Nem tudtam, meddig vagyok elviselni a saját tulajdon húgomat. Már egyáltalán nem vágytam úgy a közelségére vagy a szeretetére, mint egykor. Inkább csak távolságot tartottam volna tőle, mégis kénytelen voltam megpróbálni szövetségre lépni vele. Jelenleg egy és ugyanaz volt az „ellenségünk”. Illetve nekem nem, de tudtam, hogy egymagam semmire sem megyek Elowennel szemben. Vissza kellett hoznom a józan eszét, de ehhez szükségem lett volna segítségre.
Bizonyos értelemben igaza volt a húgomnak, de ettől függetlenül gyűlöltem, hogy hozzám vágta ezeket, mikor én magam is tudtam mindezt. Ugyanakkor azt is tudtam, hogy sosem kapnék bűnbocsánatot, ez a gondolat akkor is megfogalmazódott talán bennem, mikor majdnem meghaltam. Ha jó is lennék, nem számítana. Nem számít. Nem számít most sem, hogy már nem akarok a világ felett uralkodni. Már nem akartam ezt. Csak Elowent akartam visszakapni. Megmenteni úgy, ahogy ő mentett engem. Önmagától. Ezért akartam megölni is, mert tudtam, ha magánál lenne, akkor szembeköpné magát azért, amiért olyan szörnyeteggé vált, mint én voltam. Mint aminek most is tart mindenki.
Nem is reagáltam Clarynek erre semmit, mert mindegy volt, mit mondok, gyűlölt. Hiba volt azt hinnem, hogy egymás segítségére lehetünk és talán az ő helyében én sem szövetkeztem volna magammal.
A kérdésre elmosolyodtam, kissé gonoszkásan. Oh persze, ő még nem tudja! Fogalma sem volt róla, hogy a démoni énem egy része visszatért.
- Nem tudsz rólam semmit, Clarissa… bár ez szórakoztató is egyben. A tudatlanság ártatlanság, huh? – Vállat vontam, majd ahogy Elowent említette, a magabiztosságom is úgy foszlott semmivé. – Pont arról szólt volna az alkum, hogy velem csalogassátok elő Elowent, de oda az esély, húgi – Nem volt kedvem további értelmetlen eszmecserére, így amint lehetőségem nyílt rá, a szeráf pengémmel szúrtam oda, ahol értem; nem akartam megölni, csak azt akartam elérni, hogy elengedjen.

Volt valami abban, amit mondott, legfőképp abban, hogy Elowen maga akar engem megölni. Ezt a tényt még nem sikerült feldolgoznom egészen. Megértettem többé-kevésbé, miért gyűlöl, de az, hogy a halálomat akarta, nem volt egy szívderítő tény. Ilyenkor vágytam a régi énemre, aki semmit sem fogott fel az érzelmekből.
Mindenesetre tudtam, hogy Clary nem fog bántani, már csak az esetleges újabb háború kirobbanása miatt sem. A világ nem volt felkészülve, hogy újra csatatérré változzon minden.
- Az előző tervem kudarc volt, tudom. De mindenki hibázhat, nem igaz, Clarissa? – Fürkésztem a szemeit, majd mély levegőt vettem. Kezdtem elengedni ezt az alku dolgot, vagy csapatjátékosdit. Nem is tudom, miért gondoltam, hogy ez működhet. Nem fognak bennem bízni soha és akik valaha mégis csak bíztak bennem, ők már rég máshol járnak. Be kellett volna látnom, hogy nekem ennyi szerep maradt. Az áldozaté, akit előbb vagy utóbb Elowen megöl. A világ hálás lesz neki.
Azt viszont nehezebben nyeltem le, hogy a lány Elowen halálát akarta.
- Tényleg okosabb volna, ha elgondolkoznál az ajánlaton, ahelyett, hogy hergelsz. – Morogtam a szemeimet forgatva. Erős volt bennem a késztetés, hogy rátámadjak, de még türtőztettem magamat. Ugyanakkor akárhányszor a lányra néztem, mindig azok a beteges vonzalmak jutottak eszembe, amiket egykor valósnak hittem. Szinte kirázott a hideg tőle. Elcseszett voltam, nem kicsit és ha egykor volt is remény arra, hogy jobb legyek Elowen által, már nem volt semmim.

