Van valami rendkívül szórakoztató abban, hogy az árnyak között lézengek és igazán senki sem tudhatja, hogy mégis mikor is bukkanok fel újra. De arról mindenkit garantálhatnék, ha nem épp bujdokolnék, hogy egy perccel sem érkeznék előbb, sem pedig később a kelleténél. De van valami mézédes a várakozásban is, ami szinte leírhatatlanná teszi az élményt. Ugyanakkor, ha túlságosan sokáig váratok valakit még az is lehet, hogy a végére már megfeledkezik arról is, hogy valaha számított az érkezésemre. De csak remélni tudom, hogy ilyesmi sosem fordul elő. Ha pedig mégis, akkor mi mást tehetnék, mint túllépek rajta. A helyzet elkeserítő, de nem annyira, hogy összedőljek annak súlya alatt. Úgy lézengek, mint akinek tényleg nincs jobb dolga és valamilyen szinten ez igaz is. Csak várnom kell arra, hogy elérkezzen a megfelelő pillanat, amikor megtehetem a következő lépést, amit mindenki vár tőlem. Egyszerre kebelezem be majd mindent és mindenkit, aki a pusztulásomat és bukásomat kívánta. Az is lehet, hogy mélyen valahol sejtik a terveimet, de annak egészét szerintem még elképzelni sem tudják. A kegyetlenségemnek most tényleg nem szab senki és semmi sem határt. A hatalmamat egyesíteni kívánom, hogy majd az árnyvadászok légyként hulljanak el előttem. Érzem az ismerős energiáját, ami egyértelműen mosolyt csal az arcomra, majd hamar le is hervad onnan, hogy a tökéletes közömbösséget tükrözze. Remélem, hogy ő még nem hagyott el engem és továbbra is számíthatok a támogatására. Viszont, ha eljött volna a pillanat, amikor ő maga is hátat fordít nekem, akkor tisztában lennék vele, hogy valamit nagyon rosszul sikerült csinálnom. A leghűségesebb démonomat ellopnák az orrom elől. Milyen kegyetlen sors lenne az. Szinte unottan emelem fel a tekintetemet, hogy ránézhessek egy kicsit sem jelezve tettre készségemet. Csak egy lusta, tohonya kis démon vagyok a sok közül. - Mégis mi minden teendők lehetne? - Hogy nekem aztán azon kívül, hogy türelmesen várjam a végkifejletét a dolgoknak semmi dolgom nincs az is biztos. De ezt elsőre azért nem kötném az orrára. Azért még a leghűségesebb démonom humorérzékét is tesztelhetném egyszer-kétszer. Ez pedig egy remek alkalom erre.
Olyan furcsa érzés. Nélküle, mintha elveszettnek érezném magam. A jelenléte hiánya, a látványa, a közelsége. Ezek, melyek nélkül olyan hideg minden. Még, ha a pillanatnyi boldogság egy kis melegséget is hoz, mégis mintha egyre hidegebb lenne. Mintha már nem lenne értelme semminek. De én kitartok. Türelmes leszek és várni fogok. Várni míg Ő visszatér. Hiszen mindenem amim van, a tudásom, az erőm, az életem...mind hozzá tartoznak. A hűségem, mely halhatatlan lángként ég iránta, megannyi vér, melyet érte ontottam ki, megannyi szív, melyet miatta törtem össze. Éppen ezért...nem vagyok hajlandó elhinni, elfogadni minden pletykát. Hiszen én egy kutya vagyok. Egy hűséges kutya, ki csak egy személynek engedelmeskedik. És én ezért a személyért halnék is. A víz hullámai sodrodnak lábam felé, míg azok nyomot hagynak a homokban. Szemeim a kék eget nézik, míg a szellő hajamba kap és egy kicsit meg is lobogtatja. Nem tudom mióta állhatok így, de annyira megnyugtató. Szinte ide fagytam. Lehunyva szemeimet a múlt képei jutnak eszembe. A kezdetek, mikor még nem egy kurvaként tevékenykedtem. Mikor még volt tartásom, erkölcsöm. Mikor még egy komoly és veszélyes személy voltam. És most... Ennek