Még a szó is bennszakad, ahogy hallgatom őt. Én is megváltoztam, de pont ellenkezőleg, mint ő. Én bátrabb lettem, több késztetést érzek rá, hogy cselekedjek, mint eddig bármikor. Egyedül a makacsságom nem változott, ez pedig ezzel az újdonsült motivációval vegyülve igen csak sok vizet fog még zavarni. - Mind megváltoztunk. Mindegyikünk új ösvényen indult útnak. Anno el se tudtam volna képzelni, hogy a háttérben szervezkedjek, embereket gyűjtsek, hogy megvétózzuk a Klávé szavát. - Az ajkamba harapok. A hangom akaratlanul is túl szenvedélyes, úgy küzdök a szavaimmal, mintha muszáj lenne. Pedig az előbb még a hangomat se találtam.

- Ne is mondd... - Örülök, hogy az előbb elfordultam, nincs erőm most a szemébe nézni. Senki se tudja, senkinek se mondtuk el. Tabu téma, hogy mi magunk is rendelkezünk tündér felmenőkkel. A családi kripta mélyén rejtünk minden dokumentumot, ami valaha tartalmazta a nevét. Nem vagyunk büszkék rá, sőt. Úgy élünk ezzel, mint a szégyen billogával. - Viszont, nem mindenki ilyen. Ne hidd, hogy várakozással majd megoldódik minden. Valakinek lépnie kell. - Csak az a kérdés, ki lesz az. Én, ő, vagy egy harmadik fél? Még kérdés, kiben lesz meg a kellő erő, hogy egy ekkora döntést meghozzon.

Igaza van. Nehéz elismernem, de van valami a szavaiban. - Ezért sem lesz könnyű dolgunk. Ezért kell összefognunk, hogy el tudjuk venni a hatalmat azoktól, akik már nem méltóak rá. Nekünk kell kijelölnünk az új vezetőket, különben ismét csak önös érdekekért ragadják magukhoz a hatalmat. - Még nem tért vissza az erő a hangomba. Még előttem lebeg Uldreiyn arca, s az odaképzelt önelégült vigyora, ha tudná, hogy mivel is járna számomra, ha a Klávé fülébe jutna a kapcsolatunk eredete. Pengeélen táncolok. Amikor New Yorkba jöttem, sose gondoltam volna, hogy mindennek ekkora súlya lesz majd.

Éppen csak nem marad tátva a szám, amint őt hallgatom. Karbafont kézzel állok vele szemben és a tekintetét keresem. - Mi történt azzal a vagány sráccal, aki akár az angyal nevére is felesküdött, hogy sohasem adja fel? Hol van az a Dom, akit még lecsapni sem lehetett? - El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett, ami ennyire a kedvét szegte. El se tudok képzelni semmit, ami egyáltalán kedvét szeghetné. Régen akármeddig csesztethettem, bármeddig cukkolhattam, akkor se adta fel soha. Sőt, mintha még löketet is adott volna számára.

- Van. Bár nem én vagyok az egyetlen, akinek lennének ötletei. Egyelőre szervezés alatt áll az egész, de hála az égnek, megvan a közös hang. - Csalódott vagyok, bár próbálom nem túlságosan kifejezni, helyette inkább ismét a tűz felé fordulok. Úgy érzem, mintha arcon vágtak volna, a felismerés igazán kegyetlen. Persze, lehetetlen, hogy ne rázzon meg egyeseket az eset és vannak, akik erre könnyen reagálnak személyiség változással. Ezt el kell fogadni, majd pedig túllépni rajta. Vannak mások is, akik alkalmasak erre. Talán Domnak is csak látnia kell, hogy van kiút és ő is fellelkesedne...

