- Csak akkor ne lepődj meg azon, ha majd egy napon, amikor úgy érzed, hogy már készen állsz nem lesz ott melletted senki, aki meghallgasson, mert már megszokja, hogy nem vagytok olyan közel egymáshoz, mint egykoron. - Ha így folytatja, hogy mindenkit eltaszít magától, akkor a végén egyedül lesz, mint a kisujja. Ez pedig nem szeretném a számára, hiszen bármennyire is nem emlékszik arra, hogy mégis mit jelentett a számomra és mit jelent még most is attól még számomra legalább ugyanannyira fontos. Nem tudok szemet hunyni az érzéseim felett, még akkor sem, ha hatalmas őrültséget művelt, ami véget vetett mindennek közöttünk. Azt se tudom, hogy hol kellene elkezdenem megmagyarázni, hogy mik voltunk mi egymásnak, hogy min mentünk keresztül. Talán nem is lennék rá képes, hiszen csak újabb sebeket ejtenék a lelkemen.
- Asmodeus nem az a típus, aki csak úgy heccből csinál ilyesmit. Valami terve volt az egésszel és nem vagyok teljesen biztos abban, hogy nincs rá mód, hogy visszakaphasd az emlékeidet. Persze nem kívánok hamis reményeket kelteni benned, ez távol áll tőlem, de szerintem a kapcsolatod vele, nem ezen a ponton ért véget. - Az apám mindig is a beteges játszmái megszállottja volt. Nem tudom, hogy mégis mit is tervez, de abban teljesen biztos vagyok, hogy bármi is legyen az semmi jót nem jelent.
- Akkor nyolckor ott találkozunk a billiárdasztalnál. - Nem tudom, hogy mégis mi lesz ennek a végkimenetele, vagy egyáltalán mit fog jelenteni a számunkra, hogy most együtt töltünk egy estét, ami nem kifejezetten randi, de hasonló egy régebbi randinkhoz és talán mélyen valahol reménykedek, hogy valamit felidéz benne, de talán ez a remény lesz az utolsó csepp a pohárban, ami végső soron összetöri a lelkem utolsó épp darabját is.

Nem várhatott senki sem változást attól, ha mindig ugyanazt tette. Egyfolytában kíméltük attól ő sem jutott előrébb, ahogyan mi sem. Hiszen csak egy helyben toporogtunk és vártuk, reménykedtünk abban, hogy mindez majd más eredményt szül. De reménytelen volt az egész. Muszáj volt valamiképpen előrelépnünk és ezzel el kellett változnunk azt is, hogy a dolgok változtak. Nem olyanok, mint régen. Ezen pedig nem csak neki, de nekünk is túl kellett lépnünk bármennyire is fájdalmas volt.
- Tudod lehet nem akarsz mindent tudni a múltadról, de néhány dolgot azért igazán megtudakolhatnál. Mert lehet, hogy sosem fogsz rá emlékezni, de attól még a húgodnak szüksége lehet arra, hogy ennek ellenére ott legyél mellette. - Lehet, hogy számára semmitmondó, üres nevek ezek, de a körülötte élőknek jelentenek valamit. Habár az emlékeiket velük kapcsolatban nem szerezheti vissza, újakat még kiépíthet abban, hogy megismeri a történetüket. Bár valószínűleg Clary-t jobb lenne elkerülnie, hiszen hosszú utat tettek meg, mire az a kettő barátként és szövetségesként tudott egymásra tekintetni. Jobbján a kettő makacssága miatt.
Kérdésére inkább nem válaszoltam, hogy miért is akarom, hogy rendben legyen. Egy idegen nem aggódhat ilyen téren egy másik iránt, nemde? Most pedig pontosan azok vagyunk egymás számára. Idegenek.
- Lehet nem ugyanaz a személy leszel, aki voltál, hiszen nem ugyanazon körülmények formálnak majd téged, mint amelyek már egyszer, de ezt is el kell fogadnia mindenkinek, hiszen mindig változunk. Nem ugyanaz az ember leszel és ezen túl kell lépni. De az is lehet, hogy valami véletlen folytán mégis megtalálod az utad ugyanahhoz az emberhez, aki egykoron voltál. - Persze erre nincs semmi ígéret, hiszen igen csak különleges éveket tudhat maga mögött, amelyek során megannyi kihívással és veszteséggel nézett szembe ahhoz, hogy az megformálja a személyiségét. Viszont az is lehet, hogy ezen út elkerülhetetlen a számára.
