Ha hallottam volna a lépteit, ha éreztem volna a jelenlétét, akkor már előtte felfigyeltem volna rá, de a tömeg túl zajos, túl káoszba fulladó volt, hogy észrevegyem őt. Ezért is rezzentem össze egy pillanatra, amikor megszólított, amikor kedvesnek tűnő bókkal illetett, s ahogyan tekintetemet az övébe fúrtam, úgy éreztem a gyűlöletet szerteáramlani a testemben, úgy éreztem a haragot fellobbanni szívemben. Nem volt hozzá joga, hogy megzavarjon, és honnan vette a bátorságot, hogy megszólítson? Az üres papírpohár, melyben egy cigaretta elhamvadt teste és haszontalan csikkje várta jövőjét, összegyűrődött kezemben, ujjaim kevéske ereje is elég volt, hogy elveszítse merev formáját.
- Nem kérdeztem a nevedet, nem is értem, miért kellene tudnom. - fordulok immáron felé, kabátom nyitott szárnyait összehúzva egyenesedek ki előtte, mely mindenki számára apró mozdulat lenne, de nekem, a tüdőmet mardosó fájdalom és betegség miatt igaz kihívás volt. Még mindig a szemeit fürkésztem, még mindig abban a furcsán álló tekintetben merültem el, s ahogyan a kínjaimat próbáltam minél jobban palástolni, úgy szakadt ki egy szisszenés ajkaim remegő sarkából. A pohár a földön landolt, nem törődtem vele, nem érdekelt a további sorsa, s Michael vonásai kötöttek le, annak ellenére, hogy gyűlöltem őt. Lelkem minden apró morzsája haraggal viszonyul felé, szívem mételytől megaszott széndarabkává lett, ahogyan végigmérek rajta, elmém összes gondolata az iránta érzett harag körül forgott.
Talán volt rá okom, talán nem volt, lényegtelen mellékzönge ebből a szempontból, csak azt tudtam, hogy ő minden, ami én nem vagyok. Egészséges, magabiztos, talán még boldog is, s bármennyire akarom elengedni ezeket a földi láncokat, irigye lettem a néhány pillanat alatt, amíg beszélt hozzám. Irigyeltem, szemeimben sárga fénysugárt gyúlt, démonként éledő érzéseim a hatalmuk alá gyűrtek, s nem engedtek továbblépni. - Akkor olyan vagyok, mint Schrödinger macskája? Egyedül voltam, amíg meg nem szólítottál, de mivel megszólítottál, már nem vagyok az.
Mosolygom rá fanyarul, akaratlanul is közelebb lépek hozzá, majd megcsókolom, mintha már nekem nem lenne holnap, mintha már nem érdekelnének a következmények. S valóban így volt, döntöttem: ma este minden véget ér így vagy úgy. Ujjaimmal kulcsolom át a nyakát, hosszan és mélyen fúrom nyelvem ajkai közé, de persze csak akkor, ha nem taszít el magától, ha nem lök az aszfaltra, ha engedi a támadást, amit ellene terveztem. Még mindig gyűlöltem, még mindig irigye voltam, s ahogyan a testem az övéhez simult, úgy engedtek kabátom szárnyai, úgy éreztem kabátjának hidegét szétáradni a mellkasomon, a köldökömnél, s úgy éreztem forróságot alhasamnál, combjaim között.
Élveztem őt, kihasználtam, magaménak akartam tudni egy pillanatra, de el is akartam pusztítani, szenvedjen ő is, legyen áldozat, mint én, érezze azt, amit én. Elengedem, mert a hirtelen mozdulatok, a felhevült pillanat, a nyújtózás köhögést ingerelt a tüdőmben. Elfordítottam a fejem, mintha nem akarnám, hogy lássa, mintha szégyent éreznék amiatt, ami végbemegy a testemben, pedig csak vártam. Ujjaim még mindig a nyakán csüngtek, s amint a köhögés vért szakított fel ajkaim közé, úgy pillantottam rá ismét, úgy néztem újra szembe vele, s köptem arcon a vörös testnedvvel. - Sabrina Welsh, te kibaszott seggfej!
