Minden árnyvadász úgy nevelkedik, hogy a halál egy örök társ az életben, amely a megfelelő pillanatban közbelép, s magával ránt. Mindannyiunknak megvan a maga "lejárati dátuma", amelyet ha tudnánk talán pánikban élnénk egész életünkben, vagy könnyedén ugornánk fejjel bele az ismeretlenbe nem törődve a következményekkel. De most, mikor háború után láthatjuk annak igazi pusztítását, hogy vannak, akik még csak el sem búcsúzhatnak, meg sem emlékezhetnek arról, aki fontos a számukra, hiszen a tündérek utolsó pillanatban húzott csele eléggé belemart az árnyvadász társadalomba nem beszélve arról, hogy talán csak még inkább szét húzták azt.
Furcsa volt az épület falai között sétálni úgy, hogy pontosan tudtam mekkora pusztítás zajlott le benne s jó pár helyen még mindig látszott, hogy mennyi minden történt a falain belül nem is olyan régen. Ez pedig talán csak hozzásegít mindannyiunkat ahhoz, hogy jobban örüljünk azoknak, akik velünk maradtak. Pontosan ezért sem gondolkozom túlságosan sokat azon, hogy miként köszöntsem. Egyre többet hagyatkozom az ösztöneimre, mintsem ténylegesen felmérném a helyzetet. Lehet, hogy ez nem minden helyzetben tanácsos de eddig azt kell mondanom, hogy valamennyire bevált.
- Belém? Ööhm.. Nem sok. - Kicsit zavarban vagyok a helyzettől, mert hát azért nem szokásom kifejezetten ennyire kifejezni az érzéseimet, de valami határozottan megváltozott bennem a háború után. Ezt a változást pedig nem mondhatnám, hogy túlságosan bánnám.
- Nem.. Semmi komoly legalábbis én jól vagyok.. De te, hogy vagy? Mindened a helyén maradt? - Akaratlanul is végigmérem az alakját, szinte átszkennelve az egész alakját, testét, hogy véletlenül se tagadhasson le semmit sem.
- Oké, bár javarészt mindenki fel-alá rohangál és segít, ahol épp tud. A káosz talán még csak most kezdődik igazán. - Mindenki aktívan igyekszik tevékenykedni annak érdekében, hogy az épület visszanyerje a régi fényét és néhányan még azoknak segítenek, akiket kicsit jobban megviselt a háború, mint minket. Furcsa belegondolni, hogy még így is ők a szerencsések, akik még mindig az ágyat nyomják. Hiszen legalább életben maradtak. - Nem tudod pontosan, hogy mennyien vesztek oda?   

Hatalmas veszteség érte az árnyvadász társadalmat a sötét háborúval. Még szinte mindig próbálják felmérni, hogy mégis kik az ellenségeink, kik azok, akik bizalomra méltóak, de már azoktól is megtagadják a védelmet, akik egy cseppnyi tündérvérrel rendelkeznek, akiknek a felmenői tündérek voltak, amellyel egyáltalán nem értek egyet, de a mi véleményünk a paranoiás öreggel szemben semmisnek tűnik.
Néha már azt hiszem, hogy a világunkban sosem fog uralkodni egyfajta békesség mindig lesznek,a kik drasztikus módon akarnak majd változtatni a törvényeken, a szabályainkon, amely csak még több pusztításhoz vezet majd.
Rengeteget kell dolgoznunk még azon, hogy az intézet visszanyerje a teljes pompáját, bár szerencsére egyedül a könyvtár az, ami igazán árnyékává vált önmagának a támadás során, hiszen a harcnak a nagy része is ott zajlott le. Megannyi holttestet távolítottak el onnan, mind sötét és, mind egyszerű árnyvadász társainkét, a vérüket pedig napokig mosták a padlóról, a falakról.. Szinte hihetetlen, hogy egyetlen egy nap alatt mennyi pusztítást képesek véghez vinni azok, akik igazán elszánják magukat. Mégsem értek el velük semmi mást, mint még paranoiásabbá tették az árnyvadászokat. Szegény Helen Blackthorn-t elszakították a családjától, mert tündérvér folyik az ereiben. A testvéréről Mark-ról szintén lemondtak, hiszen tündérvér folyik az ereiben. Nem számítanak teljes jogú árnyvadásznak. Csak egy árulót látnak benne, hiába nem tettek semmit sem. A tündérek véglegesen megkeserítették a félvérek életét és egyúttal a saját népükét is.
Az intézetbe érve egy ismerős alakon akad meg a tekintetem. Egy részem, egy aprócska részem talán félt attól, hogy nem fogom újra látni, hogy ő is odaveszett így őt látva egyfajta megkönnyebbülés fogott el. - Nicholas.. - Nyögöm ki nehezen, miközben odasietek hozzá és egy barátságos ölelésbe vonom, amennyiben nem húzódik el tőlem. Legalábbis remélem, hogy nem veszi támadásnak a közeledésemet, de manapság már mindenkinek örülök, akit valamennyire ismertem, hogy túlélte a pusztítást. Bár talán a legnagyobb katasztrófa az lett volna, ha sötét árnyvadászként találkozunk.. De így, hogy életben van, hogy önmaga.. Ez valahogy mindennél többet jelent.  

