Azt hittem, hogy a nehezén túl vagyok, ahogy a fájdalom felperzselte a lelkem minden egyes darabját. Nem kímélt, égetett, szúrt minden egyes formájában tökéletesen megmutatkozott készen arra, hogy elpusztítson. Azonban én még koránt sem álltam készen arra, hogy elveszítsem a nővéremet. Ha a tükörbe néztem néha olyan volt, mintha Ő nézett volna vissza rám. Mintha mindig velem lenne.
Számomra ez koránt sem volt elég. Mélyebb dolgokhoz folyamodtam. Rengeteg éjszakai klubbot meglátogattam, ahol hangulatfokozásként kapható volt a tündérdrog is. Mondanom sem kell, hogy elég hamar rákaptam, ahogyan ellazulhatok, minden olyan gyönyörűnek tűnt és ott volt Ő is. Mindig a szemem sarkából láttam, ahogy a nővérem figyelt engem, mint valami árnyék. Most Ő vigyázott rám. Ő volt az, aki meggyőződött arról, hogy nem csinálok semmi ostobaságot. Az őrangyalommá vált a démoni származásunk ellenére. Ott volt velem. Ez pedig hihetetlenül megnyugtatott. Szüntelenül süllyedtem a sötétségben, szinte már sosem akartam józan lenni. Egyszerűen csak egy képzeletbeli világot kívántam látni, ahol boldog lehettem. De sosem gondoltam, hogy ilyen mélyre is süllyedhetek.. A legrosszabb az egészben, hogy egyáltalán nem éreztem semmit. Sőt, még mosoly is ült az arcomon.
Egy háztetőn ácsorogtam, a hideg szél cirógatta az arcomat, de én meg sem éreztem a testek melegétől. Élő emberek váltak a szemem láttára égő fáklyákká. Nem tudom, hogy én tettem-e, vagy volt velem valaki. Egyszerűen csak a hűvös szellő és a tűz meleg érintésének keverékét éreztem az arcomon.  E kettőnek a tökéletes keveréke, valahogy megnyugvást bocsájtott a lelkemre. Csak hallgattam a sikolyaikat, amely betöltötte az éjszakát, a lángok melyek körbeölelték a testüket pedig megvilágították szinte az egész környéket. Segíthettem volna rajtuk, ha akarok. De valahogy nem akartam. Csak álltam és csodáltam, ahogy a lángok felfalják őket. Először a haj, és mindenféle szőrzet pörkölődött le róluk, aminek a szaga koránt sem volt kellemes. Az éget hús szagától pedig majdnem, hogy megéheztem. Még akkor sem mozdultam, amikor egyre több lett belőlük. Kör alakban helyezkedtek el és éreztem, ahogy valaki hátulról átkarol. Jól eső bizsergéssel töltött el, mosolyom csak kiszélesedett. - Gyönyörű, ugye? - Kérdezte a hang, mire én csak beleegyezően bólintottam. Kicsit olyan volt, mintha kezdtem volna elszakadni a saját testemtől és a döntéseim sem voltak már igazán a sajátjaim. - Jobb, mint egy unalmas rózsacsokor. - A hangom szinte teljesen másként csengett a fülemben, mint általában szokott. Mintha kifordultam volna önmagamból. Még mindig láttam Alesea-t, de már sokkal inkább aggódó volt a tekintete, mintsem bátorító, támogató.
Az engem átkaroló fickó kezét, kezemre simította, majd megemelte az egyetlen még nem égő fáklya ember irányába. - Csak koncentrálnod kell, ahogyan régebben is tetted. - Azzal lehunytam a szemeimet és arra a pillanatra gondoltam, amikor anya meghalt. Mikor lángra kaptak azok az alakok körülöttünk. Most pedig újra és újra Magnus hangját hallottam, ahogyan közölte velem, hogy a nővérem meghalt. Sikítani akartam és meg is tettem. Abban a pillanatban, hogy kinyitottam a szemeimet, már nem álcáztam azt, hogy ki is vagyok valójában. Boszorkányjegyem teljes egészében megmutatkozott. Az utolsó ember is lángra lobbant, fájdalmas sikolya különleges dallam volt a lelkem számára, mintha saját fájdalmam tükröződött volna. A következő pillanatban pedig már teljesen egyedül voltam, ahogy a lángoló emberekből kirakott kört figyeltem, mozdulatlanul.. Némán magam elé bámulva.