A szavai hallatán fel kell sóhajtanom, egyszerűen képtelen vagyok visszafogni. Úgy néz ki ez a beszégletés is zátonyra fut. - Elég pozitívan állsz hozzá, viszont képtelen vagyok egyetérteni veled. Szerintem még csak most jön a neheze. Újra kell szerveznünk a sorainkat, addig is pedig védtelenk vagyunk. Ezzel pedig az ellenség is tisztában van. A sötétárnyvadászok továbbra is Idris falain kívül várakoznak, ahogy a tündérek is bármikor ismét felbukkanhatnak. Bár ők is elég komoly károkat szenvedtek, viszont mi garantálja azt, hogy más alvilágiak nem lázadnak fel?  -

Annyi, meg annyi kérdés, feltevés fogalmazódott már meg, hogy csak még paranoiásabbak lettek az Klávé tagjai. Mindenki gyanakszik, a Szövetség bajban van, a bizalom megroppant, köszönhetően a tündérek árulásának. Talán a vérfarkasok, Luke bandája az egyetlen, akiktől nem kell félnünk. Viszont a vámpírok mindig is nagyra törőek voltak, egy-két igazán gyáva alak még azt is felételezni merte, hogy már rég alkut kötöttek a hátunk mögött. Mi pedig nem tudunk tenni semmit, az ilyen felszólalások ellen, pedig még a vesztünk is lehet.

Meglep, hogy pontosan az átgondoltsága, vagy éppen az, hogy nem vág bele egyből egy kalandba, azt még nem tudom. Viszont érzem a késztetést, hogy kiálljak a tervem mellett. Mert nem bolond gondolat, mert hiszek benne, hogy kellően megrendítette őket a jelenlegi helyzet, és mert nem vagyok Valentine. Nem fogok mészárlásba, vagy háborúba kezdeni ellenük. Én érvelni fogok. - Dommiel, tudod hányan haltak meg ebben a csatában? És azt, hogy hányan maradtak itt a szeretteik nélkül? - Egy lépést teszek felé, hogy elég közelről nézhessek a szemébe, hogy láthassa azt az elhatározottságot megcsillanni a szememben. - Többen vagyunk, mint egy maréknyi ember. Többen, mint a Klávé begyöpösödött vénjei. Nem akarok belviszályokat, de egy erős, összetartó közösséget.  

A tűz felé fordulok, hirtelen, mintha csak elvágták volna. Érzem, hogy mennyire szélsőséges is, amit mondtam, de már nem szívhatom vissza. - Azt akarom, hogy ismét erősek lehessünk, hogy az őseinkhez hasonlóan vállvetve harcoljunk egymás mellett. Ehhez viszont össze kell fognunk. Kell egy hang, egy vélemény, amit mind közösen vallunk. Kell egy vezető, aki összetartja, vezeti a harcosokat. A Klávé pedig képtelen erre... - Akármilyen lelkesen is kezdtem, egyszerűen elhal a hangom a végére. Szorosabban fonom magam köré a kezeimet, mintha csak fáznék, pedig csak az aggodalom. A félsz, hogy sohasem fogunk ismét olyan erősek lenni, hogy egy újabb támadás, és a társadalmunk összeomlik...

Viszont most nincs itt az ideje, hogy gyengének mutassuk magunkat. Akármilyen nehéz, fel kell szegnünk a fejünket, és csak további lépéseket tennünk előre. - Amíg meg nem ismerkedem vele, szívesen fogadom. - Régen eszembe sem jutott volna akár csak közösködni vele, mindössze szórakozni, kicsit heccelni, de most... Mindketten megváltoztunk, még ha magamon annyira nem is érzem, Dommielnek az egész lénye másnak tűnik. Sokkal érettebbnek, sokkal férfiasabbnak. Most már talán megérteném a rajongóit, jelenleg tényleg olyan hatást kelt, ami akár férfit, akár egy nőt le tud enni a lábairól.

- Értem. Talán jobb lenne, ha még indulás előtt értekeznék a vezetőkkel, akkor még indulás előtt tudnék egyfajta tervezettel készülni. Még lehet, hogy a Klávé engedélyét is meg tudnám szerezni, és akkor csak a módosításokkal kellene foglalkozni. - Felsóhajtok, mélyen, rettenetes lassúsággal kifújva a levegőt. Ahogy mondja, lehetetlenség így látatlanban felkészülni rá, és az érkezéssel már végleg elkerülhetetlen lenne a találkozás. Talán felesleges is odázni, valószínűleg mindannyiunk helyzetét megkönnyítem ezzel.

