Kétségem sem volt afelől, hogy ez a fiú nem ugyanaz, aki képes lett volna az egész világot felgyújtani maga mögött, hogy megkapja a saját boldog befejezését. Akit egy cseppet sem érdekelt, hogy mindeközben hány ember szenved majd, hány ember hal majd meg. Megtört. Talán minden egyes tettének a súlya egyöntetűen helyezkedik a vállaira, hogy a lelkét, aminek talán lehetősége lenne életében először sötét, démoni befolyásoktól mentesen, szabadon élni darabokra szaggassák. Szeretnék segíteni neki, hiszen úgy érzem tartozom ezzel a lánynak, aki képes volt a meg nem született gyermekét feláldozni, mert szerette a bátyámat. Talán látott benne valamit, amit senki más nem volt képes meglátni. Vagy talán elképzelte, hogy milyen lenne ha.. Most pedig megadatott neki, de a múltját cipelve a hátán nem tud előre tekinteni a jövőbe.
- Csak mi. Egyedül jöttem. - Nem kockáztathattam, hogy megfutamodjon, hiszen ha úgy alakul visszavittem volna oda, ahonnét kiszökött. Most azonban nem vagyok benne biztos, hogy a törvényt kellene követnem. Elég sok esetben kockáztattam már nem ez lenne az első és habár az ösztöneimre hallgatva rengeteg problémát indítottam el végül mindig sikerült a legjobbat kihozni belőle. Az pedig, hogy kiszökött csak az bizonyítja, hogy máskor is megteheti és megpróbálja majd. Látom a szemében az elszántságot, ami Elowen megmentése miatt ég a lelki tükreiben. Mintha már csak ezért élne. nem árulhatom el a csekély bizalmát, amit nekem szánt, hiszen amíg megbízik bennem legalább tudom, hogy hol van és mit csinál. Aztán eldönthetem, hogy végül én mit csinálok majd vele.
- Figyelj.. Először is összekaparunk téged, rendben? Ez lesz az első lépés. - Muszáj lesz, hogy valamennyire megtisztuljon mind külsőleg, mind belsőleg. Ameddig nem foglalkozik az alapszükségletekkel addig nem igazán van önmaga hasznára sem. Már megtanultam, hogy elég nehéz úgy gondolkodni, hogy az ember szervezetében nincs valami, amit energiaként felhasználhat.
- Megtaláljuk a módját, hogy segítsünk rajta, de neked is segítened kell önmagadon előtte, hogy képes legyél egyáltalán egy helyben állni anélkül, hogy remegnél, mint a nyárfalevél. - Habár nem titok, hogy talán segíthet nekünk valamilyen formában eljutni a Pokolba, hogy gond nélkül visszaszerezzük Alec-et, de ez még csak a jövő zenéje. Ahhoz egy egész Sebastian-ra van szükségünk nem pedig egy darabokban reszketőre. El sem hiszem, hogy visszakívánom belőle egy részét mindazok után.. Mégis talán képes lesz az idő múltával megtalálni az aranyközéputat a múltja, jelene és jövője között.

Egy gyenge lángszem vagyok. Nem bírom elviselni a fájdalmaimat, a tetteimet és azok következményeit. Véresre kapartam magam körül minden falat, őrült módon kergettem egy kiutat, amit önmagamtól sosem fogok megtalálni. És ez a kiút, nos... az én zavaros elmémből vezethetne ki. A saját gondolataim rabjává váltam, alighanem egy hajszál választ el attól, hogy ténylegesen őrültté váljak. Mert tudom, hogy még nem vagyok az. ha az lennék, akkor nem lenne célom, mégpedig az, hogy viszonozzam Elowen tettét. Egy elmebeteg őrült mégis hogyan lenne képes gondolkozni és áldozatot hozni? Felismerek mindenkit magam körül. Azt is tudom, hogy ez a lány itt előttem a húgom. Felismerem az arcokat és a hangokat, az illatokat is. Egy őrült erre hogyan lenne képes? ... Vagy talán mégis képes rá? Nem, nem vagyok őrült! nem... én csak egyszerűen meg vagyok zavarodva. Kétségbeestem és most először érzem úgy, hogy ötletek nélkül rohangálok fel és alá, keresve egy kis sarkat egy kerek szobában. Nem találok magamnak menedéket. Képtelen vagyok arra, hogy megnyugodjak. Semmi és senki nem tud vigasztalni.