Engedtem el, majd vigyorogva, vihogva lépdeltem hátra, nevetve, megrészegülten élvezve a helyzetet. Csak röhögtem, olyan felszabadultan hahotáztam, mint hónapokkal ezelőtt, amikor még nem tudtam, hogy mi él bennem, hogy mi akar elpusztítani, hogy milyen kórság mondott ki felettem ítéletet. Kinevettem őt, ujjal mutogattam rá, a hangos örömködés azonban hatalmas még nagyobb árat követelt, hiszen ahogyan kiengedtem a bennem felgyülemlett haragot, úgy rándult görcsbe a tüdőm, úgy kapkodott levegő után, úgy kellett megtámaszkodnom a korlátban, úgy nedvesítette át tekintetem a kínok között fogant könnyek megállíthatatlan folyama.
Nem! Még nem! Nem most és nem így! Gondolatok cikáztak a fejemben, hiszen kimondani egyik betűjét sem voltam képes, de harcoltam, nem adhattam fel, még ki kell bírnom ezt a másfél órát, még ki kell tartanom, hogy végigvigyem a tervem, még nem jöhet el, még nincs itt az ideje! - Seh... Giccs!
Szakad ki belőlem, mintha bármit is tehetne, mintha megérdemelném, mintha tényleg szükségem lenne bármire is tőle, mintha elfelejtettem volna a gyűlöletet, a haragot, mintha egy szempillantás alatt ő lenne a legfontosabb az életemben. S lehet, hogy így is lesz, hiszen lehet, hogy őt látom ebben az életben utoljára, lehet, hogy ő lesz az, aki végignézheti, popcornnal a kezében végigizgulhatja az utolsó fellépésem. Aki részese lehet a magnum opusomnak, a mesterművemnek. A befejezésnek.

Az év utolsó napja, az utolsó lehetőség arra, hogy jól érezzem magam ezen a háromszázhatvanöt nap egyikén, annak az ötvenkét hétnek a lezárásakor, amikor minden elromlott. Semmi sem történt úgy, ahogyan én szerettem volna, semmi sem alakult úgy, ahogyan azt elképzeltem magamnak. Fájdalom, kín, elhagyatottság, szomorúság, ezek töltötték meg az utóbbi időket, magány és egyedüllét lett társam a betegség mindent felemésztő hónapjaiban. Az év utolsó napja, s én csak ülök a lakásunk ablakának párkányán, figyelem a legnagyobb buli előkészületeit, nézem az egyre csak hatalmasodó tömeg önfeledtségét. Miért nem tudom átérezni? Miért nem tudom rávenni magam, hogy elfelejtsem a tüdőmet maró érzést és egyszer jól érezzem magam? Miért?
Nem voltak válaszaim, és ahogyan eloltom a csikket, úgy mérek végig magamon az ablak üvegében, úgy számolom meg a bordáimat, melyek barázdákat metszenek bőröm hófehér mezőjére. Sóhajtok, fáj sóhajtanom, kapkodom a levegőt, képtelen vagyok kiegyenesedni, köhögnöm kell, vérrel telik meg a tenyerem, fémes íze tölti be a számat, festi meg ajkaim halovány színét. Nézem magam, immáron az egész alakos tükörben figyelem a fáradt testem, görnyedten merednek kitikkadt szemeim az emberi roncsra. Az emberi roncs pedig én vagyok, én tulajdonlom az elmúlás tiszavirág életű mementóját. Én vagyok az, aki már beletörődött ebbe az egészbe, aki már elengedte az életnek nevezett szenvedés utolsó fonalát is, aki már mindennel leszámolt, ami ebben az életben még a földhöz kötné.
