Nem mondható gyakori alkalomnak a pillanat, amikor esélyem van szemtől-szembe harcolni egy ellenudvari tündérrel. Általában a béke megőrzése a cél - legalábbis egy darabig még biztos a Tél udvarának Királyának jó oldalán kell lennünk - ezért sem engedélyezettek az ilyen események, ha pedig mégis, akkor egyszerűen az egész csak szórakoztatás céljából történik és nem lehet ténylegesen káros végkimenetele, amit én személy szerint igen csak sajnálok. Ebből adódóan pedig nem is kellene csodálkoznia senkinek sem azon, hogy rendkívül csalódott vagyok, hogy láthatóan semmiféle vérre menő harcra nem lehet majd számítani, mert mint kiderült a partner, akit ebben az érdekesnek tűnő kihíváshoz kaptam egy bolond idióta. Nem tudom, hogy mégis miféle drogokkal élhet, hogy ilyen képzelgései vannak, de ha azt hiszi, hogy ettől megkímélem, akkor nagy téved. Persze a tündérek természetéből még mindig ott lebeg a kérdés, hogy ez az egész pusztán csak színjáték, egy kellemes játék az elmémmel, hogy a figyelmemet megtörje és lecsaphasson rám egy váratlan pillanatban. - Megmenteni? Mégis mitől kellett volna engem megmenteni? Te nagyon összekeversz engem valakivel.. - Szerettem volna kicsit jobban a harc felé húzódni, de nőként inkább a nőiességemre kellett tennem a hangsúlyt, hiszen ez lehet a legnyilvánvalóbb fegyverem és fizikai erőmmel kéz a kézben járva tökéletesen letális kombinációt alkot. Hiszen egy szép arc birtokosától senki sem várja a halál csókját. - Nem hiányzott semmi sem. Szóval szerintem tényleg összekeversz valakivel és ahelyett, hogy húzod az időt az még nem fog megmenteni. - Természetesen voltak homályos pontok az életemben, de sosem azokra fókuszáltam. Engem sokkal jobban érdekelt a jövőm és annak kiépítése, mint a múlton való rágódás annak reményében, hogy emlékeket idézhetek fel, lyukakat tömhetek be az elmémben. A jövő sokkal több lehetőséget rejtett önmagában és valakivé akartam válni nem pedig emlékezni arra, aki egykoron lehettem. A homályos foltok számomra semmit sem jelentettek. A tekintetünk találkozik és egy pillanatra mintha még én magam is elhinném, hogy tényleg komolyan gondolja ezeket. Persze nem hiszem el, hogy én lennék az elveszett húga, de ő tényleg hisz ebben. Ezt biztosan látom lelkének tükreiben. De min is változtathatna mindez? Számomra nem más, mint egy idegen, egy gyáva alak, aki megküzdeni sem mer az életéért egyszerűen csak bedobja a törölközőt, mikor a célja egy karnyújtásnyira van tőle. Már, ha tényleg én vagyok a célja. S ez az egész nem csak egy elmejáték. Pengémet egyenesen a torkának szegezem, finoman a bőréhez nyomva, hogy előserkenjen a vére, miközben tekintetem egy pillanatra sem emelem el az övétől, izmaim szinte teljesen megfeszülve várják, hogy támadjon.. Tegyen valamit. Hiszen semmi élvezet nincs egy védtelen élet kiontásában mögöttes indok nélkül. - Nem hiszem, hogy a testvérem lennél, de elhiszem, hogy te azt hiszed, hogy igen. Túl puhány vagy ahhoz, hogy bármi közünk lehessen egymáshoz. - A pengémet továbbra sem mozdítom immáron egyik irányba sem, mindössze minimális vére színezi be annak a hegyét. Egy nagyot sóhajtok, majd elhúzom a nyakától és megpörgetem a kezemben a fegyverem. - Nem öllek meg csak úgy, de ha azt akarod, hogy elhiggyek bármit is a mesédből.. Meg kell küzdened velem és tudni fogom, ha visszafogod magad. - Nem okozhatok csalódást a királynénak, de nem is onthatom ki az életét csak úgy. Ha pedig veszítek, akkor elfogadom. De nem sétálok el harc nélkül.
