Az, hogy végre teljes valójában láthattam őt magam előtt leírhatatlan volt. Azt hittem egyfajta megkönnyebbülést érzek majd, vagy talán boldogságot. Mégis az egyetlen dolog, ami boldogságot sugárzott az a hozzá kötött emlékeim voltak. Tudom jól, hogy milyen kellemes melegség járta át a testemet akárhányszor a közelemben volt. Vagy, hogy mennyire szerettem volna megóvni őt a világ minden egyes kegyetlenségétől. Most azonban magam sem tudtam, hogy mit érzek. Mintha nem is igazán éreztem volna semmit. Egyszerűen csak az emléke volt meg mindannak, amit éreztem. Lehet, hogy ez keserédessé tette a "találkozást", de ugyanakkor egyfajta békét hozott a lelkemnek. Talán a kettőnk története itt ért véget. S talán tényleg soha nem kellett volna egymásba gabolyodnunk. - Vicces azt hittem, hogy örülni fogsz, hogy látsz. Legalábbis most legalább egyikünk sem szenved Asmodeus által kreált játékos is bökkenőről. - Óvatosan közelebb sétálok hozzá, hogy teszteljem az elméletemet, miszerint így egyfajta kivetítésként nem árthatok neki, s nem érezhetem át az ő fájdalmat. Bár mindketten szenvedtünk az életünk során rengeteget úgy hiszem még korán sem ért véget a kettőnk története. De egy már biztos. Hogy koránt sem számíthatunk boldog befejezésre. - Igazán otthonos kis kuckód van. Hogy alakul a második esélyed? - Nem akartam se többet, sem pedig kevesebbet, mint neki lehetőséget arra, hogy az lehessen, akinek mindig is lennie kellett volna. Egy fiúnak, aki nem születhetett meg Valentine miatt. Születése előtt bemocskolta a lelkét és még csak most kezdem igazán megérteni, hogy mit is jelent mindezt, hogy a saját bőrömön tapasztalom. - Ha szeretnéd elhozathatlak innét, de akkor kétlem, hogy hinnének abban, hogy tényleg megjavultál. Hogy tényleg más vagy, mint aki azt a sok szörnyűséget elkövette. - Az örök ítélet nem fog a feje felől egyhamar elkopni. Vagyis inkább soha. Talán ostoba ötlet volt őt visszaengedni a többiekkel, de akkor még gyermekded, emberi szívem és lelkem azt szerette volna, ha szeretettel teli körülmények között élheti az életét, ahogyan azt megérdemelte volna.
Kezdtek alábbhagyni az ellenem irányuló támadások, főleg a lopott irónnak hála, lopakodhattam, és eltűnhettem a mások szemei elől. Viszont mivel az étellel továbbra is hadilábon álltam, az előítéletek miatt, így azt továbbra is loptam. Így is szemmeltarthattak, mert rajtam volt a bilincs, amikor megpróbáltam a határon átlépni, rohadtul fájt mindenem, és utána a gyengélkedőn pihentem egy darabig. Akkor legalább normális kaját kaptam, de csak abban a pár napban. A gyomrom újra korgott, így kénytelen voltam az egyik család ebédjét ellopni, talán túl gyáva vagyok ahhoz, hogy megtegyem magammal, aminek akkor, azon a napon meg kellett volna történnie, meg kellett volna halnom, mert örökké kitaszított leszek. A Lilith által belém ültetett erőnek is velem kellett volna elmúlnia, ehelyett másban él tovább, abban a lányban, aki a legtöbbet szenvedett miattam, és most mégtöbbet fog, ő nincs hozzászokva ahhoz, amihez én csecsemő koromtól kezdve szoktam. Nemrégiben találtam egy házat, egy tó partján, ide tartottam, ott még a farkas is meg tudott jelenni, oda nem terjedt ki a védőkör rá ható része. Ez viszont most csak az én vacsorám lesz, ki tudja, talán annyit eszek, hogy megpusztulok tőle, talán még fogytam is. Unatkoztam, ide halmoztam fel magamnak pár könyvet, hogy megtanuljam, hogy mi ehető az erdőben és mi nem, a sütésre nem mertem vállalkozni, de szerintem azt is megfogok próbálni, kezdetnek talán a kenyérrel fogok indítani, majd beszerzek egy kecskét valahonnan, szerintem senkinek sem fog hiányozni, akkor lesz tejem is. Komplett tervek kezdtek kialakulni a fejemben: Az alicantei remete; Az alicantei rém, A tavi vityilló réme és még sorolhatnám. De ide ki legalább nem követtek, pontosan azért, mert a farkasok is betehették volna a lábukat. Szerintem