1729-
Tél és Nyár összeférhetetlen kapcsolatából születik. Időérzékelésére rányomja a bélyeget, hogy az évek múlásának nincs jelentősége számára, az évszakok váltakoznak csupán, ahogy atyja és anyja között vándorol megfelelve egyezségüknek. Mindkét fél öröksége meghagyja rajta jellegzetes kéznyomát, ellenpólusaik ötvöződnek benne, kezdetben inkább kárára, semmint erősségére. Anyja atyja hűvösségét, kíméletlen természetét és hideg távolságtartását látja meg benne, míg atyja lobbanékony természetét, tomboló szenvedélyét és hajlékony természetét titulálja gyengeségének. Három teljes körforgást él meg, míg a két szembenálló természet egymásnak feszült felette, s végül igazságos, de kíméletlen döntést hoznak: gyermeküket a két birodalom határán temetik el a föld mélyére, hogy a természet a maga szeszélyességében, ellenpólusoktól övezve nevelje fel.

1738~
Kényszerű nyughelyéből csenevész, szürke törzsű, beteges fa sarjad. Megszenvedi az időjárás viszontagságait, a látszólagos örökkévalóság lélegző, élő sötétjébe teremve kitapasztalja a kín határait, az őrjítő, égető hiányt a tüdejében, a papírszáraz szomjúságot a szájpadlásán, a mardosó éhséget a gyomrában. A férgek lakmároznak belőle, ő mégsem fogy el soha. Érzi a gyökereket a csontjai köré fonódni, kitölteni a testét. Csak azért nem felejti el, milyen volt egykor a felszínen járni, mert felmenői rendszeresen látogatják. Nevelik a maguk módján, s ha nem is válaszolhat, úgy szívja magába a tudást, mint ahogy a gyökerek táplálják magukat a véréből. Nincs elég emléke, sem elég önsajnálata, hogy beleőrüljön igazán. A természet része.

1745~
Vannak, akiknek az elméje erődítménnyé válik, az övé labirintus lesz. Ahogy a gyökerek nőnek milliónyi hajszálvékony érhálózattal szétterjedve a világban, összekapcsolódva a többivel, úgy lesz sajátja is szerteágazó, bejárhatatlan útvesztővé. A természet szerves, élő és lélegző, mégis mozdulatlan részeként tanulja ki és szokja meg az évszakok szeszélyeit, egykor vért könnyező, satnya szürke fateste fekete kéregpáncélt ölt, ágai karmokként nyúlnak az égbe, vörös levelei vékony, éles pengék. Jégvirágok nyílnak rajta a ráhulló hópelyhek nyomán és vérzamatú barackokat terem, amelyeknek felszíne forró élettől lüktet.

1748~
Örök ellentétben álló szülei színe előtt újra és újra egymásra találnak. Viharos szerelmükben megfogan leendő végzete szeretett húga személyében. Nem látja születését és ezt komoly veszteségként éli meg, gondolatai ragaszkodó csápokként nyúlnak a hasonló entitás után. Bár anyja nem engedi bátyja közelébe, a növények szövevényes rendszerén át érzékeli jelenlétét és megtanul kapcsolatba lépni vele. Az élete részévé válik anélkül, hogy valóban jelen lenne. Atyja szívének nem kedves a gyengének titulált lánygyermek, így Miriana természete fertőzetlenül a nyáré marad.

1757~
Húgát különleges tehetségnek tartják fiatalon megmutatkozó rendkívüli ereje miatt. Még anyjuk sem érzékeli sosem feledett, mégis jobb belátásból félretett idősebb gyermeke munkálkodását a háttérben, így fel sem ismerheti az átverést. Mirianat tisztelet övezi, már fiatalon megalapozza diplomáciai képességeit gyorsan fejlődő szociális érzékének, nagyfokú empátiájának, ügyesen forgatott szavainak hála. Anyjuk nem zárja a föld gyomrába, mint azt felemás gyermekével tette, de a maga módján énekesmadárként tartja. Szép, díszes kalickába zárt, ügyes kézzel irányított madárka.

1758. április 4.
Atyja, a Fehér Holló a Király lovagjaként életét veszti egy lázadó hercegségben. Utolsó perceiben hatalma kinyúl gyermeke felé, ezüsttálcán kínálja fel neki saját bosszúját. A téltündér utolsó lélegzete távoli sóhaj bár, a szél szárnyán érkezik örököse elátkozott fájához, mely kettéhasad a férfi időtlennek ható életvonalával együtt. A föld alól előmászó, természet végleteitől eltelt embertelen tündér olyan, akár a ketrecéből szabadult szörnyeteg. Időtlenségbe fagyott természetes intelligenciája veszélyes ragadozóvá teszi, mely nem ismer kegyelmet, sem félelmet. Úgy vonul végig a hercegségen, mint a pestis; pusztán néhány óra leforgása alatt végez ki minden áruló tündért. A történetek a Vörös Hó Éjszakájaként említik azt az éjt, s azt beszélik, hogy a mára elhagyatott hercegségben a mai napig tündérek vérétől vöröslő hó szitál.

1759-
Majd egy évet tölt el a legyőzött hercegi vár falai között árnyékaként önmagának. Akkor ébred fel csupán télbe fagyott, fortyogó indulatából, mikor megérzi húga hívását. Érkezését nem fogadják kitörő örömmel, az elvadult, vérszemű tündér a tél hidegét vonszolja magával, rideg, barátságtalan jelleme megfagyasztja a melegséghez szokott szíveket. Még anyja is hajlik arra, hogy száműzzék az Udvarból, ám húga megmagyarázhatatlan oknál fogva rendkívül ragaszkodik sosem látott fivéréhez. Bár első pillantásra nehéz érzéseket elképzelni róla, a kölcsönösség nyilvánvaló, Miriana közelében ugyanis mintha egészen felengedne a testébe költözött, megátalkodott fagy. Kezdeti megtűrtsége majd egy évtized leforgása alatt válik elfogadássá, ahogy a tündérlány rendkívül extravertált személyisége mellett ő maga is sokkalta szociálisabbá válik, mindinkább részt vesz az udvar életében, s bár egyszerű köztündérnek minősül, legalább olyan rendszerességgel látni makacs személyét a kiképzőterületeken, mint a lovagokét.