(...) Clary leguggol elém és hagyja, hogy homlokomat hozzáérintsem.  A könnyek csillapíthatatlanul áztatják íriszeim, míg a többi végtagom kontrollálhatatlanul remegnek. Fázom, talán ha egy kályhába hajítanának se múlna el ez a beképzelt hideg, ami körbevesz. Nem tudom, hogy mégis mi csillapíthatná. Szinte kiabálva könyörögnék most Clary-nek, hogy öljön meg. Annyira akarom.. csak egy mozdulatába kerülne. De nem lehetek önző. Könnyebb lenne így megszüntetni a gondolataimat, mégis muszáj Elowen-t minden vágyam elé helyeznem.
- Csak mi vagyunk itt? - Kérdezem halkan, várva rá a megnyugtató igazolást. Most már nem remegek, mindössze zsibbadnak a végtagjaim, a mellkasom pedig egyenest kőkemény lökésekkel pumpál.
- Nem tudom Clary, hogy mit akarok pontosan. Képtelen vagyok gondolkozni. - Suttogom halkan, miközben hátradőlve egyszerűen csak a fenekemre ülök és felhúzva a lábaimat lassan, csak a tenyereimbe temetem az arcom és aztán ujjaimmal koszos hajamba tépek. - Csak azt tudom, hogy napok óta nem aludtam és nem fürödtem. Nem érzem jól magam. - Mondom magam elé diktálva a szavakat. A hangom tiszta, most már sokkal nyugodtabbnak tűnök. Valójában viszont a stressz szinte feszül bennem, egyszerűen szét akar pukkasztani. - Csak menjünk innen, kérlek. Tudod, Elowen... - Mély levegőt veszek, képtelen vagyok tovább folytatni. Van ötletem, de egyelőre gyengének érzem magamat ahhoz, hogy egyáltalán meg is mozduljak. - Csak segíts nekem. Vagyis... Ő rajt. Rajtam keresztül. - A szeráfot felmarkolom a porból és gyengén ugyan, de két lábra nehezedem és kihúzom magam, próbálva erőt szívni magamba.
- Tudom, hogy nehéz bennem most bízni. Igazság szerint jelenleg én magam sem tudom, hogy ki vagyok és mire vagyok képes. De azt mindenképp tudom, hogy Elowen-t megmentem. Kerüljön az bármibe.  

Valószínűleg nagyon rossz ötlet volt, hogy idejöttem. Azonban nem tudtam volna csak úgy elsétálni az egész mellett, mert a kíváncsiságom mindig is végtelen volt. Meg aztán a veszélyekkel tisztában voltam, ahogyan régebben még sosem, mégsem változott meg a döntésem kimenetele. Úgy éreztem, hogy kötelességem itt felbukkanni. Egyrészről azért, mert ha úgy alakul, akkor én magam juttatom vissza és meggyőződök arról, hogy soha ne tudjon megszökni. Másrészt pedig tönkretettem egy életet azzal, hogy az övének akartam véget vetni, úgyhogy a legkevesebb, hogy meghallgatom, hogy mégis mit tud mondani a védelmében.
Határozottan nem érzem magam biztonságban, hogy a keze szinte folyamatosan a szeráfpengéjének a markolatán pihen, mintha teljesen paranoiás lenne, hogy valaki bármikor lecsaphat rá. Persze ebben van egy kis igazság, de attól még nem értem, hogy velem szemben miért nem tudja elengedni magát. Bár tény, hogy én akartam kiontani az életét, szóval nem kellene meglepnie, hogy védekező velem szemben, de habár nem tudok neki megbocsájtani a tetteiért a szemeiben tisztán látom, hogy már koránt sem az a szörnyeteg lakozik benne, aki egykoron maga mellett akart, mint úrnője. Aki arra kért, hogy csókoljam őt meg. Fogalma sem volt arról, hogy mit jelent a testvéri szeretet és a világról alakított torz képét lehet, hogy a démonvér tette lehetővé, de ettől még benne maradnak a tanítások, amikkel Valentine ruházta fel. Mondhatni teljesen elölről kell kezdenie mindent, mintha csak újjászületett volna.