- Úgy gondolom, hogy van rá mód, vagyis lehetséges a jövőben, de mindez Asmodeus hangulatától függ, vagy attól, hogy megkaparintsa, amit akar. - Leginkább engem, de ezt nem tettem hozzá. Viszont biztos vagyok benne, hogy még akkor is képes lenne rá, amikor a legkevésbé várnánk. Vagy pont abban a pillanatban, amikor már elfogadná, hogy már soha többé nem kaphatja őket vissza.
- Akkor esetleg este találkozhatnánk a Hunter's Moon-ban? - Magam sem tudtam, hogy mit jelent ez az új találkozó, vagy mire is ad igazából lehetőséget, csak annyit tudtam, hogy meg szerettem volna próbálni. Még akkor is, ha belepusztulok.  

Nem tudtam többé már visszafojtani a fájdalmamat. De talán nem is a saját fájdalmamat róttam a lelkének fel leginkább, hanem a testvéréét, Isabelle-t. A szerencsétlen lány annyit küzdött azért, hogy visszaszerezze a testvérét most pedig ezért cserébe egy újabb üres vázzal kell társalognia, aki nem is igazán kíváncsi rá hasonló módon, ahogyan Alec sem. Az elvárás túl sok mindkettejük számára. Mind Simon-nak, mint Alec-nek és el sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet neki, hogy teljesen magára hagyták mind a ketten. A két legfontosabb ember az életében. Lehet, hogy Alec-el együtt voltam, de ennek ellenére nem álltunk annyira közel. Emellett pedig Jace sem az a lelkizős típus. Vele is inkább csak olyan néma megértésük van talán. Különleges mindkét testvéri kapcsolata, de Alec hátat fordítása talán mindennél jobban fájt neki. Azt gondolná az ember, hogy a családjára mindig számíthat. De a legnagyobb árulásra mégis tőlük kell számítani.
- De magára hagytad. Ő is szenved, hiszen érted cserébe elveszítette a fiút, akit szeretett. Feláldozta a srác az emlékeit, az érzéseit a húgodért, hogy megmentsen, mert nem tudta elviselni a látványt, amit a hiányod okozott Isabelle-nek. Most pedig hiába tértél vissza mégis midnen adandó alkalommal kerülöd, ahogyan engem is. - Megértem én tényleg, hogy nem tudja mégis mi történt. De a szeretetet nem teszi semmissé az emlékek hiánya. Legalábbis nem azt, ami már eleve ott volt. A családi kötelékét nem kellene, hogy megszakítsa pusztán azért, mert nem tudja, hogy már mit is jelent ez. Vagy egyáltalán van-e fogalma bármiről. Mégis, ha elzárkózik a helyzettől azzal semmit nem fog megoldani csak ront a saját és mások helyzetén is.
- Nem zárhatod ki őket, mert félsz. Nem menekülhetsz a tény elől, hogy nem emlékszel. Előbb vagy utóbb szembe kell nézned vele. Én tiszta lapot ajánlok neked, de a többieket is meg kellene hallgatnod, hogy mégis mit akarnak, vagy mit nem. - Nem várja el senki sem, hogy nosztalgiázzanak olyan emlékeken, amelyek neki semmit sem jelentenek. De a semminél mégis többet szeretnének. Valamit, amibe esetlegesen képesek belekapaszkodni, amivel újra gyökeret ültetni a kettejük kapcsolatának, hogy aztán kivirágozhasson és ápolhassák a maga medrében. Semmi sem lesz ugyanaz, de nem is kell ugyanolyannak lennie. A dolgok változnak és csak elég bátornak kell lennünk ahhoz, hogy szembe nézzünk velük.
- Tisztában lennél egy lehetséges valósággal, a múlt egy apró darabkájával, ami neked semmit sem jelent. Felesleges olyasmibe beleásni magad, amit nem érthetsz, érezhetsz magadnak igazán. - Nem tudnám elmondani neki, ha akarnám sem, hogy mi mindent jelentett - jelent a számomra. Azzal csak még inkább fájdalmat okoznánk mindkettőnknek és nem hiszem, hogy azzal egyikünk is jól járna a jelenlegi helyzetben. Elég lesz az, hogy én fogok szenvedni azért, mert nem bírok távol maradni tőle, de mégis meg kell álljam minden egyes alkalommal, hogy a karjaimba zárhassam és azt mondhassam neki, hogy minden rendben lesz, hogy nem esik bántódása. De sajnos nem tehetem meg s ezt képes vagyok elfogadni. Muszáj lesz.