Egyszeriben csak láttam egy reménysugarat. Egy nyalábot, ami bár az ajtón keresztül jött, és bár Dommiel elállta az útját, még ugyanúgy éreztem egyfajta döbbenetet. Egy erő, egy jellem, egy egyén, aki előreléphetne, ki a rivaldafénybe. Egy mintakép, és páran, akik az asztalra csapnak, hogy ennek igenis most vége. Egy erős hangra van szükségünk.

Benne pedig láttam potenciált, eddig is tudtam, hogy milyen erős egyéniség, és, hogy mennyire körberajongják. Viszont meg nem fordult volna a fejemben, hogy ezt akár fel is használhatnánk. Egyáltalán, hogy hogyan adnánk elő a Klávénak. Az öregek biztosan kiröhögnének, de a fiatalok... Talán meg lehetne ragadni őket. - Igaz, de nem lehetetlen. Csak egy jó ötlet kéne, pár ember, akik kiállnak mellette... - az ajkamba harapok. A karjaimat karba fonom magam előtt, majd elindulok befelé.

- Nem tényleg nem... - egy pillanatra lehunyom a szememet. Akarva, akaratlanul is, de azon sötét nap eseményei pörögnek le a szemem előtt ismét. Senki sem várta, senki sem számított rá, főleg nem ilyen formában. Gyászos egy nap, biztos vagyok benne, hogy az árnyvadász krónikák meg fogják örökíteni. Kiérdemelné a hivatalos gyásznappá avatást, a testvéreink megérdemelnék... - Értem. Hálás lennék érte, ha kisegítenél. Még nem volt alkalmam feltérképezni az Intézetet. Ezelőtt csak Los Angelesben és Párizsban fordultam meg, de talán nincs akkora különbség közöttük. - felsóhajtok. Mélyen, és rettenetesen lassan.

Fogalmam sincs, mit kellene várnom, vagy, hogy engem mi fog majd fogadni. Annyit már tudok, hogy a Morgenstern lány jelen lesz. Ő, és Jace lettek kinevezve Intézet vezetőnek, amitől már megint csak előre félek. Parádés volt, amit itt előadtak, de, hogy mindezek után kinevezni őket... Valakinek igen csak elmentek odafent, amikor ez a gondolat megfogalmazódott a fejében.- És van sejtésed arra, hogy mit várhatunk a látogatásunk során? - Ismét ráemelem a tekintetemet, őszintén kíváncsi vagyok, hogy ő mennyire van tisztában a jelenlegi helyzettel. No meg, nem rejtett szándékom kideríteni a véleményét az új vezetőkkel kapcsolatban.

Csendre vágytam, elmélkedni szerettem volna. Elrévedni a régmúlton, tanulni az őseinktől. Talán ihletet nyerni, hogy hogyan is haladjunk tovább. Ők képesek voltak egységet alkotni, összefogni, együtt néztek szembe a veszedelmekkel. Valószínűleg megvolt a titkuk, a motivációjuk, hiszen a mai napig túléltünk. Valamit mindenképpen jól csináltak és nekünk sürgősen rá kellene jönnünk, hogy mi is volt az, ugyanis a teljes káosz kezd eluralkodni azon a kevés megmaradt árnyvadászon.

Biztos voltam benne, hogy kell még lennie valakinek, aki velem együtt képes még józan ésszel gondolkozni. És bármit megtettem volna érte, hogy most, ebben a szent pillanatban szembe jöjjön velem a megoldás, ennek ellenére teljes mértékben meglepett, amikor Dommiel szembenézett velem az ajtóban. Milyen ironikus, hogy pont most gondoltam erre… - Értem. Nos, most jövök a gyűlésről, és mily’ meglepő, ma sem jutottunk egyről a kettőre. Elég idegőrlő, amint képtelenek vagyunk végre összefogni - felsóhajtok, karba font kezeimet leengedem.

