejt, azokat a jobbik fele mindig kijavítja. - Ki ne nyaljalak?
Förmedt rá Lilithre, ahogyan az megjelent a zipzárt érintő kérdéssel, de megcsinálta, eleget tett az óhajnak és már száguldottak is a színház felé, reményeiben pedig egy csendes, unalmas, szótlan útban hitt.
- Attól a pillanattól kezdve figyelünk, amióta megidézted a bevásárlóközpontba. - vallotta meg az igazat, hiszen ezt is a parancs részének tekintette. Részleteket persze nem osztott meg, nem mondta el, hogy egyikük mindig a Földön van, ugrásra készen; azt sem említette meg, hogy Jezebel látta, ahogyan egy boszorkány segítségével jutott ehhez a lakáshoz... - Jó szórakozást...
Köpte oda, amíg Lilith kiszállt a kocsiból, hiszen Jezebeth már tudta, hogy milyen előadást fognak megnézni, és azt is sejtette, hogy utasának ez nem fog tetszeni. Persze többet ismét csak nem árult el, legyen neki meglepetés az este, azonban a kicsiny öröm, mely most bejárta elméjét máris megszépítette a pár perce elviselt megszégyenülést.

Ahogy végigmértem Lilithen, azonnal szerelembe kellett esnem, hiszen a ruha, melyet választottam neki, tökéletesen állt rajta, s azzal a tizenhat centiméteres sarokkal rendelkező cipővel kiegészítve eszményi, éteri, már-már angyali tökéletesség lengte körül. Figyeltem, ahogyan keres, ahogyan kutatja személyem a tömegben, s hagytam, hogy ő találjon rám a vámpírok, tündék és ki tudja milyen forgatag közepette.
- Eltitkolt szuperképességeim egyike! - válaszoltam neki nevetve, majd puszikkal fogadtam és meg is öleltem, mintha régi barátot üdvözöltem volna. - Valami megváltozott rajtad Kedvesem, s nem csak a csodálatos ruha miatt mondom... Ha jól sejtem, a vérem jó szolgálatot tett?
Fordultam meg és tartottam ki a karom, hogy kicsiny kacsójával kapaszkodhasson az enyémbe. - Pár hete akadtam erre a társulatra, fogalmam sincs hogyan, de elintézték, hogy az övék ... illetve a miénk, alvilágiaké legyen az egész színház. A társulat, a nézők, de még a színpadi munkások is mind-mind vámpírok, démonok, tündék, akik ki akarnak szakadni egy kicsit a jó és rossz közötti harc mindennapjaiból.
Ámuló farkasokat kerülök ki, akiket látványunk miatt csak pillanatok választanak el attól, hogy átalakuljanak, majd egy sziszegő vámpírt, másodpercekre volt a támadástól. - Milyen faragatlan társaság, még a végén azt kell hinnem, nem látják szívesen a mi fajtánkat!
Nevetem el magam, majd egy idősebb fickó felé fordulok, aki a kezeit tördelve figyelte eddigi összes lépésünket. - Barnabas! Barnabas Cole! Milyen szerencse, hogy újra látlak barátom!
- Leviathan...
- Mikor is volt? Két-háromszáz éve? Akkor még Barney-nak hívtak, ugye? - fordulok egy pillanatra Lilith felé, majd folytatom. - Emlékszem rá, egy ütött-kopott, összetákolt színpadon játszott női szerepeket, és a száját mindig kimarta a ki tudja honnan beszerzett rúzs... Jól emlékszem, salétrommal keverted?
- Ki emlékszik már arra? - próbálta elnevetni a dolgot, de jól látható volt rajta, hogy ideges és egyáltalán nem örül annak, hogy mi ketten most itt vagyunk. - Sajnálom Leviathan, de már az összes hely elfogyott, nincsenek szabad székek...
- Barney, öreg barátom... Azt akarod mondani, hogy hiába vettem fel szmokingot és hiába hívtam ide Lilithet ebben a gyönyörű ruhában? Hát van neked szíved?
- Li-lilith? - most már biztos voltam benne, hogy meg fog őrülni... - Nem... Akarom mondani, sajnos nem tudok mit tenni!