Zavarodottságát és félelmét látva még egy lépést hátráltam, mintha ezzel csak kivédhetném a csapását, de tudom jól, hogyha elég gyorsan mozdulna, akkor könnyedén átszelhetné a kettőnk közötti távolságot. Mégis, ahogy látom térdre rogyni előttem, mintha kifacsarnák a szívemet. Lehet, hogy sosem volt az a testvér, aki lehetett volna, hogy az arca még mindig arra a sok szörnyűségre emlékeztet, amit tett, de ugyanakkor itt van előttem egy új, megtört verziója. Egy tiszta lélek, akinek együtt kell élnie mindazzal a szörnyűséggel, amit tett.
Óvatosan, szinte remegő lábakkal lépek közelebb hozzá, megkerülve őt állok elé és óvatosan magamhoz ölelem a fejét, ami körülbelül majdnem felér a mellkasomig. Lehet, hogy ezzel tulajdonképpen a halálos ítéletemet írtam alá, de őszintének tűnt a megtörtsége és nem tudtam csak úgy elsétálni tőle. Hiszen olyan volt, mint az álmomban. Amire vágytam. Egy rendes testvér, aki tényleg a testvéremként viselkedik. Mégis a múltja kegyetlenül beárnyékolja az érzéseimet, szinte minden felszínre törni kívánót azon nyomban elfolyt, hogy lehetősége lenne levegőhöz kapni.
- Nyugodj meg.. Vegyél mély levegőket, rendben? Csak nyugodj meg, most nincs itt senki csak mi ketten vagyunk itt. Megoldjuk ezt, oké? - Egyszer azt mondta nekem, hogy ugyanolyan sötét a szívem, mint az övé. Nagyot nem tévedett, hiszen miattam halt meg egy meg nem született gyermek, én voltam az oka annak, hogy a lánynak a bátyám sorsát kellett a saját lelkéhez fűznie. A legkevesebb, hogy segítek helyrehozni a hibámat. Mert igen is elismerem azt.

Napok óta nem aludtam és még csak nem is volt alkalmam lemosni magamról a napok alatt rám telepedett koszt. A látványom egyenest borzalmas, de talán mégis a legvisszataszítóbb az, hogy rettegek. S ez az állapotom még egészen nyugalmas ahhoz képest, mint amikor legelőször bezártak ide. Nem tudtam mást csinálni, mint kaparni a falakat és ordítani, akárcsak egy kétségbeesett állat.  Tisztában voltam azzal, hogy meg akarnak ölni, ahogyan legutoljára Clary is azt szerette volna. A húgom. Mégis az a lány mentette meg az életemet, aki a tudatalattimban, a lényem legmélyében jelentette az egész világot. Ahogyan most is. A négy falon belül mégis az volt a legfájdalmasabb, hogy mennyi minden elválaszt bennünket és hiába kaparom-rúgom a falakat és a padlót, nos... hiába teszek akármit. Hiába leszek ott az orra előtt. Nem várom el tőle, hogy szeressen. De bármit megadnék azért, hogy megbocsásson nekem. A harmadik napon csak keringtem a falakon belül. Fel-alá jártam, mint aki egy sarkot keresne egy kör alakú szobában és nem talál rá arra a kis helyre. Egy üvegszilánkkal kezdtem feltépni a karomat, mikor rájöttem, hogy nem tehetem meg. Elowen nem azért áldozta fel magát és a gyerekünket, hogy most pedig öngyilkos legyek. Azzal tenném őt tönkre véglegesen; persze, nem a halálomat bánná. Jól tudom, hogy ahogy én éreztem iránta bennem mélyen, nos, ő is ugyanígy érezhetett, míg ő csak a gyűlöletet. Valamiért viszont mégis megkegyelmezett nekem. Nem tehetem meg... még nem vethetek véget az életemnek. Nekem meg kell halnom. De azt sem én fogom megtenni. Az nem engem fog illetni.
- Clary... - Nyöszörgöm halkan, aztán lehunyom fáradtan a szemeimet. Valójában a szavaim nem érnek semmit, meg valójában semmi sem, amit teszek. Nem bíznak bennem, de nem is kell. Nem arra van most szükségem.
Egyet hátrébb lép elővigyázatosan, amikor a szeráfra teszem stabilan a markomat. Én csak az arcára pillantok, de még annak ellenére sem vagyok képes elvonni onnét a tenyeremet, hogy Clary tart tőlem ez miatt még inkább. Túlságosan tombol bennem a feszültség, legszívesebben törni és zúzni tudnék. Úgy, érzem, hogy valamit érintenem kell. Már csak azért is, mert bármikor észrevehetik Clary-t. Nekem már egyébként is mindegy, de a húgom esetében a legkevésbé van ez így.