a szöge ellentéte lettem. Egy olyan, aki bárkivel hajlandó lefeküdni. Egy olyan valaki, aki most mégis hiányol valakit az életéből. Valakit, aki értelmet adott porhüvelynyi életének. Aki először csalt mosolyt arcomra. Kinyitva szememet megérzem, hogy valaki van itt velem. Különös. Annyira....ismerősnek tűnik... De miért? Tán voltam már vele az egyik motelban? Nem...arra emlékeznék. De akkor miért? Miért húz jelenléte magához? Miért akarok oda menni és hatalmas vigyorral az arcomon köszönteni? Mitől vagy te annyira különleges? - Hát te? Miért nem mész játszani kicsit? Miért ülsz itt, mikor annyi dolgunk van? - termek mögötte úgy nézve le rá. Tudom, hogy olyan, mint én. De a kérdés az, kit is támogat. Még, ha Azazel el is játszotta minden jóindulatomat felé azzal, hogy Lucifer trónjára pályázik, nem vagyok hülye, hogy neki rontsak és megküzdjek vele. Ismerem a határaim. Amennyi követője van, előbb ölnének le, minthogy eljutnék hozzá. Habár én magam sem vagyok rest. És akiket tudok azokat leölöm, előkészítve Uramnak a terepet. Még, ha néha úgy is érzem egyedül vagyok ezzel.
Árnyékok között húzódom meg már egy ideje pontosan azért, hogy előcsalogassam azokat, akik a jelenlegi helyzetemben folytatták intézkedéseiket méghozzá ellenem. Ez csöppet sincs ínyemre. Leszámolhatnék szemtől-szembe Azazel gyerekes próbálkozásával arra, hogy megfosszon a trónomtól, de bármikor jöhet egy újabb Azazel. Abban is biztos vagyok, hogy nem ő az egyetlen, aki ellenem szervezkedik, mert ez még a napnál is világosabb. Így csak annyit tehetek, hogy egy időre fejet hajtok mindenki akarata előtt és csak kivárom, hogy az összes patkány elhagyja a biztonságos búvóhelyét, hogy aztán lecsaphassak egytől-egyig mindegyikre. Esélyt sem adhatok nekik a győzelemre, de egyáltalán nem bánom az aprócska szóbeszédeket, hogy talán meghaltam, vagy egyszerűen csak elgyengültem és elmenekültem a világ másik végére, de még magát a Teremtőt is emlegették párszor, hogy benne volt a keze az eltűnésemben. Minél több ilyen ostobaság hagyja el a szájukat annál könnyebbé teszik a dolgomat. Tekinthetnék erre az egészre úgy, mintha egyfajta szabadság lenne. A probléma ezzel mindössze csak annyi, hogy nem dőlhetek hátra és élvezhetem a tiszta kék eget, vagy a napsütést, amely most nem viszi túlzásba tekintve, hogy még csak a tél vége közeledik. Sokkalta több dolgom van, mint mikor mindenki szeme előtt voltam. Fárasztó nem önmagamnak lenni. Egy percre sem pihenhetek, mert mindenre oda kell figyelnem. A tervem igen csak veszélyes, de ugyanakkor kifizetődő is. Ezért sem fordíthatok hátat a kötelességeimnek egyetlen percre sem. Máskülönben még a végén tényleg megfosztanának a trónomtól. Ez pedig egyáltalán nem szerepel a terveim között. A strand homokjában ücsörgök és figyelem a víznek a mozgását amelynek ütemére érkeznek lágyan a gondolataim. Ilyen időszakban elég kihalt egy hely, ami most kellemes hatással is van az elmémre. AZ egyedüllétemet hamar megfertőzi egy másik energia, amelyre automatikusan reagálva emelem fel a falakat, amelyeket az álcámként építettem. Nagyon kevés alkalommal lehetek igazán önmagam. Még ilyenkor is veszélyes, hiszen bármikor lebukhatok. Az is lehet, hogy pontosan ez történt, hogy az energiám volt az, ami idevonzotta az ismerős betolakodót, akinek valamelyest még örülök is.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Szabadstrand 