A tekintetéből szánakozás süt, gyávának és esendőnek gondol, de nem érdekel. Téved. Olyasmiket éltem túl, amiket leírni is szörnyű. Minden borzalmas napot egy még rosszabb követett és senki sem adott enyhülést. Nem vigasztalt más, csak a gondolat, hogy egy nap úgyis megtalálom. Ez tartott életben, ezért küzdöttem végig tizenhét évet, és most, hogy itt van, végre fellélegezhetek. Nem úgy történt, ahogy vártam, de megtörtént és csak ez a fontos. A szavai nem érnek váratlanul, de azért fájnak. Nem arról van szó, hogy nem hisz nekem. Nem érdekli, ha úgy is van, ahogy mondom. Márpedig úgy van. De ez sem tántorít el. Sem a kard, ami még mindig arra vár, hogy megízlelje a vérem.Továbbra sem nyúlok a sajátom után, nem akarok megküzdeni vele, és ha úgy dönt, hogy még is csak rám támad, védekezni fogok, de visszatámadni nem. Talán nem ez a legokosabb, de egyszerűen képtelen lennék megsebezni. Így is gyötör a bűntudat, amiért nem jöttem előbb, nem találtam rá hamarabb. Még az előtt, hogy ilyenné vált volna. - Sajnálom, hogy magadra hagytalak – bukik ki belőlem. – Sajnálom, hogy nem mentettelek meg. Megszegtem az ígéretem. A halandók nem veszik véresen komolyan a fogadalmaikat, én halandó vagyok, mégis árulásként élem meg, hogy tizenhét évig tartott megtalálnom őt. Az sem könnyít a lelkem súlyán, hogy nem rajtam múlott. Akárhogy is küzdök az ellen, hogy olyanná váljak, mint ők, egyre több vonásukat fedezem fel magamban. Olyan ez, mint valami méreg. Lassan pusztít el, hogy jobban fájjon. Az egyetlen orvosság, ha elmegyek innen, ha visszatérek az emberek világába. És magammal viszem a húgomat. - Sokszor tűnődtem azon, hogy hogy megy a sorod – folytatom a szövegelést, ami valószínűleg csak bosszantja őt, nem is várok csodát, de olyan sokáig tartottam magamban ezeket a dolgokat, hogy most muszáj elmondanom mindent neki. Főleg, mivel meg akar ölni és nekem eszem ágában sincs harcolni vele. – Reméltem, hogy jól bánnak veled, ha már szeretni nem képesek. Reméltem, hogy boldog vagy, de azért nem annyira, hogy ne akarj engem. Mondd csak, érezted valaha is, hogy hiányzik valami? Ez a kérdés méltatlan egy harcoshoz, de a riasztó harci festés alatt fénylő szempárba nézve látom a húgomat. Ott kell lennie valahol. Egy mondén lány, aki egy másik világba tartozik. És hozzám. Éreznie kell ezt valahol. - Nem fogok megküzdeni veled – jelentem aztán ki. – Gyűlölöm a tündéreket, gyűlölök a szabályaik szerint játszani, de most boldogan teszem. Azt teszem, amire a királynőd minden bizonnyal számított. Feladom.– Tudom, hogy ezzel gyakorlatilag aláírtam a halálos ítéletem, de annak a gondolata, hogy a húgom végez velem, valamilyen groteszk módon megnyugtat. Persze nem akarok meghalni, de ha elkerülhetetlen, hát ő tegye meg. – Megölhetsz, ha valóban ezt akarod, de előbb azért gondold át: szórakoznak velünk. Választás elé állítottak mindkettőnket. Én azt tettem, ami vártak tőlem, de te… Te dönthetsz úgy, hogy nem teszed. És milyen váratlan fordulat lenne ez. Vajon bosszantaná őfelségét vagy épp ellenkezőleg?