- Szintúgy. Esetleg, ha lenne kedve egy sört meginni, vagy biliárdozni valamikor azt szívesen venném. Persze csak, ha nem rohan valahová. - Persze most nagyon sietősen akart távozni, úgyhogy talán nem is ez a megfelelő alkalom erre, de a meghívásom időpontól függetlenül áll.

Elegem volt abból, hogy kesztyűs kézzel bánjak vele. Valakinek meg kellett mondania neki az igazat még akkor is, ha az igazság rettentően fájdalmasan hatott. Mindannyian szenvedtünk. Megértettem az Ő oldalát is, hogy emlékei nélkül mennyire nyomorultul érezheti magát. Nem lehet egyszerű, hiszen az emlékeink azok, amelyek idővel formálnak minket. Minden egyes esemény, amit megélünk hozzátesz valamit a személyiségünkhöz. Az évek formálnak minket és igaz én csak azokban az években ismertem Alexander-t, amelyekre ő nem emlékszik, de meg mernék rá esküdni, hogy ez volt azaz időszak, amikor a legtöbbet fejlődött. Felvállalta önmagát a maga idejében, ezzel pedig másokat is inspirált a nyitottságra, hogy ne éljenek többé elzárkózva, amiért a Klávé nem nézte jól szemmel a másságot, vagy lealacsonyítónak találta. De egek, én soha semmire nem kényszerítettem. Nem akartam, hogy megtegye, hacsak nem érezte magát késznek rá. Természetesen ettől függetlenül ott voltak a kimondatlan elvárások, de idővel megtanultunk jobban kommunikálni. De sajnos még ez sem volt elég, hiszen könnyen megvezethető volt, amely kis híján az elárulásomhoz vezetett. Ez felett pedig még akkor sem tudtam szemet hunyni még ha mérhetetlenül szerettem, szeretem is.
- Nem várom el, hogy bárhogy is hozzámállj. Kezelj akár idegenként, mintha most ismernél meg, de ne nézz át rajtam, mintha nem léteznék. - Még az is jobb lett volna, ha úgy tekint rám, mint egy idegenre. Lehet, hogy számára egy voltam azok közül, akire nem emlékezett, de ettől még kezelhetett volna idegenként. Talán még az sem fájt volna ennyire, mint az állandó menekvése előlem, amit eddig a pillanatig voltam képes eltűrni. Most már nem tudom olyan könnyedén lenyelni a dolgokat.
- Tényleg azt hiszed, hogy másoknak nem fáj, hogy nem tudják mit mondhatnak körülötted? Hogy lábujjhegyen járkálnak körülötted mert nem akarják, hogy sérülj? Az, hogy nem emlékszel a történtekre, nem teszi semmissé a testvéri kapcsolatodat Isabelle-el. Szerinted neki milyen érzés az, hogy ennyire hátat fordítottál neki, mert egyszerűen nem vagy hajlandó feldolgozni, ami veled történt? Nem emlékszel rá, de az koránt sem jelenti, hogy hátat kellene fordítanod mindennek! - Nem emlékszem, hogy ennyire önző lett volna. Persze azért makacsnak már régebben is makacs volt, amit a fejébe vett azt nem verte ki, de ez, hogy csak a saját fájdalmát képes elismerni, hogy azaz egyetlen, ami mindegyik felett áll.. Olyasmi, ami miatt már rá sem ismerek arra a fiúra, akivel évekkel ezelőtt találkoztam. Feloldott bennem valamit, ami miatt képes voltam újra szeretni, de most mintha csak azt bizonygatná, hogy hatalmas hibát követtem el. Pedig ez az egész az én hibám. Az apám miatta tette ezt vele. Csakis egyedül, én tehetek róla. Asmodeus azért tette vele ezt, mert hozzám közel állt nem pusztán jókedvéből. Bár biztos vagyok azért is megcsinálta volna, de itt sokkal inkább közrejátszott a személyes ok, mintsem puszta kedvtelés.
- Nem fogok neked történetet mesélni, ha azt szeretnéd. Üres szavak lennének számodra jelentőség nélkül, hiszen ahhoz, hogy megértsd meg kellene élned a dolgokat, de mivel nem emlékszel rá nem tudod hozzákötni az érzéseid, az akkori gondolataid, így talán pedig nem lenne számodra más az egész, mintsem őrültség. - Ha minden igaz, akkor még abban a hitben van, hogy a világ még nem tud a vonzódási preferenciájáról vagy arról, hogy Jace-el már rég lezárták az állítólagos rajongását. Szinte semmire sem emlékszik, ami az utóbbi években meghatározta az életét..
