Az eső megállás nélkül szakadt, mintha most akarna az egész világ New York-ra borulni az összes mocskával együtt. Egy férfi állt a negyvenkettedik és a harmincadik sarkán, éppen átellenben a nemrégiben nyílt és igen ízletes ételeket árusító kínai étteremmel. Haját egyenesen az arcába mosta az égből jövő áldás, szempilláin kövér esőcseppek hintáztak. Innen nézve úgy tűnt, mintha élettelen tekintettel, pislogás nélkül, meredten bámulna bele a semmibe. Felöltője alatt fehér inge egészen a sovány, csenevész mellkasára tapadt. A világ körülötte megállás nélkül futott tovább, mintha észre sem vették volna őt, mintha nem látták volna, hogy ott áll. Nem is jártam messze az igazságtól, amikor ezt gondoltam, hiszen a következő pillanatokban a halántékán egy vékony, rubint patakocska kezdett lefelé csordogálni, egészen az álláig, ahol összekeveredett az esővel, és aláhullott a semmibe. A szép fényes cipő körül vértócsa kezdett gyűlni. A férfi egyenesen engem bámult. Vértelen ajkai összezárultak, a szárazság szorította bilincsbe, és láttam, ahogyan másodpercek múlva elválnak egymástól és egyenesen nekem beszél. Hangja mély volt, mintha valaki egy régi, dohos pince mélyéről szólítana meg.
- Segítsen az anyámon, kérem! Én már nem tudok!
Hátrálni kezdtem, mögöttem a töredező és málló vakolatú ház szinte betemetett, nem volt hova hátrálnom. A férfi lépett egyet előre, keze fején már feketére színezte a halál az ereket. Élettelenül, szinte csak a gravitációnak engedelmeskedve mozdult a teste, kapaszkodót keresett a levegőben, és utat tört magának, hogy elérjen engem.
Sikoltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon….

Éles hang riasztott, ekkor tértem vissza a valóságba, és jöttem rá, hogy megint egy álom volt. De nem akármilyen álom. Ugyanolyan amilyen egészen régóta kísért, amelyek miatt lassan már altatót is hiába szedek, mert utolérnek bárhol és bármikor. Nem tudok előlük menekülni. A holtak birodalma olyan nagy és olyan végtelen, hogy mindig lesz valaki aki hozzám találja meg az utat, hogy figyelmeztessen valamire. Valamire ami be fog hamarosan következni, és amelynek utóhatásainak csillapítására és üzenetének közvetítésére gyakorta engem néznek ki.

A telefonomra egy üzenet érkezett:

„Hajnal négykor.”

A szám ismeretlen volt, így azonnal tárcsáztam a szolgáltatóm központi számát és az ügyeletes diszpécser álmos, de segítőkész hangon jelentkezett be.
- Nyolchuszonhármas, Kenna vagyok, miben segíthetek?
-Üdvözlöm, a nevem Lara Winston. Azonosító számom kettő-kettő-nulla-öt. Pár perccel ezelőtt egy üzenet érkezett a telefonomra egy idegen számról. Utána tudna nézni kérem kihez tartozik a szám?
- Máris, kis türelmét kérem.
Két percig búgott a fülembe valami fagott szerű hangszer, mire a központos újra jelentkezett.
-Sajnálom hölgyem. Önnek az elmúlt nyolc órában nem érkezett üzenete.
Dermedten tartottam a kezemben a telefont, és amikor leraktam reszketve nyitottam meg az üzeneteket. Valóban nem volt ott semmi. Fáradtan és kimerülten hanyatlott vissza a fejem a párnára.

Kezemben egy jó adag koffenibomba, a másikban ott a szokásos és védjegyemmé vált táskám. Bár a legtöbb holmi a kis kocsin van, amit a segédem Sherman már biztosan a helyszín megfelelő pontjára tolt, azért jó pár holmit ebben tartottam. Főleg ami fontos volt, és jó ha mindig kéznél van. A kávét egyensúlyozva fordítottam egy kicsit a csukómon és néztem meg az időt. Reggel hat negyven. Ahhoz képest, hogy micsoda csúcsforgalom volt már így korán reggel, egész hamar ide értem.
- Mink van Sherman?- a vöröses barna hajú, helyszínelő gyakornok fiú, aki olyan lelkes volt, mint egy pompom lány csapat minden tagja együtt véve, szinte repült felém egy csomó papírral egyetemben.
- Fehér férfi. Negyven körüli, a halántékán egy éles tárgy okozta sérüléssel. Valószínű az okozta a halálát. Az utca túloldaláról hívtak bennünket Ming Choi Falodájából, amikor csak annyit láttak, hogy a lakás utcára néző ajtaja tárva nyitva, a tulajdonos lakásában pedig semmi fény. A halál időpontját a kiérkező orvosszakértő nagyjából hajnal három és négy között saccolja, nem tudjuk pontosan.
- Hajnal négy.- jegyeztem meg szinte csak magam elé meredve, de annyira halkan sikerült kimondanom, hogy Sherman valószínű meg sem hallotta, mert folytatta tovább.
- Egyedül álló volt. Csak az édesanyja él valahol Brooklynban. Azt hiszem pepecs-terepnek nézünk elébe.- ez amolyan szleng volt nálunk, ami azt jelentette, hogy tele van a gyilkosság helyszíne apró tárgyakkal amik némi nehézséget okozhatnak majd.
-Önkezűség teljesen kizárva?
-Abszolút! Ilyen ütést saját magának biztosan nem okozhatott.
Miközben beszélgettünk, haladtunk befelé a lakásba, hogy eljussunk első körben a holttesthez. Mikor megpillantottam, majdnem kiejtettem a kezemből a kávés poharat, ami azért lett volna rém kellemetlen, mert az egyik legprecízebb helyszínelőként tartanak számon. Nem jellemző rám, hogy beszennyezem a helyszínt. A földön az a férfi hevert. Az akit előző éjjel láttam álmomban, aki üzenni próbált.
-Sherman! Elkezdenéd? Mindjárt visszajövök!
Ki kellett mennem a friss levegőre, különben megfulladok. Hónapok óta ez volt az első. Megint kezdődött….