Az órák váltakozását, a napokat igazából itt lehet a legjobban érezni. Nem csupán azért mert hol sötét van, hol pedig világos, hanem a halandók viselkedése által. Nappal nyüzsögnek, szinte rohanvást sietnek dolgozni, iskolába, igyekeznek a reggeli szabad, ébredés utáni idejükbe mindent belepréselni, hogy aztán a nap végén fáradtan, energiahiánytól kókadtan rohanjanak bevásárolni vagy épp haza. Fogalmam sincs arról, hogy vajon azok, akiké eredetileg ez a lakás volt mikor jönnek vissza. Én arra kértem a warlockot, hogy plántálja a fejükbe, hogy hirtelen kívánnak elutazni hosszabb időre. Így aztán? Használom amíg lehet. Bár a holmik feléről nem tudom mire valók, a tv-t hamar megtanultam kezelni. Nagyon hamar. És mennyi érdekes sorozatot, filmet láttam az utóbbi időben! Megszámlálhatatlan. Van, hogy egyszerűen elszórakoztat és jobb dolgom nem lévén, várakozásra kárhoztatva, előtte felejtem magam. Mire felnézek pedig éjjel van. Vagy reggel. Mikor hogy. És persze az erőm, az elmúlt másfél hétben sem jelentkezett. Dühítő. Dühítő, hogy nem tudok egyről a kettőre mozdulni.
A ma kora este is egy sorozat előtt ér és rájöttem arra is, hogy kifejezetten kedvemre van a fagylalt tejszínhabbal így hát ahogy az itteni nők mondják, hódolok a bűnöknek - bár nem tudom mit szólnának az én bűneimhez ha ekkora mércékkel operálnak - vagyis, elnyújtózom és semmittéve eszem, miközben a tv-ben a 246. rész megy egy különös sorozatból. Érdekes képi kivetülése a fantáziának. Nem élheti meg az írója, de beenged másokat a fejébe, hogy kicsit azt lássák amit ő próbál megmutatni. Hiába, az Atya ezt nem tudta elvenni tőlük. A képzelgést. Az álmodozást. Pedig belőlem aztán falatnyi sincs bennük, nem is lehetne, hisz sosem született gyermekem Ádámtól, sőt mástól sem. Már nem jutott annyi idő. Így hát én eltűnhettem mondhatni nyomtalanul a halandók sorából.
A démoni energiát viszont különösebb képességek nélkül is megérzem. Hisz minden szokványos démon aki nem én vagyok, azért létezik, mert én megcsináltam. Mert én is mertem álmodni és megvolt hozzá a bázis, a társ, akivel sikerült. Érdeklődve vonom fel a szemöldökömet a hívatlan látogatót hallva. Nem, nincs biztosítva a lakás, pláne nem démonok ellen. Lenémítom a tv-t, a kilincs csörgése a padlón pedig kegyetlen visszhangot ver a házban. A belépő nőre nézek, de igazából nekem tizenkettő egy tucat, előbb vagy utóbb pedig kinyögi, hogy mit akar tőlem. - Azért törtél be a lakásba, hogy megkérdezd a nevem? - húzom félmosolyra ajkaimat, de a teljes udvariatlansággal mellém repülő dobozt meglátva feltámad bennem pár kérdés. Érzem, hogy néz engem, azonban ha csak csomagot hozott, akkor nem ő keres. - Esetleg bővebben? - és érkezik is a boríték, hasonlóan felháborító stílusban, mint a doboz. Mielőtt végére érek a kibontásának meglepve nézek fel. Leviathan? Ő küldte volna a nőt és a dobozt is? - Ezt tőle kellene megkérdezned, de van egy olyan sejtésem, hogy nincs meg a kérdésfeltevési jogosultságod a gazdád irányában. - és egy határozott mozdulattal fel is bontom a levelet, hogy elolvashassam.
Színház? Hozzá ruha? És milyen pimasz, még a fehérneműre is gondolt. Tudnám honnan veszi a méretemet..Halkan felnevetek. Kedvelem a jó meglepetéseket és ez annak számít. - Kezdheted visszaszerelni a kilincset amit kiberheltél. A levél szerint készségesen állsz rendelkezésemre, úgyhogy fogj hozzá míg beállok a zuhany alá. - ezzel felállok és a fürdőszobába veszem az irányt egy zuhany reményében.
Tisztán, szárazon egy köntösben sétálok ki és csupán remélem, hogy Leviathan démona megcsinálta amit szétszedett. Kibontom a dobozt és egyenként megnézem mi van benne. Valaki mindenre gondolt, kivéve az alsóneműre. Abból dolgozom hát, ami van. Kisvártatva fel is öltözöm, de a ruha cipzárjánál segítenie kell a Jezebeth névre kereszteltnek. - Ha felhúznád a cipzárat, gyorsabban menne. - nézek rá majdnem angyali tekintettel és míg hozzám nem lép, addig belelépek a cipőkbe is. Végül lesimítom magamon a ruhát, a tükörhöz sétálva pedig a sminkfázis következik - meg se kérdezze senki, hogy ez miért megy, amikor a kávéfőző feladja a leckét -. És úgy érzem készen is állok. - Most már indulhatunk. - ha megcsinálta a kilincsem akkor pláne, ha nem, akkor addig nem mozdulunk míg meg nem történik. Amennyiben megvan, követem a kocsijához. Színház. Mióta is nem voltam már színházban? Hagyjuk, túl régóta. - Mikor találtál meg, Jezebeth? - kérdezem kíváncsian míg vezet. Bár ha nem válaszol, nekem mindegy. Annyira nem lényeges a dolog egyelőre.
Megérkezve kiszállok és a levél küldőjének arcát fürkészem az emberek között. Finoman meghajolok felé, aztán végigmutatok magamon. - Sok mindenre számítottam, de meghívás és hozzá egy teljes ruhaköltemény valahogy nem szerepeltek. Lenyűgöző. De honnan tudod a fehérnemű méretemet? - ezt már súgva kérdezem tőle - Milyen darabra esett a választás? - hajolok el, hogy az arcát is lássam. Múltkor segített, ellenkezés nélkül, most pedig a meghívás. Ha nem lennék az, aki vagyok ezt valamiféle jó jelnek venném, de sosem arra számítok.