- De inkább kezdjük elölről, mit szólsz? Az új emlékekre. Magnus Bane vagyok, Brooklyn főboszorkánymestere. - Azzal pedig kinyújtottam a kezemet, ha benne van, akkor nyugodtan rázza meg, mintha csak először találkoznánk. Ha már a régi emlékeket nem hozhatjuk vissza néhány újba nem hal bele, ami talán mindkettőnk számára kényelmesebbé teszi a kettőnk helyzetét.

Nem volt egyszerű a helyzetünk. Úgy kellett ránéznem, mint egy idegenre, ami nem volt egyszerű. Talán nem is voltam rá képes. Mégis az elvárások mindegyikét igyekeztem kiölni magamból annak érdekében, hogy képesek legyünk egyfajta civilizált kapcsolatot kialakítani. Szükség volt arra, hogy egyfajta közös talajt megalapozzunk, ami nem áll abból, hogy állandóan elrohan. Nem egyszerű ez sem nekem, sem neki. De amíg nem beszélünk róla, nem léphetünk túl rajta.
- Nem azért vagyok itt, hogy feltartsalak emiatt egy percig sem kell aggódnod, sem pedig foglyul nem kívánlak ejteni azt már megannyi alkalommal egyértelműen kifejezted, hogy nem kívánsz a társaságomban lenni, ezt megértettem, de úgy gondolom még egy idegen is megérdemel annyi tiszteletet, hogy nem akarod öt percenként nyilvánosan lerázni. - Fájt, hogy ennyire elutasító volt velem szemben még annak ellenére is, hogy nem tettem még semmit. Volt, van is egy múltunk amire ő nem emlékszik, de egyszer sem kényszerítettem arra, hogy érezze, amit egyértelműen nem érez. Csak beszélni akartam vele, de mintha a homokba dugta volna a fejét, teljesen meglehetetlenítette a számomra, hogy bármilyen lezárást is kapjak, vagy pontosabban kapjunk és továbbléphessünk ezek szerint külön utakon, hiszen látszólag ez volt a szíve vágya.
- Nem azért jöttem, hogy követeljek bármit, nem azért jöttem ide, hogy megpróbáljalak rávenni arra, hogy emlékezz valamire, amire egyértelműen nem, vagy történetekkel ostromolni téged, amelyek semmit sem jelentenek a számodra annak reményében, hogy valamelyik majd előhozza az emlékeidet. - Egy pillanatra megálltam, két ujjammal összeszorítottam az orrnyergemet, majd elengedve azt mély levegőt vettem és folytattam. - Talán sosem térnek vissza, az is lehet, hogy egy idő után majd visszatérnek, ha az apám megunta a helyzetet. Mindössze annyit jöttem ide tisztázni, hogy én nem akarok tőled semmit. Nincsenek elvárásaim, nincsen semmim sem. Egyszerűen csak hálás lennék, ha képes lennél úgy kezelni, mint egy másik embert, akit talán ha te nem is ismersz, de egykoron ismertél és legalább a minimális tiszteletet megadhatnád nekem, mintsem úgy nézel rám, mint egy leprásra. - Persze talán lehetnék finomabb is vele, de már épp elég alkalommal rúgott belém ahhoz, hogy csak úgy lenyeljem az egész helyzetet. - Lehet, hogy te magad is szenvedsz, te magad sem tudod mi minden történt veled az elmúlt évek során, de nem te vagy az egyetlen aki a sorsod keresztjét cipeli és ezt talán jobb lenne, ha felfognád. Ez nem csak rólad szól. - Persze tudom jól, hogy Izzy is szenved és kétségbeesetten keresi a megoldást arra, hogy visszaszerezze Alec emlékeit, de amíg el nem jön a pillanat, hogy elég szívfacsaró legyen azoknak visszaszerzése. Addig azt hiszem apám nem ereszti őket a markából.

Nem akartam mindent a nyakába zúdítani, vagy visszaforgatni az idő kerekét, hogy minden olyan legyen, mint régen, hiszen ez nem történhet meg. Az sem biztos, ha visszakapja az emlékeit, hogy kettőnknek van jövője egyáltalán. Mégis úgy éreztem szükségesnek, hogy legalább egyszer meg kell próbálnom vele beszélni, vagy akár megnyerni magamnak még egyszer, ahogyan egykoron. Valamit tennem kell, mert kis híján már az őrület szélén álltam és szükségem volt valami, amibe legalább egy kicsit is kapaszkodhatok, mert a jelenlegi állapotot nem folytathatom sokáig. Legalábbis nem úgy, hogy nem zártam ki minden eshetőséget. Hogy nincs már remény kettőnkre.