Egy részem már kezdte sejteni, hogy a királynő miért nem jelent meg. Nem tudom, hogy mégis miféle katonákat képeznek a tél udvarában, de ez a példány kifejezetten gyengének és határozatlannak tűnt. Minél többet figyeltem a tartását és az arcvonalait annál inkább idegesített. Szerettem volna túltenni magamat a felesleges körökön és rátérni arra, ami számomra igazán fontos volt. A harc közbeni adrenalin, hogy valakinél jobb lehetek.. Semmi sem múlta felül ezt az érzést a számomra, de a türelmem koránt sem volt olyan véges, mint a helyzet azt megigényelte. Igen csak elgondolkoztam azon, hogy egyszerűen csak fogom és levágom a fejét, mielőtt még bármit is mondhatna, hiszen az idióta arckifejezése, amiből jelen pillanatban nem tudtam mit leolvasni azon kívül, hogy ő nem akar harcolni, ami több volt, mint elkeserítő. Nem bájologni jöttem. Abból már bőven elegem volt. A harc tűzét akartam érezni nem pedig mosolyogva kitapogatni az ellenfelem gyenge pontjait. Ahogy elkezdett beszélni úgy tűnt, ha akarnám sem tudnám elhallgattatni. Maximum, ha ledugnám a kardomat a torkán. Harcot ígértek nekem helyette pedig nem kaptam mást, mint mesedélutánt, amire egyáltalán nem voltam kíváncsi. Megannyi alkalommal hallottam férfiakat dicsekedni a tetteikről ahhoz, hogy tudjam miként kell érdeklődő arcot vágni, de most nem ilyen szolgálatban álltam. Az arckifejezésem nem tükrözött semmit, maximum komplett unalmat. Nem jár jutalom azért, hogy ezt a maszlagot végighallgassam. Nem érdekel, hogy van-e igazságalapja avagy sem. Mert ebben a helyzetben nem számít. A múltnak a múltban van a helye. Most élünk. Én pedig pontosan az lehetek, aki mindig is lenni akartam azóta, hogy az eszemet tudom. Miért is akarnék többet? - Nem tudom, hogy mivel etetnek téged odaát, de nem is érdekel. Ahogyan a szánalmas kis történeted sem. Ugye felfogod, hogy mit állítasz? Egy csecsemőt látsz bennem? Pajti.. Nagyobb bajban vagy, mint azt gondolnád. Most pedig, ha lehet ne untass tovább kérlek és térjünk rá a lényegre. S, ha lehet egy picit azért próbálj meg ellenállni, mert túlságosan unalmas lenne könnyedén levágni a fejedet a helyéről. - Mélyen legbelül egy részem kérdések tömkelegét építi, miközben próbálom teljesen figyelmen kívül hagyni. Mit számít, ha igaz is lenne a története? Ha tényleg a testvérem? Ahogy mondta csecsemő voltam, mikor idekerültem. Az életem a tündérek köré épült. Ők a családom. A vérkötelék ennyi idő után már nem jelent semmit sem. Főleg, ha egy ilyen puhány alak lett abból, aki elvileg félelmet nem ismerve követett a tündérek udvarába. Szánalmas. Én sosem leszek ennyire szánalmas, hogy ócska szavaknak bedőljek. Nem. Csak ki akar zökkenteni. Hát nem fog neki sikerülni.
Különös módon az jut eszembe, hogy ha nem lenne az, ami, és nem kellene itt és most megküzdenünk, még talán kedvelni is tudnám. A pimaszsága valahogy üdítő, nem egésze olyan, mint a tündéreké. Nem körmönfont és kiismerhetetlen, hanem egyenes. Nem is értem az okát, míg a felismerés arcul nem csap. Azt gondoltam, hogy ha eljön ez a nap, azonnal tudni fogom, hogy ő az, de szégyenszemre addig még csak meg sem fordult a fejemben, míg értelmet nem próbáltam találni a királynő távollétét