A szemeimet forgattam és egyszerűen felnevettem. Még, hogy nem öltek volna meg. Nem vagyok bolond. Sok volt már a számlámon és kételkedtem benne, hogy meghallgattak volna, mielőtt egyáltalán kinyitom a szám és elmondom, mit akarok. Egyedül a húgomnak szavazhattam ez ügyben egy csepp bizalmat… Bár talán ez már csak az én naivságom, ami még régebbről maradt bennem. Mintha még mindig azt hittem volna, hogy ő elfogadhat engem, pedig tudtam, hogy nem.
- Azért ezt te sem gondolod komolyan, Clarissa… - A fejemet csóváltam, de végül ennél jobban nem szálltam vele vitába. Felesleges volt.
Sóhajtottam, de nem vágtam közbe, hanem hagytam, hogy végigmondja.
- Nem Idris elpusztítása volt a célom, hanem Elowen – Úgy tűnt, kicsit sem értette meg a motivációmat, pedig akkor a démonvérnek nyoma sem volt bennem. Ha valamikor, hát akkor hihettek volna bennem és nem kellene téveszméket kergetniük.
Kezdtem belátni, hogy felesleges volt felkeresnem őt. Oké, végül ő talált rám, de el is tűnhettem volna innét. De nem tettem. Beszélni akartam vele, hogy dűlőre jussunk, alkut kössünk, de ha ennyire nem bízik bennem, felesleges az egész.
Ahogy kiejtette a száján, hogy megöli Elowent, ha meglátja, dühösen villant rá a tekintetem.
- Egy ujjal sem érhetsz hozzá, Clarissa, különben tényleg háború lesz – Fenyegető éle volt a hangomnak, de ő nem tudhatta, hogy jelenleg szinte senki sincs, aki az oldalamon küzdene ellenük.
Mindenesetre még nem terveztem harcot kezdeményezni ellene, de ha továbbra is ágál ellenem, akkor azt hiszem, alkunak itt nyoma sem lesz.

Számítottam rá, hogy nem fog tárt karokkal várni, avagy megölelgetni a drága bátyját… pontosan ezért zokon se vettem a viselkedését. Habár a szívem mélyén talán mást vártam. Egy kicsit. Nagyon picit. Hesperus egyenesen a szívemnek feszült és tudtam, hogy könnyen végezhetne velem, de nyilván valamiért nem tette. Talán érdekelte, mit akarok? Vagy csak azt várta, hogy elmoroljak egy utolsó imát, aztán vége? Érdekes volt ezen mélázni, de a szavai kissé eltérítettek eme gondolatoktól.
- Nem meghalni akartam, hanem beszélni veled, húgocskám – Felnevettem. Persze, még mit nem? Önként és dalolva adjam át magam a hóhérnak? Nem, az sosem volt az én stílusom. S nem is most akartam rajta változtatni. Feltettem a kérdést, ami jelenleg még foglalkoztatott, méghozzá, hogy egyedül van-e, vagy sem. A válasz egyszerre töltött el örömmel és keserűséggel. Csak nem hagyja azt a cellát, ugye? Vettem egy mély levegőt.
- Ne rohanj már annyira, Clarissa – Kihangsúlyoztam a nevét. – Alkut ajánlok és hidd el, érdemes megfontolnod, mert csak egyszer mondom el – Komolyra váltottam, mosolynak már nyoma sem volt az arcomon. Változtam, nem is keveset az utóbbi időszakban, de egy valami ugyanaz maradt: amikor komolyan gondoltam valamit, az teljességgel kiült az arcomra, mind az elszántság, mind a határozottság. – Segítek Elowent illetően. De nem ölhetitek meg. A hatalmát kell megtörnünk… hogy visszaállhasson a régi rend. Nem ő a gonosz, ő sosem volt az – Kihangsúlyoztam. – A démonvér teszi azzá. De ha ezt az apró dolgot megoldjuk, helyrebillen majd… utána a tiétek vagyok. Megbüntethettek, megölhettek azért, amit elkövettem – Kitártam a karjaimat lassan. Habár az elmondottak 90%-át komolyan gondoltam, azért ezt az utolsó felvetést nem. Nem terveztem meghalni. Ha Elowent sikerült volna észhez téríteni, akkor nagy eséllyel eltűntem volna vele innen, hogy újraépítsünk mindent. A terveinket, ezúttal közösen. Bár egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy ez valaha sikerülhet.