- Igazából hozzád jöttem, ha lenne egy kis időd. - Persze ez nem éppen a legjobb megközelítése a helyzetnek, mert ezzel csak esélyt adok arra neki, hogy elmenjen. Kilépve a liftből tekintetemet egy percig sem szakítom el tőle, s habár próbálok nem elvárásokkal tekinteni rá, valahogy mégis pusztán a látvány, hogy egyben van és valamennyire egészséges melegséggel tölti el a bensőmet.
- Vagyis inkább azt mondanám, hogy beszélnünk kell. Nem rohanhatsz el állandó jelleggel és úgy gondoltam, hogy jobb mindkettőnk számára, ha valamilyen szinten tiszta vizet öntünk a pohárba. - Nem emlékszik rám így elvárásaim nem is lehetnek, de egy részem mégis örülne, ha legalább valami töredékre emlékezne velünk kapcsolatban, de kezdem azt hinni, hogy az apám mindent kiirtott belőle ilyen téren. - Ígérem, hogy nem rabolom a szükségesnél tovább az idődet. - Csak beszélni akarok vele, hogy tudjam jól van. Annak ellenére, hogy ez nem az a helyzet, amelyben jól lehet. De a szívem sosem szűnt meg őt szeretni, akármilyen nehézségekkel néztünk is szembe. Lehet, hogy külön voltunk, de egy valami biztos volt. Az, hogy mérhetetlenül és visszavonhatatlanul beleszerettem.

Kerülgethettem volna a forró kását, ameddig ki nem hűl, azaz ebben az esetben, amíg már nem lesz kit kerülgetnem. De muszáj volt beszélnem Alexander-rel. Nem rohanhat el minden egyes alkalommal előlem anélkül, hogy akár egy szót is váltanánk. Ennek nem így kellene működnie. Persze tudom jól, hogy magától nem találkozna velem, mert talán zavarba hozom, vagy kellemetlen helyzetbe, de ahhoz, hogy továbblépjek legalább egyszer beszélnem kell vele. Meg így legalább biztosan tudhatom, hogy miként is állunk és okkal fojthatom a bánatom az alkoholba, vagy mászhatok ki a sajnálatgödörből, amelybe kegyetlenül temettem önmagam.
Kicsit összeszedtem magam, visszatért a sugárzó önmagam, ékszerekkel díszített ujjaim, ahogyan a csillogás sem maradhatott el a ruhámról. Bár most jobban belegondolva talán egy kicsit sok lehet majd a számára, de nincs olyan, hogy túl sok. Szép lenne, ha már önmagamban is kételkedni kezdenék. Ennyire mélyre még ő sem taszíthat. Még akkor sem, ha egy kicsit talán az én hibám, ami vele történt. Ha nem fűzik hozzám szálak Asmodeus-nak nem lenne különösebb oka arra, hogy célkeresztbe helyezze. Mondhatni én hoztam rá a bajt pusztán a létezésemmel, de a múlton nem javíthatok egyedül a jelenben dolgozhatok szorgosan a jövőn, hogy az sokkal jobb legyen, mint a keserű múlt, amelyre talán sosem fog emlékezni. Nem tudom milyen játékot űz most az apám, de az egyszer biztos, hogy nem rövidtávon gondolkozik.
Ahogy beléptem a liftbe, hogy az intézetbe léphessek egy kicsit izgulni kezdtem. Izzynek köszönhetően, ha minden igaz, akkor egymásba fogunk futni Alexander-rel és talán képesek leszünk félmondatoknál egy kicsivel többet is beszélgetni. Furcsa, hiszen régen volt szerencsém ehhez az érzéshez, de határozottan izgultam. Nem akartam semmit sem ráerőszakolni, hiszen nem voltunk együtt már azelőtt sem, hogy az emlékeit elveszítette, de jogosnak érzem a vágyat arra, hogy mindezt tisztázni tudjuk.
Ahogy a liftnek kinyitom az ajtaját a tekintetem szinte rögtön találkozik az övével és egy nagyot nyelek annak ellenére, hogy számítottam a találkozásra. - Alexander..