illetően. Talán azért nem kerestem benne a húgomat, mert nem akartam, hogy ő legyen az. Egy törékeny, esendő kislányként élt a fejemben, olyasvalakiként, akinek szüksége van rám. Azt reméltem, hogy ha azzal nincs is tisztában, hogy honnan jött, hogy ki ő, azt azért érzi, hogy nem itt a helye, hogy valami vagy valaki hiányzik az életéből. És az a valaki én vagyok. De nem. Ez a lány nem törékeny, nem elveszett, nincs szüksége rám. És a királynő ezt jól tudta. Az egész az ő műve. Már abban sem vagyok biztos, hogy nem kíséri figyelemmel a találkozásunkat, kétlem, hogy ne akarná élvezni a műsort, amit nagy gonddal összehozott. Megsemmisített. A kard kiesik az ujjaim közül, s bár még szükségem lehet rá, nem hajolok le utána, nem veszem fel. Talán olcsó trükknek hinné, ha karddal a kezemben kezdeném el bizonygatni neki, hogy egy család vagyunk. Minden porcikám arra vágyik, hogy megöleljem, de természetesen nem teszem. Nem mozdulok, csak bámulok rá ki tudja meddig. Ha mond valamit, az nem jut el a tudatomig, mert minden gondolatom akörül forog, hogy hogy mondjam el neki. Számtalanszor elképzeltem ezt a pillanatot, számtalan forgatókönyvvel. De képzelegni könnyű. Keresem a szavakat, szeretném okosan csinálni, nem egyszerűen csak rázúdítani. Szeretnék kíméletes lenni, mert ez neki sem lesz egyszerű. Habár nem sikerült kiismernem ez alatt a pár együtt töltött perc alatt, annyira azért rájöttem, hogy nem fog a karjaimba omlani. Nehéz menet lesz meggyőznöm, és még ha sikerül is, ki tudja, hogy számít-e neki ez bármit is. Nekem csak a világot, de nem sokra megyek vele, ha ő változatlanul keresztül akarja döfni rajtam a kardját. - Te… - ennyit bírok kinyögni elsőre, aztán valami nevetséges nyikkanás-féle bukik ki belőlem, így inkább gyorsan be is csukom a szám, mielőtt még jobban megalázom magam. Újra nekifutok, csak előbb veszek egy mély levegőt. – Te nem itt születtél. – Szándékosan nem kérdezem, hanem kijelentem. – Ember vagy. Csecsemő voltál, mikor elhoztak ide, szóval nyilván nem emlékszel a családodra. Nagyon szerettek téged. Főleg a bátyád. Tett neked egy ígéretet, azt mondta, bármi történjen is, ő mindig vigyázni fog rád. De csúnyán elbukott – lehunyom a szemem. Kell pár pillanat és talán neki is, hogy egyáltalán felfogja. Nem tudom, hogy mennyit tud, hogy mit mondtak neki. - Minden este bement a szobádba, hogy megnézze, hogy alszol-e, vagy csak azért, hogy ringasson. Nagyon fontosnak érezte magát attól, hogy ő volt a nagytestvér. De egy este mást is talált ott. Egy tündér volt. Egy babával érkezett és egy babával távozott. Veled. Kicserélte a két kislányt. Téged vitt magával – feledkezem bele teljesen a történetbe. Talán ez így sok egyszerre, de ha egyszer belekezdtem… Most már végig kell mondanom. – A bátyád gondolkodás nélkül indult a tolvaj után, egészen Tündérföldéig követte, itt azonban… nyomát vesztette. Eltévedt és elfogták őt az ellenudvar lovagjai. A király ugyan megkegyelmezett neki, de el nem engedte és ő… tizenhét évig várta, hogy megkereshessen téged. Ő… Én – javítom ki magam, és az arcát figyelem, nem hinném, hogy annyira váratlan fordulatként érte volna, hogy az a bizonyos „ő”, a testvér én vagyok. – Megtaláltalak.