Sonia & Catarina

Sokkos állapotba kerültem az árnyvadászokkal való első találkozásom alkalmával. Olyan dolgokat vágtak a fejemhez, melyek mélyen bántották a lelkemet. Meg sem hallgattak, megvetően tekintettek rám. Betegnek éreztem a testem, mintha valami sötét kór támadta volna meg. A homlokom gyöngyözött, a testem égett, mint egy tüzes katlan, a szemeim acélos lilán pulzáltak. Alvilági. Démon fattya. Hazug. Erőtlenül hanyatlottam a sötét semmibe.
Álom vagy valóság? Ezt csak azután tudjuk meg, miután felébredtünk. De mi történik, ha mély álomba, ha örök álomba merülünk? Honnan fogjuk tudni, hogy álmodunk és nem vagyunk ébren? Vagy éppen fordítva. Lehet, hogy csak egy borzalmas rémálom közepébe csöppentem és ha felébredek belőle, majd Anyu vigaszt nyújtó karjai között találom magam? Mi választja el az igaznak vélt víziót, az illúziót a valóságtól? Lehet, hogy mindeddig csupán csak egy délibábot kergettem. Olyan zavaros az egész. A testem megremegett. Ismét a múltban jártam. Cardiffban.
Az Ainsworth família még mindig gyászolt. Elvesztették szeretett fiukat, bátyjukat, kuzinjukat, unokaöccsüket, Quinn-t. Elvesztették Tarquin Ainsworth-t. A család összegyűlt. Brianna félt, rettenetesen félt. Rettegett attól, hogy a démon ismét rájuk talál és végez Serennel, végez vele és a méhében növekvő magzattal. Továbbá attól is tartott, mi lesz, ha kitudódik, hogy mit tett vele a pokolfajzat. Vajon a benne növekvő gyermek a férjétől van vagy annak a borzalmas éjszakának a végterméke? Fejéből gyorsan elhessegette a gondolatot, hisz eldöntötte, hogy bárki is legyen a baba apja, ő feltétel nélkül szeretni fogja. Az ő vére folyik benne, őbenne növekszik, az övé. És védelmezni fogja, míg él. A testem lázasan égett, két csillogó könnycsepp csordult le mind a két orcámon. Marjorie, Quinn anyja erős és rettentően okos nő volt. Kedvelte Briannát és fájdalmasan bár, de arra biztatta, hogy hagyja el az Egyesült Királyságot, utazzon át az Atlanti óceánon az Államokba, majd keresse fel a New-yorki intézetet. Ő volt az egyedüli, aki sejtette Brianna szörnyű titkát. Ha Quinn rideg apja, Donovan rájött volna, azonnal megölte volna az újszülöttet, amint kibújt volna anyja hasából. Marjorie tudta, hogy New York-ban nagyobb biztonságban lehetnek. Biztonság. Oltalom.
Sötét nihilbe kerültem a lázálom után. Elnehezült szemeim lassan nyíltak ki, a fény szinte elvakította a szemeimet, ezért a karomat a szemem elé kaptam. Amint a szemem megszokta a fényforrást, a karom magam mellé hullott. Óvatosan feltoltam magam a fekvőalkalmatosságon. Jéééé…ágy. Puha ágyon feküdtem. Körbenéztem, de nem tűnt ismerősnek a szoba.
- Anyu? - érdeklődtem, de nem jött válasz. Aztán eszembe jutott minden és a fejem is belesajdult. Gyötrő, borzalmas álom! Anyu még mindig él, nem halt meg!!!
- Seren? - szólongattam a nővérem, mikor lépteket hallottam közeledni, majd az ajtó kinyílt és belépett rajta egy fiatal nő. Egy fiatal, de ismeretlen nő. A szívem hevesebben kezdett el dobogni mellkasom mélyén. Úgy éreztem, mintha ismerném és közben mégsem. Félénken a takaró mögé bújtam, onnan pislogtam fel rá.
- Ki vagy? - kérdeztem rekedtes, vékonyka hangon. A fejem még mindig lüktetett, de legalább a lázam kezdett csillapodni.