- Én csak...  Próbálom magamat szóra bírni, de úgy érzem, mintha valaki teljes erőből szorongatná a torkomat. Clary azt hiheti most, hogy ez idő alatt annyira megőrültem, hogy már a beszéd sem megy, de nem... csak nagyon fáj.
Talán a képzeletem játszik velem, vagy csak a szél fújta erősen a hátunk mögött lévő erdő lombjait, de szinte a pillanat tört része alatt húzom ki a szeráfpengét a helyéről és védelmezően állok Clary elé, fogva jó erősen mindkét markomban a fegyvert.
- Clary... - Nyökögöm újra a nevét, miközben még mindig görcsösen állok előtte, neki hátat fordítva, hogy ha bárki is támadni akarna, akkor azt először velem tegye. - Kérlek, menjünk innét. - Lehet, hogy őrült vagyok, de már hetek óta nem vagyok ott, ahová bezártak és mindenki keres engem, aki csak a városban él. Ha őszinte akarok lenni, akkor még nem igazán tudom, hogy mi is a pontos tervem. Nagyon sok időm volt arra, hogy gondolkozzak, mégis fogalmam sincs, hogy mit tehetnék. Nem tudok Elowen közelébe menni anélkül, hogy ne haljak meg. Valójában hálás lennék érte, de ha én akkor meghalok, nem tudok Elowen-en segíteni. (..)
- Ugye te is hallottad?! -  Nem jön senki. Csak a szél süvít a rések között. Megremeg a szeráf a markomban és alsó ajkamra harapok; közel állok az összeomláshoz. Talán még sincs itt senki ... csak én képzelődöm.
- Én nem... nem tudom... - Kihullik az idegen irón a markomból egyenesen a porba. Minden ujjammal szőke, koszos hajamba markolok és térdre rogyok Clary előtt, mégis hátat fordítva neki.
- Én ezt nem bírom elviselni!- Ordítom mindkét markomba. Az arcom vörösödik, íriszeim pedig könnyesednek. A testem remeg és forró vagyok, mint egy kazán. Tényleg megőrültem...?

A háborúból és annak következményeiből bármennyire is szeretnénk egyik pillanatról a másikra felépülni közel sem olyan könnyű, mint azt gondolnánk. Mármint a Klávé még mindig azon van, hogy minél több új árnyvadászt cserkésszen be és taníthassák őket, hogy újra képesek legyünk felsorakozni a csatatéren, ahol az ellenséget még mi magunk sem tudjuk pontosan. Hogy a sötét árnyvadászok állnak majd talpra, vagy pedig a tündérek ellen kell fellépnünk esetleg mindkettejük ezt még mindig homály fedezi és jelen pillanatban, ha akarnék sem tudnék igazán belefolyni a politikájukba, mert ennél sokkal jobban leköt engem a tény, hogy Alec még mindig a pokol bugyrai között raboskodik és nem tudom, hogy miként kellene őt visszaszereznem. Szükségünk van rá, hiszen bármennyire sem jöttünk ki túlzottan egymással tudom, hogy Jace szenved a hiányától. Még csak szavakba sem kell formálnia, hiszen látom rajta, hogy az aranyló szemei, most sokkal sötétebb, borúsabb árnyalatban pompáznak.
A pánik minden egyes múló perccel növekszik a testemben, hogy hiba volt idejönnöm, de aztán meghallom a nevemet és hozzá párosuló halk, szinte nesztelen lépteket és abba az irányba kapom a fejemet. Itt van ő. A bátyám. Akit utoljára akkor láttam, mikor a kardomat a szívébe szúrtam. Meg akartam ölni. Készen álltam volna arra, hogy megtegyem. Hiszen ezzel mindenkit megmentettem volna. De most a valóság az, hogy egy másik lányt kárhoztattam arra, hogy az ő terheit cipelje élete végig.