Sokkalta közelebb állt hozzám, ha harcosként bizonyíthattam. A nyers erő mindig is jobban vonzott, mint a gyengédség, ami a szépségem kihasználásával járt. Tudtam jól, hogy nem vagyok csúnya, hiszen egészséges önképpel rendelkeztem. Talán ez volt az egyetlen dolog, ami igazán egészségesnek volt mondható velem kapcsolatban. Hiszen nem mindenki illetne ezzel a jelzővel bármivel kapcsolatosan sem. - Addig dicsekedj és becsülj alá, amíg még képes vagy, hiszen a fogaid nélkül nehéz lesz beszélni. - A harc egyetlen szabálya az, hogy elméletben nem ölhetjük meg a másikat. Addig küzdünk, míg a másik meg nem adja magát, de az én utasításaim között koránt sem ez szerepel. Ki kell ontanom az életét. A királynőnek a parancsát pedig egy percig sem kérdőjelezem meg, hiszen miért is tenném? Nincs rá okom és az egyetlen, amit remélhetek, hogy legalább egy izgalmas harcban lesz részem és a képességei egyeznek a dicsekvő szavaival. - Nem szokása megjelenni az unalmas harcok esetében, s ahogy elnézlek ennek elég hamar vége lesz, úgyhogy egyáltalán nem hibáztatom. A királynő a legjobbat érdemli és, ha tovább fecsegsz még a végén tényleg fenn áll a veszélye, hogy az unalomba halok bele és így nyered el a győzelmed. Ha ezt volt a legjobb kiképzés, amit a tél udvarától kaptál, akkor puhányabb vagy, mint azt gondoltam. - A Tél udvarát, az ellenudvart mindig is sokkal keményebbnek és ridegebbnek írták le. A Tavasz udvarában sem kell senkit sem leírni, de a tél udvarával kapcsolatosan mégis valami többet vártam. Egy keménykezű alakot, aki nem kerülgeti a forrókását, hanem egyenesen belevág. Ehelyett a harc helyett lassan már ismerkedni is előbb kezdünk el. Felkészülve a harcra várom, hogy csatlakozzon hozzám és végre nekiállhassunk, vagyis kionthassam az életét. Nem tudom meddig bírom ezt az időhúzást, de jelen helyzetben igen csak véges a türelmem. - Na, mi van csak nem szellemet láttál? - Úgy néz rám, mint akit hirtelen halálra rémítettem. Persze egyrészt örömmel tölt el ez az érzés, mert szeretem olykor-olykor a frászt hozni másokra, viszont most még semmit sem tettem, ami ilyen hirtelen ezt a reakciót válthatná ki belőle. - Most mire vársz még.. Gyerünk! Nem mondom még egyszer. - Bökök a velem szemben szabad területre, hogy álljon már oda és essünk végre egymásnak.
Talán egy kicsit jobban megbámulom, mint illene, de sosem láttam még hozzá hasonlót. A kiállása egyértelműen egy harcosé és így, hogy felém fordult és többet is látok belőle feltűnik, hogy milyen izmos. Persze még így is majd’ fele akkora, mint én, de nem becsülném le. Van egy olyan érzésem, hogy meg tud lepni és meg is fog. Az arcán lévő festék vad külsőt kölcsönöz neki, kíváncsi lennék, hogy van-e jelentése, vagy egyszerűen csak arra szolgál, hogy megrémissze az ellenfelet... vagyis engem. Hiába. A maszatolás ellenére is látom, hogy csinos.
Érzem, ahogy leolvad a mosoly az arcomról, ahogy a tekintetem találkozik az övével. Miért ilyen ismerős a tekintete? Találkoztunk már? Az kizárt, sosem találkoztam ezelőtt senkivel a tavasz udvarából, leszámítva persze a királynőt. Mégis… nem hagy nyugodni, hogy valahonnan ismerem ezt a szempárt, de még mielőtt jobban eltűnődhetnék rajta magabiztosan kijelenti, hogy nem ő fog ma itt meghalni. - És ha mégis? – vele mozdulok és megforgatom a kardot a kezemben csak hogy érzékeltessem, nem először fogom. – Nem akarok felvágósnak tűnni, de elég jó kiképzést kaptam. A legjobbat. Most először dicsérem az Ellenudvarral kapcsolatban bármit is és legszívesebben leharapnám érte a nyelvem, még ha igaz is. Még mindig szívesebben lennék inkább egy mondén fiú, mint képzett harcos. De ezt neki nem kell tudnia. - Mindjárt – emelem fel a mutatóujjam, hogy türelemre intsem. – Csak előbb áruld már el, miért nincs itt a királynő? Azt hittem látni akarja, hogyan küzdök. – A hangom vádló, pedig nem ez a kislány tehet róla, hogy az úrnője idők közben elvesztette az érdeklődését, vagy tudom is én… De mivel mást nem vonhatok kérdőre beérem vele. – Te vagy a legjobb harcosa, arra fogadott, hogy elveszítem a csatát és nem jön el, hogy megnézze? Csak szerintem nincs ennek értelme? Tényleg nem áll össze a kép. Az világossá vált a találkozásunkkor, hogy többet tud rólam, mint szeretném. Ismeri a származásom és ezért provokálta ki, hogy belemenjek egy küzdelembe, de minek, ha aztán végül el sem jön, hogy lássa a bukásom? Játszadozik velem, ez egyértelmű, csak azt nem értem, hol a csattanó? És… mi szerepe van a lánynak a dologban?