- És jól hallottad, tényleg New Yorkba fogok utazni. Pontosan egy hét múlva, hogy felmérjem az ottani károkat. - Megfordulok, félig visszatekintve intek neki, hogy kövessen, beljebb található egy asztal, székekkel, ott helyet foglalok. - Te is abban az intézetben szoktál megszállni, igaz? Voltál ott a támadás óta? - Az asztalra könyökölök, az államat az összefont ujjaimra fektetem, és egyenesen rá figyelek. Ugyan eddig még sok komoly dolog nem történt közöttünk, általában csak szórakoztam vele, húztam az agyát, de most a teljes figyelmemet hajlandó vagyok ráfordítani.

- Mellesleg nincs ellenemre, igazság szerint örülnék, ha akadna egy társam az útra - elmosolyodom, csak halványan, megtartva a helyzet komolyságát. Mégis igyekszem hatni rá, szeretném, ha lenne egy kapaszkodóm a társadalmunkban, aki nem épp az egyik sarokban retteg. Tudom, hogy benne megvan a lehetőség rá, hogy többünket is összefogjon, remek kisugárzása van, önbizalmat áraszt magából. Nem hiába rajongták folyton körbe a lányok. Ezt az erőt pedig akár a saját előnyömre is fordíthatnám.

A háború utáni gyászos csend, a kilátástalanság mindenkit erősen nyomaszt. A Klávé többször is ülésezik, az iskola megnyitásra kerülhet, mondének toborzásáról beszélnek. Nem mellesleg napok kérdése és New York-ba kell utaznom, hogy felmérjem az ottani Intézet jelenlegi helyzetét, a befogadóképességét. Az összes Intézetről statisztikát kell készítenünk, az árnyvadászok számának hirtelen csökkenése így is túl nagy zűrzavart okozott, ahogy a démonok, ahogy a sötét árnyvadászok Idrisbe való bejutása is. Utánpótlásra van szükségünk, még én is érzem a végzet hűvös leheletet a tarkómon, hallom, amint katasztrófáról suttog.

Pedig nyertünk, ismét tiszta a városunk, a tornyok fáklyaként világítják meg előttünk a biztos ösvényt. Mégis az utcán sorra rettegő tekintetek jönnek velem szemben. Egyre több tanács tag válik paranoiássá, pedig semmivel nem jutunk előrébb, ha a képzeletünkben élő szörnyeket kergetjük a kapunk előtt sátorozok helyett. Egy célra kell összpontosítanunk, miközben annyi felé húzunk, ahányan helyet foglalunk ott. Az asztalra pedig hiába is csap bárki, csak újabb vitákat generálunk, azt a kevés emberünket is egymás ellen uszítjuk, akik megmaradtak.

A mai ülés is eredménytelenül zárult. Dühömben az erődhöz jöttem, megnyugtat a régi korok békéje, a falakon lógó fegyverek, s a történeteik, amiket bárki hozzáképzelhet. Igazán különlegesnek találom a múzeum fegyver gyűjteményét, nem csak mert sokat taníthat a harcról a fiatal árnyvadászoknak, hanem, mert a Vasnővérek által kovácsolt fegyverekhez is ihletet adhatnak. A saját teleszkópos lándzsám is egyszerre a szeráfpengék és a dárdák ötvözéséből jött létre.

Éppen csak elengedem az ajtót magam után, hagyom, hogy maga csukódjon be, és megteszem az első lépést, amikor hallom, hogy még csak nem is kattan a zár, ellenben hatalmasat nyikordul az ajtó. Hátrafordulok, szinte már kész vagyok bocsánatot kérni. - Elnézést... Hát te meg? - Összeráncolom a szemöldökömet, ahogy félúton a felé fordulásban megdermedek. Soha nem találtam túlságosan kulturáltnak, még csak elképzelnem is nehéz, ahogy egy olyan árnyvadász, mint ő, aki a harcnak él, múzeumokat látogat.