- Persze, minden a legnagyobb rendben van. - Kicsit szorongok, amiről egyszerűen nem tehetek, hiszen a kettőnk kapcsolata talán a világ legijesztőbb, legcsavartabb hullámvasútját tenné ki. De egyenlőre még magam sem tudom, hogy hol állunk, ugyanakkor felelősnek érzem magam a pokolban történtekért és, ha legalább az egyiket ki tudnám egyenesíteni valamennyire, akkor a lelkemben egy picit minimális béke uralkodhatna. - Ne.. - Intettem őt le, mert tényleg nincs szükségem a bocsánatkérésére. Koránt sem elég ahhoz, hogy elfeledtesse velünk mindazt a szörnyűséget, de megkönnyebbülést sem okoz a lelkemnek, sokkal inkább csak felkavarja a már nyugodni látszó vihart, amit minden egyes tette okozott.
Összekulcsolt kezekkel figyelem, ahogy a keze szinte szüntelenül vándorol a szeráfjára, ami miatt egy apró lépést hátrálva figyeltem őt kicsit biztonságosabb távlatból. Magam sem tudom, hogy mire számítottam, hogy mi lesz, ha idejövök. Hiszen megannyi opció megfordult a fejemben, de egyik sem tartalmazta azt, hogy megölne. Mert már nincs benne démonvér. Ezt pedig a tekintete is elárulja, hiszen sokkal emberibb és barátságosabb a tekintete, illetve nem tartalmazza azt a beteges birtoklási vágyat, amelyet egykoron.
- Mi a terved? - Ha arról a lányról van szó, aki valószínűleg miattam szenved, aki képes volt a meg nem született gyermekének életét feláldozni a bátyámért, akkor nem tehetek mást, mint segítek. Az egész az én hibám. Valahogy mindig, amikor azt hiszem, hogy végre valami jót cselekszem, akkor csak még több szarságot hozok a nyakunkba, szinte teljesen bevonzva ezzel a tökéletes katasztrófát.  

Már két hete, hogy nem találnak rám a néma testvérek sem pedig a vasnővérek. Voltaképpen már megtámadni sem tudnak az itteniek, elvégre találtam -vagyis loptam - magamnak egy ahhoz hasonló szeráfot, mint amit elvettek tőlem. Furcsa és szokatlan ez az új penge, korántsem érzem annyira közel magamhoz, mint a sajátomat.  Viszont szükségem van erre, máskülönben elkapnak és gondolkozás nélkül kivégeznek. Valójában ha más lenne a helyzet, én magam könyörögnék azért, hogy öljenek meg, de ezúttal nem szabad magamra gondolnom. Tudom, hogy Elowen erős nő és valaki felfigyel rá idő után, aki majd segít neki leküzdeni azt a mérget amitől megszabadított... de amíg én élek, az én feladatom, hogy megóvjam őt attól, amit én okoztam neki. És ezúton önző leszek, de nem fogom másnak hagyni, hogy helyettem szabadítsa fel őt. Nem engedem el őt addig, amíg azt nem mondja, hogy hagyjam békén. Akarom őt, jobban, mint bármikor. Szeretem őt. Olyannyira, hogy ha azt kérné tőlem, hogy hagyjam őt békén, nos, megtenném érte. A megfoganásom óta el vagyok átkozva. Nem hozok senkire sem szerencsét. Így viszont talán lehet az lenne a helyes, ha tényleg viszonoznám az önfeláldozását és aztán önszántamból tűnjek el az életéből, véglegesen. Mindenki életéből. Lehet, hogy talán tovább zarándokolok és igyekszem a helyes cselekedet fejében tenni, de az is lehet, hogy elmetszem a torkomat. Nem tudom. Még mindig rág belül az a féreg... de ezúton próbálok harcolni ellen. Viszont nagyon fáj. Egyre jobban és jobban. (..)
- Clary.- Megtorpanok lassan, legalább tíz nagyobb lépésnyire tőle. Clary hátterében a tó gyönyörű fénye csillan, ahogy fentről a Nap erőteljesen rávilágít. A lopott szeráfra rámarkolok feszülten, épp annyira, hogy a karom is beleremeg halványan. Próbálom visszatartani, hogy mennyire szenvedek belül; harcolok belül valamivel, ami bennem él, de ezúttal erősebb vagyok és sikerül  leküzdenem. De most már nem érzek vonzalmat a húgom iránt. Egy barom voltam.
- Nyugodj meg... - Közelebb lépek hozzá óvatos, kimért léptekkel, mint aki egy ismeretlen állathoz közelít megfontolóan. Miközben közeledem hozzá, a szeráfomat visszacsúsztatom a derekamra rögzített tartójába és megállok a lány előtt feszülten. Nem tudom, hogy mi lenne a helyes, de egyelőre nem érintem meg. Tudom, hogy ideges és ő maga sem hiheti el, hogy megjavultam. Igazából még én sem tudom, hogy mi és ki vagyok jelenleg. Jelenleg csak a félelem uralkodik felettem, semmi más.