tudtak erről az egyről is, és tökéletesen tisztába voltak vele, hogy itt van, ha a Prateur Lupus szabadította rám. Megráztam a fejem és tovább sétáltam a célom felé, az étel már nagyon csiklandozta az orrom és a gyomrom is. Amint belépek az ajtón, a konyha felé veszem az irányt, ott vannak evőeszközök, és máris leülök enni, hűlt már annyit, hogy az edény ne égessen, de mégis fújnom kell. Épp a második falatot kaptam be majdnem , amikor meghallottam, hogy a nevemen szólítanak, az elsőt csak Elowen használta, amikor lehetett így hívott, valamiért jobban tetszett neki, mint a Sebastian. Megráztam a fejem és végül bekaptam a kanálról a felvett falatot, ám a másodszori szólítás felett nem tudtam csak úgy elmenni. Szerintem egyébként megbolondultam, de nem gáz, járok egy kört a házban, aztán folytatom a kajálást. Lefedtem az ételt és elindultam, már ezt a kis falatot is éreztem, hogy mennyire meghálálja a gyomrom, melegséggel öntött el. A nappaliba érve lepődtem meg igazán és inkább nem is szólaltam meg, csak hosszan felhümnentettem. Ez egyértelmű, hogy Valentine gyűrűje, sokszor tapasztaltam annak hatását, és tudom is hogy hogyan működik. Nagyon előre tart, ha már így tudja használni, kérdés ölt is-e vele már, nem, annyira tömörnek egyáltalán nem látszik az egész. - Elowen? – többre nem voltam most képes, megálltam az ajtóban és a félfának támaszkodtam, nem fogok hasra esni előtte, mi van ,ha tényleg álmodom, megdöglöttem a kaja mellett, mert az is mérgezett volt, és most belekerültem a saját személyes bugyromba, elvégre a pokolba biztos várnak, hogy megbosszulják rajtam azt, amiért nem haltam meg időben, vagy azt, hogy nem teljesítettem be azt, amit nekem rendeltek el odalent.
Fordult a kocka. Kettőnk közül most én voltam az, aki a vállain cipelte a hatalmas terhet, amely a démoni mérget jelentette. Az ereimben cikázott azt éreztette velem, hogy nincs, aki megállítson. Mégis Asmodeus apró trükkjének köszönhetően soha nem lehetek Sebastian közelében. Legalábbis fizikailag sosem érinthetem meg, hiszen minden vágyam az volt egykoron, hogy együtt legyünk. Hogy szűnjön meg a beteges ragaszkodása a húga iránt, hogy vegye már észre én vagyok az, aki mindig ott volt mellette. Aki meghalni is képes érte. Hatalmas áldozatot fizettem azért, hogy élhessen mégis a fájdalom, a veszteség, mintha nem is létezne a számomra. Úgy érzem, hogy napról-napra egyre több érzelmem, egyre több porcikámat emészti fel a sötétség. Most sem teljes valómban készülök meglátogatni, hogy megbizonyosodjak róla még igen is életben van, hogy Ő az, akiben annyira hittem. Lelkét nem érintette most semmilyen gonoszság, egyszerűen az lett, akinek mindig is lennie kellett volna. Tekinthetünk erre úgy, hogy én bűnhődöm, de attól eltekintve, hogy nem mehetek a közelébe mindent megkaptam, amit akartam. A kis elhagyatott ház, amely Alicante-tól nem messze helyezkedett el a Lynn-tó partjánál ismerős volt, hiszen nem egyszer jártam már gyerekként Idris ezen részén. Még arra is tisztán emlékszem, amikor a sötétben tapogatózva rohantam olyan messze Valentine házától, amennyire csak lehetett. Most pedig az ő gyűrűje díszítette az ujjamat, hiszen annak segítségével lehettem itt, mint egy hologram. Ez is egyike volt az eszközeinek, amit előszeretettel használt és, ha minden igaz még képes volt arra, hogy áthidalja az egyszerű áttetszőséget azzal, hogy pillanatra fizikai alakot öltve meg is öljön valakit. Ezt azonban egyenlőre én még nem tudom megtenni így nem vagyok több, mint színes levegő. - Jonathan? Sebastian? - Magam sem tudom, hogy manapság melyik nevet is viseli magán ezért inkább egyszerre kiáltottam őket, ami talán nem volt a legokosabb húzás, hiszen bajba is sodorhatom a jelenlétemmel mégis meg kell győződnöm arról, hogy amennyire lehet biztonságban és épségben van.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Ház a tónál 