Talán eljött az idő, hogy véget vessek neki, hogy leszámoljak vele, hogy meghozzam a végső és egyben legönzőbb döntésem, amit valaha hozhatok. Talán a leghatalmasabb buli, amit hónapok óta látok, a tűzijáték, a visszaszámlálás, talán ez a legjobb, legmegfelelőbb arra, hogy én is lezárjak mindent, hogy egy hatalmas nagy bummal lépjek be az ismeretlenbe. Fel kell készülnöm rá, mindent meg kell terveznem és végre kell hajtanom, hogy amikor elüti az óra a tizenkettőt, hogy amikor az első rakéták eldurrannak, akkor történjen meg, akkor legyen vége.
- Pár kollégámmal kimegyünk a Time Square-re, van kedved? - szobatársam érzelmektől mentes arccal kérdezett rá a dologra, de csak a fejemet ráztam, amikor fekete bugyiba és fűzőbe csomagoltam magam. Mindig is szerettem, mindig is úgy tartottam, hogy jól áll nekem ez a szerelés, mindig dicséretet kaptam az éppen aktuális partneremtől, hogy mennyire jól alakom van ebben a hacukában, s ahogyan most végignézek magamon ismét, megint csak sóhajtok. Pár hónappal ezelőtt még volt mit leszorítania, még volt rajtam annyi izom, zsír, még volt rajtam fogni való teltség, amit kordába tudott tartani a selyem és fémes merevítő adta fehérnemű, de most, ahogyan felemészt a rák, úgy tűntek el rólam az izgalmas vonalak, úgy gyűrte le vonzó alakom a rák. A combfix is úgy áll rajtam, mintha legalább két számmal lenne nagyobb, vékony lábaimon szinte lötyög a harisnya, és ahogyan szobatársam végigmér rajtam, úgy látom szánakozó szemeit, úgy hallom a sajnálat felhangját sóhajában. Már nem kell sokáig elviselned, gondolom magamban, ahogyan egy flitteres miniruhát veszek magamra, majd hozzá passzoló magassarkút, amit utoljára akkor hordtam, amikor még szívdöglesztően állt rajtam a szerelés. Most azonban inkább tűntem egy kiélt kurvának, egy drogokkal tönkretett, mindig sóvárgó tekintető prostituált, de nem érdekelt, már semmi nem érdekelt.
- Boldog, új évet! - mosolygok rá, majd felveszem fekete bundámat, kezembe nyalábolom azt a kis táskát, melyben némi készpénz, két doboz cigi és az irataim vannak. Nem mintha számítana, hogy tudnak nevet adni a holtestemnek, inkább csak megszokás dolgozik bennem, s ahogyan a taxiba szállok, kaján és felfaló pillantást kapok a sofőrtől. Felajánlanám neki, hogy leszopom, ha ingyen elvisz a Central Parkba, de már nem érdekelnek a földi javak, már nem érdekel, hogy mennyit költök ezen az éjszakán, hiszen a holnap már nem létezik nekem, már elveszett és soha nem fogom megérni. - Boldog, új évet magának is!
Kedveskedem neki borravaló gyanánt, majd kiszállok és hagyom, hogy a tömeg vigyen előre, megmártózom az embersereglet hömpölygésében és elveszek a névtelen sokaság arctalan óceánjában. Páran mosolyognak rám, néhányan fel akarnak szedni, flörtölni próbálnak velem, de már nem érdekel, már lényegtelen, már undorodom a gondolattól is, hogy megérintsenek, hogy megkeféljenek, hogy kihasználjanak. Már nem érdekelnek, már gyűlölöm mindegyiküket, már képtelenek bármit nyújtani nekem, már régen lemondtam arról, hogy bármelyikük boldoggá tehetne.
- Köszönöm, tartsa meg a visszajárót! - fordulok el az árustól egy pohár forralt borral, majd a korcsolyapálya felé indulok, egy magányos sarkot nézve ki magamnak, egy magányos szegletet, ahol felkészülhetek az egészre. Még másfél óra, még kibaszott másfél órát kell kibírnom és akkor vége, akkor mindent el fogok engedni, akkor már nem fog semmi sem érdekelni. Még másfél óra ... és megölöm magam.