Minél tovább bámulom, annál ismerősebbnek érzem, pedig biztos vagyok benne, hogy soha életemben nem láttam. Vagy… mégis? Úgy hasít belém a gondolat, mint az a penge, amit szorongat: élesen és fájón. Az képtelenség! Ez a lány nem lehető ő! Tizenhét éve várok arra, hogy végre találkozzunk és most, hogy talán itt áll előttem azt kívánom, hogy bár ne lenne igaz. Hirtelen minden értelmet nyer. Vesztettem. Megmondta, hogy veszíteni fogok, mert tudta, hogy sosem bántanám a húgom.
Sokkal jobban szerettem, amikor ilyen feladatokat bízott rám a királynő. Persze nem válogattam sosem, hiszen nem akartam őt semmilyen módon elárulni és biztos voltam benne, hogy megvoltak a maga okai arra, hogy miért tartott udvarhölgyként maga mellett az idő többségében. Pedig nem vágytam semmire sem másként, mint lovaggá válni hivatalosan is. Persze megvolt a maga varázsa annak is, hogy életeket ontottam ki úgy, hogy az illető nem is számított rá, de sokkal jobb szerettem a szemtől-szembeni harcokat. Abban nagyobb volt a kihívás. Lehet azért is vágytam rá ennyire, mert egyszerűen nem túl gyakran volt benne részem. Már minden cselt kitanultam, ami ahhoz volt szükséges, hogy a lehető legváratlanabb pillanatokban lepjek meg valakit, de úgy éreztem, hogy szemtől-szemben még mindig volt mit fejlődnöm. Hiába voltam jobb a legtöbb férfinál is - már, akikkel együtt edzettem esetekben pedig néhány nővel is volt szerencsém -, de még mindig a szépségemet részesítették előnyben és nem a bennem lakozó fizikai erőt. Persze már így hálás lehettem azért, hogy eme kettős szerep megadatott nekem, hogy vannak ilyen lehetőségeim is. Bár azt még mindig nem értem, hogy miért kell ezúttal a fejét magammal vinnem az áldozatomnak, de biztos van valami jelentősége. Azonban én nem azért vagyok itt, hogy megkérdőjelezzem a királynő szavait. (..) Egy örökkévalóságba telik, mire meghallom a lépteket a hátam mögül, vagy legalábbis nekem pontosan annak érződött. Nagyot sóhajtottam kérdésére. - Miért talán látsz itt rajtunk kívül bárki mást? - Eléggé belátható terület volt, amit nem jellemzett más, mint a teljes kopárság. Abbahagyva a kardom élesítését felálltam és felé fordultam, s ahogy tekintetünk találkozott láttam, hogy leolvad az arcáról a mosoly. Talán nem tetszik neki az arcfestékem, vagy megrémíti. Nem ez az első eset. - Veszíteni kettőnk közül nem én fogok. - Jegyeztem meg egyszerűen, szinte érzelemmentesen és egy nagyobb puszta területre mozdultam, ahol lehetőleg nem fog hasra vágódni semmiben. Tényleg nem tűnik valami kemény ellenfélnek. - Nos kezdhetjük vagy esetleg valami külön felszólításra vársz? - Szegeztem neki a kérdést, hiszen szeretnék mihamarabb túlesni rajta. Ez talán életem legunalmasabb harca lesz majd.
Ostoba vagyok. Vakon belesétáltam ebbe az őrültségbe, amiből ki sem szállhatok, hiszen egy megállapodás kötelez rá, ami a tündéreknél szent. Sosem akartam tündér lenni, mindig igyekeztem kívülálló maradni, de mostanra már tagadhatatlanul sok dologban hasonlítok rájuk. Persze nem külsőleg; nem növesztettem szárnyat és a fülem sem lett hegyesebb. Belül változtam meg. Sokszor kapom magam azon, hogy olyan szavakat használok, amik nevetségesen régimódiak, vagy egyszerűen csak szórakoztatónak találom, amiket ők. Csak ritkán hazudok, akkor is emlékeztetnem kell rá magam, hogy én valójában mondén vagyok. És persze az esküket és alkukat is véresen komolyan veszem. Csupán csak azt nem sikerült elsajátítanom még, hogy hogyan tudnám ravaszul kijátszani a szabályokat, ahogy azt a legtöbb tündér teszi.