- Nem vagyok kifutófiú! - csapta le Jezebeth az apró kis csomagot az asztalra, s akkor sem hunyászkodott meg, amikor szemöldökömet felhúzva néztem végig rajta. Karakán kiállása megmosolyogtatott, a szemeiben égő tűz olyan perzselően próbált megégetni, hogy szinte már félelmet ébresztett bennem jelenléte. Sóhajtottam, hiszen kedvenc démonom újra megtalálta a függetlenség felé vezető utat és ettől majd néhány évtized a Pokol legmélyebb bugyraiban el fogja téríteni.
- Drágám, az vagy, aminek én mondom, hogy legyél! - lépek el az asztal mellől, majd felveszem a zsinórral átkötött dobozkát és újra a kezébe adom. - Megkeresed Lilithet, átadod neki a csomagot és bármilyen kérése van, megteszed neki. Mert ha visszahallom tőle, hogy ellenkeztél, ha megtudom, hogy dacoltál az akaratommal, utánad küldöm Jezebelt és meglátjuk, melyikőtök az erősebb...
- Értettem hercegem, megértettem. - vette újra kezébe a dobozkát, majd sarkon fordult és csak egy pillantást vetett a nővérére, aki egy kanapén ült, démoni pengéjét élesítve a következő harchoz. Vártam még pár másodpercet, majd felé fordultam.
- Menj, kövesd és jelentsd minden lépését! - Jezebel azonnal felállt a helyéről, majd nővére után eredt.

Jezebeth három apró kopogással jelezte megérkeztét a lakásban élőknek, majd meg sem várta a választ, azonnal benyitott az egyébként zárt ajtón. A kezében maradt kilincset a padlóra dobta, ami hangos koppanással jelezte az irányába elkövetett kegyetlen bánásmódot, majd magassarkúinak üteme törte meg az egyébként csendes lakást.
- Lilith? - kérdezett bele az üres sötétségbe, majd mint egy vadászkopó úgy szagolt bele a levegőbe és próbálta bemérni a levadászandó skalp tartózkodási helyét. - Nesze!
Dobta oda a szállított csomagot az éppen a kanapén ülő nőhöz, talán eltalálva őt, talán csak mellé ejtve az oly értékes dobozkát. Pár pillanatig elnézte még Lilithet, majd megrázta a fejét és bőrkabátjának belső zsebébe nyúlt, ahonnan egy borítékot vett ki és azt is az egykor volt démon arcába vágta.
- Mégis, mi a fenét lát benned Leviathan? - lépett hátra kettőt, majd az ablakon kívülre bámult, s egy cigarettára gyújtott, amit látványosan unottan és színpadias dühhel kezdett el szívni. - Igyekezz, lent a kocsim, elviszlek a találkára!
Rá sem nézett a nőre, továbbra is csak az alkonyatba burkolózó város képét figyelte, majd tekintete újra a borítékra fordult, amit Lilith talán már ki is nyitott, s el is kezdett olvasni.

Drágám!
Remélem levelem jó hangulatban talált és egy szabad estén, s nagyon szomorúvá tennél, ha nem így lenne. Színházba volt kedvem menni, s rád gondoltam, mint tökéletes partner ehhez a a huncutsághoz! Szóval csípd ki magad, cipő és ruha a dobozban, ha bármire szükséged van, Jezebeth örömmel és készségesen fog segíteni...

U.i.: A fehérneműt se felejtsd el, ha jól emlékszem, akkor harmincnyolc "B", igaz?

Tárgy: St. George színház Hétf. Nov. 27 2017, 15:24