1771-
Anyjuk életét veszti egy Ellenudvari diplomáciai út során. Bár az elkövető kiléte nem bizonyított, az eset tovább élezi az ellentét Tündérfölde birodalmai között. Helyét a Királynő udvarhölgyeként Miriana veszi át, míg Lianthorn az Udvar, de elsősorban húga szolgálatába áll. A következő hatvan év irigylésre méltó családi békében telik. Húga az első évtizedekben kisebb diplomáciai kiküldetéseket kap, melyekre Lianthorn rendre elkíséri. Az évek folyamán többször felmerül, hogy lovagnak álljon bár, nem áll szándékában mély gyökeret verni az Udvarban. Ahogy az ág hajlik a szélben, úgy kerüli el ő maga is az adandó alkalmakat, habár affinitásában egy az egyben megfelel tündérlovagnak.
Hogy az Úrnő keze munkája-e, avagy sem, 1830 környékére elérnek oda, hogy választania kell: A Királynő szolgálatába áll, vagy többé nem kísérheti az egyre bizalmibbá váló küldetésekre szeretett húgát. Megannyi évet töltött gyötrelemben a föld alatt és ha valamit nem irtott ki eredendő személyiségéből a természet szeszélye, akkor az a család iránti szeretet. Hiába hagyták odalent, hiába az ezerszer is fellángoló kezdeti harag, nem tanította meg számára, hogyan gyűlölje saját véreit. Ragaszkodik gyökereihez és mindenhez, ami, vagy aki hozzá tartozik.
Saját jelleméből adódóan ez a választás pusztán jól előadott színdarab, törékeny illúzió csupán.

1849-
Tündérlovag. A Királynő hosszú pórázon tartja a kezdeti időkben, mintha mi sem változott volna követi húgát a mondének olyannyira megvetett birodalmába újra és újra. Az Úrnő művészi finomsággal húzza közelebb csupán, apránként, évről-évre, ahogy egyre több feladatot bíz rá mindinkább saját harcosaként kezelve. Minél több gyűrű tekereg életvonalán, annál inkább elszakad húgától, míg az évszázad végére szem elől téveszti Miriana legtöbb ténykedését.  Testvére önálló lett, ő pedig szelíd vadállat, ami tudja ugyan, hogy birtokolva van, nem zavarja többé. Számtalanszor bizonyítja bár megbízhatóságát, hűsége az Udvar felé nem olyan alap, melyre hosszútávon építeni lehet. Akkor nem, ha a húga kerül terítékre, s ugyan ki láthatja oly magabiztosan a jövőt, hogy biztosítsa, ez sosem történhet meg? Lianthorn a Királynőé ugyan, de attól még az atyja fia marad. Valami, aminek a szíve egyszerre húz fagyba és napsütésbe.

1910-
Mir elárulja a bizalmát. Évek óta folytatott, titkosnak hitt szerelmi viszonya árnyvadász kedvesével napvilágra kerül, mikor meggondolatlan szavai olyan tündértitkokat adnak át az angyalvérűnek, melyek veszélybe sodorják a Királynő terveit. Annyi évvel a háta mögött, megannyi tapasztalattal és tudással a koponyájában Lianthorn ott és akkor meggondolatlanul az első impulzusra cselekszik. Kegyelemért folyamodik az Úrnőhöz, ami örökre megpecsételi az életét. A Királynő a nevét veszi szeretett húga életéért cserébe.

Napjainkban
Vajon meddig ért el a történésekben a Királynő keze? Mely ponton vált részesévé, mozgatórugójává az eseményeknek? Mióta tervezte, hogy ha önként nem adják, hát felvásárolja a hűségét? A szabadságát? A lényét?
Ezek és hasonló gondolatok mérgezték elméjét az elmúlt száz évben, egyszersmind megalapoztak benne egy nagyon erős támpillért arra, hogyan ne becsülje alá az Úrnő hatalmát és vágyait. Az a típus, aki megkapja, amit akar és akit akar. Sokan hiszik, hogy ismerik ezt a személyiségtípust, de aligha igaz, míg nem találkoztak Vele.
Nincs lény az általa ismert világokban, akit jobban gyűlölne, vagy tisztelne nála. És tévedés ne essék, szereti a testvérét. Szerette, mikor elárulta először meggondolatlan szavakkal és szerette, mikor fivére felett érzett bánatában az árnyvadász karjaiba rohant. Szerette akkor is, mikor büntetésből eltemette éppen úgy, ahogy vele tették egykor. Kegyetlenebb volt, mint szüleik. Ő fiatal volt, maroknyi emlékkel csupán, kifejletlen jellemmel. Miriana viszont emlékezni fog. Addig a napig, míg Lianthorn vissza nem kapja a nevét.
A mondének úgy tartják, az idő mindenható. Talán nem mondják ki hangosan, de ez az egyetlen isten, melynek kollektíven, kivétel nélkül behódolnak és áldoznak nap, nap után, akkor is, ha akarják és akkor is, ha nem. Azt mondják begyógyítja a sebeket, enyhít a fájdalmon, engeszteli a haragot.
De mit csináljon az, akinek az idő az évszakok változását jelenti csupán? Akiben az elmúlás a tél fagyos lehelete és a haragja a nap tüzében fogant?