Egyre biztosabb voltam benne, hogy tennem kell egy próbát a húgomnál, azonban nehéz volt kisakkoznom, hol és hogyan kaphatnám el – kivételesen nem az elborult hajlamaim miatt, hisz azt már rég újraértékeltem magamban. Tudtam, hogy amit iránta éreztem, az nem szeretet volt, még csak nem is szerelem, hanem valami egészen más. Mai napig nem tudnám megmondani, mi. Csak egyszerűen úgy éreztem, senki más sincs rajta kívül, aki elfogadna engem, de tévedtem. Pont, hogy rajta kívül talán mások képesek voltak rá… legalábbis egy ideig. Megráztam gyengén a fejemet. Még mindig fájt az állam, a legutóbbi összetűzésünk óta Doriannal. Az ő szemszögéből jogosan kaptam azt, amit, ugyanakkor én másképp láttam mindent.
Ahogy egyik utcából a másikba értem, elkezdett valami kellemetlen érzés a hatalmába keríteni. Aztán ez az érzés a karom egy pontjára szűkült, így felhúztam a felsőmet a karomról.
- Mi a fene…? – Egy ismeretlen rúnával találtam szemben magam. Összeráncolt homlokkal néztem néhány másodpercig, mielőtt leesett volna, hogy csak egyetlen árnyvadász képes saját rúnákra. A húgom. Felemeltem a fejemet, miközben visszahúztam az anyagot a karomra. A vészjelző azért beindult a fejemben, mert közel sem arra pályáztam, hogy most elkapjanak és börtönbe vessenek, netán kivégezzenek azért, amiket elkövettem ellenük. Nem. Claryvel egymagam akartam találkozni, kettesben, hisz úgy talán volt némi esélyem meggyőzni.
És nem gondoltam, hogy egyedül próbálna felkeresni engem, vagy ha igen… akkor nagyon bízik magában és talán bennem is, hogy nem bántom.
Sietősebbre vettem a lépteim és igyekeztem elvegyülni annyira a tömegben, amennyire csak lehet, miközben azt figyeltem, merre lehet a húgom. Úgy éreztem ugyanis, hogy a közelben kell lennie.
És nem is tévedtem, ugyanis kiszúrtam végül őt. Egyedül volt. Látszólag legalábbis biztosan. Azonban, ha el akartam nyerni kissé a bizalmát, nem lett volna tanácsos ellenszegülnöm, így hagytam, hogy úgy érezze, nyert ügye van és elkapott. Az épület falához „szegezett”, én pedig hátranéztem rá a vállam felett.
- Clary… tényleg rég volt – Megpróbáltam megfordulni, hogy szembekerüljek vele. Még a kezeimet is feltartottam, jelezve, hogy nem akarom bántani. – Megérezted, hogy kereslek? A testvéri kötelék az oka – Ingattam a fejemet. Egy pillanatra elfogott az a régi, elnyomhatatlan érzés, hogy mennyire bele voltam bolondulva Clarybe. Vakon hittem benne. Egy részem most is ezt akarta. Nyilván az a cseppnyi démoni vér, ami visszaszivárgott belém, emlékezett rá, milyen voltam… valójában. – Egyedül jöttél? – A szemeit figyeltem, hogy kiolvashassak belőle bármit; vajon gyűlöl? Oh, mondjuk ez nem kéne, hogy kérdés legyen. Fogalmam sincs, miért hittem egykor az, hogy ő képes szeretni.