- Örülök, hogy látlak. Te biztonságban vagy, ugye? - A hangom néha megremeg, aztán nagyot nyelek és igyekszem nem azon gondolkozni, hogy Clary miért lehet ideges. Mármint, pontosan jól tudom az okát. - Nem volt még alkalmam arra, hogy bocsánatot kérjek. De ez azt hiszem, hogy nagyon kevés most ide. - Szinte automatikusan helyezem a tenyeremet a szeráfra, mint aki kész lenne bármikor védekezni vagy épp támadni. Nem, nem Clary miatt van ez így. Nagyon rég óta vagyok már itt és ez a hely egyenlő lehet a Pokollal. Megszokásból van rajt a kezem mindig a szeráfon, ezúton sem tudok erről leszokni. Meg különben is, bármikor lebukhatunk. Clary-t nem kell megóvni, jól tudom, de a kemény képzéseknek köszönhetően még őt is képes vagyok megvédeni.
- Nem érdemlem meg, hogy rajtam segíts. Viszont ha én innen kijutok - Mutatóujjammal elmutatok magamtól a távolba szavam közepén. - Akkor megmenthetek valakit, aki most ugyanannyira szenved, mint én egész életemben. Kérlek, Clary. Segíts. - Remeg a hangom, ahogy mindkét karom is -így kénytelen vagyok jobb tenyeremet a bal karomra tapasztani, hogy megnyugodjak. Ez az itteni hely hatása, egyszerűen megőrjít itt minden pillanat.

Már abban a pillanatban tisztában voltam azzal, hogy valami nem stimmel, amikor megtudtam, hogy sehol nem találják Sebastian-t. Talán meg kellett volna látogatnom, vagy megpróbálni beszélgetni vele. S, habár a szemében koránt sem rejtőzött az a sötétség, hanem az a fiú volt, akit láttam a pokolba érkezésemkor az álmomban. Ő volt az, aki segített szervezkedni az esküvőmre Jace-el, aki a közös kistestvérünket magához ölelte. Maga volt a jóság. Mégis mindaz pusztán illúzió volt, amit egy démon keltet a fejemben és nem tudom elhinni, hogy ez bármilyen formában is valósággá cseperedhet. Meg aztán, hogyan is néznél a bátyád szemébe azután, hogy szíven szúrtad és képes lettél volna együtt élni a tudattal, hogy meghalt? De nem csak, hogy meghalt, de te voltál az, aki megölted. Hiszen te voltál az egyetlen, aki igazán árthatott neki és ezt kihasználva pusztítottad el az elfuserált elméjében a megmaradt apró kis reményt is.
Talán jelentenem kellett volna a Klávénak, hogy kaptam tőle egy üzenetet, amit még mindig nem tudok, hogyan sikerült összehozni neki. Talán sikerült egy irónhoz jutnia. Kár, hogy nincs olyan képessége, mint nekem, akkor már azzal az egy tárggyal is csodákra lenne képes most mégis itt vagyok a Lynn-tó mellett, ahol minden elkezdődött. Itt kívántam vissza Jace-t az életbe, aminek következtében visszajöhetett ő maga is sokkal sötétebb lélekkel, sokkal erősebben. Mindezt én indítottam el és ezért is kellett volna nekem befejeznem. De arra nem számítottam, hogy valaki még a saját meg nem született gyermekét is feláldozná a testvéremért. Talán én nem vagyok elég jó ember, hogy nem láttam benne semmi jóságot, semmi megmentésre méltót, vagy egyszerűen csak Ő volt túlságosan naiv?
Idegesen fúrom a bakancsomat a talajba, miközben próbálok bármilyen mozgást észlelni a környezetből. Ez az egész őrültség. Talán lehet egy csapda is a Klávé részéről aztán mindjárt felbukkannak és bebörtönöznek, hogy én segítettem Sebastian-nak megszökni. Csak nem értem, ha megszöktettem volna, akkor mégis miért jelennék meg az Ő üzenetükre? Hát mondjuk a Klávé sosem az eszéről volt híres.
De az, hogy az egyetlen hangforrás a víz lágy hullámzása koránt sem nyugtatja meg az idegeimet.