Nem ez lesz az első éles harcom, de ez nem jelenti azt, hogy nyugodt lennék. Ismeretlen ellenfél ellen kell kiállnom. Az udvarban azért láttam a többi harcost, fel tudtam mérni az erőviszonyokat és sokszor csak a szerencsén múlott, hogy győztesként kerüljek ki. Most viszont… fogalmam sincs, mire készüljek. Gyűlölöm az ismeretlent, az egész életem abból állt, hogy egy idegen világban próbáltam boldogulni és egy másikra gondoltam szüntelenül, ahol a húgom, akiről az égvilágon semmit sem tudtam nevelkedett. Nem vagyok teljesen ostoba, tudom, hogy a királynő nem állít könnyű küzdelem elé. A helyében én is a legjobb harcosomat választanám ki, ám ahogy a helyszínre érek és megpillantom a lányt, aki nekem háttal épp a kardját élezi… Elbizonytalanodom. Az Ellenudvarban nem tartják sokra a nőket, legalábbis harcosként semmiképp’, de a jelek szerint ez a tavasz udvarában másképp van. Ha a királynő majd abban bízik, hogy nem fogok kiállni egy lány ellen, hát téved. - Egyedül jöttél? – szólítom meg és kihúzom magam, hogy éreztessem a méretbeli különbségeket. Ugyan még háttal van nekem, de így is látom, hogy az alkata inkább egy nőé, mint harcosé. Nem tudom, miféle játék ez, de valami gúnyos elégedettség lesz úrrá rajtam. Kijátszom. Azt hitte, hogy kifog rajtam, de majd én megmutatom. – A királynőd nem akarja látni, ahogy veszítesz? Kár… A mosoly addig nem olvad le az arcomról, míg meg nem fordul…
A mai nappal egy újabb feladatot kaptam a királynőtől. Nem kérdeztem felesleges kérdéseket, mindössze az elém terített információkra volt szükségem. Egy helyszínre és az alak körülírására. Nem volt szükségem nevekre. Nem a nevüket hordtam teherként testemen, egyszerűen csak lelkük számát. Most pedig még eggyel fog bővülni a listám. Azt mondta a királynő, hogy nagy valószínűséggel egyszerű dolgom lesz, bár én ezt sosem szerettem. Na, persze a legtöbb esetben lopakodva végeztem az áldozatommal és koránt sem volt szemtől-szembeni konfrontációról. Azonban, amikor gyakoroltam valakivel, vagy mégis szemtől-szembeni harcról volt szó sokkal jobban élveztem azt, ha a kihívóm képességei kihívást jelentettek a számomra. Sosem szerettem, ha valaki túl gyenge volt. Azt olyan lealacsonyítónak éltem meg. Most pedig, hogy a megbeszélt helyszín felé készülök, ahol elméletileg az ellenem küzdő ellentündér, mindössze egyszerű küzdelemre számít, még csak nem is sejti, hogy a halálába fog belesétálni. Nem tudom, hogy mivel verte át a királynő, de nem is igazán érdekel. Ha akarta volna még azt is elhiteti vele, hogy nem az, aki. Igazán jól bánik a szavakkal és az emberekkel és tündérekkel egyaránt. Szinte mindig egy-két lépéssel előrébb jár, mint azt mi fel tudnánk dolgozni. De ebben semmi rossz nincsen. Sőt, ez rendkívül előnyére fordítható és ennek köszönhető, hogy a sötét háborúban még a nyamvadt Sebastian árulása ellenére sem bukott el a népünk, hogy fejet kelljen hajtanunk a nephilim-ek előtt. Sokkal inkább kiemelkedtünk és egyfajta utolsó csapást mértünk még rájuk, amellyel végleg a padlóra küldtük őket. Hiszen azóta sem merészkedtek a közelünkbe. Persze volt egy aprócska próbálkozás a béke felelevenítésére, de annak se lett éppen jó vége. A kardomat éleztem egy kivágott fa maradékán ücsörögve, miközben vártam, hogy végre megjelenjen a nagy és veszélyes ellenfelem, aki valószínűleg könnyű falat lesz a számomra. Kár. Pedig igazán örültem volna, ha egy kis izgalmat csempésznek az életembe. Ezek szerint azonban még ezzel is túlságosan sokat kértem.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kietlen pusztaság 
