Újabb éjszaka, s én megint itt vagyok ebben a bizonyos klubban. Sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy miért jó ez nekem. Annyi ellenérvet tudok felsorakoztatni ez ellen, ám mégsem hagyom abba. A folyamatos éjszakázás, titkolózás, a lebukás okozta félelem teljesen kimerít. Szinte mindig azon kattogom, hogy mikor jön el a pillanat, amikor lebukom és akkor rólam fognak csámcsogni a tündérek között. A testvéreim szégyenben lesznek és már nem csak a szüleink miatt kellesz majd magyarázkodniuk. Én így dolgozom fel, hogy anya és apa átálltak az Ellenudvarhoz, amit én magam sem tudom, hogy miért tettek. Egyáltalán miért kellett? Mindig is tudtam, hogy radikálisabb nézeteket vallottak vagy csak sokszor nem értettek egyet a királynővel, de ez még nem megoldás mindenre. Emlékszem, mikor ez az egész kiderült a mondénok világáig futottam, s keresni akartam valamit, ami eltereli a figyelmem. Valami mocskosat, valami emberit, ami még azt is elfeledteti velem, hogy ember vagyok. A rúdtánc tűnt a leginkább alkalmasnak, s világéletemben bevállalós lány voltam, így nem volt kérdés, hogy fejest ugorjak-e ebbe vagy sem. Egy ideig jó volt, aztán egyre inkább kezdtem megutálni.
Azon az estén pár hónappal ezelőtt végleg betelt a pohár és azt mondtam, hogy ezután a műszak után felmondok, s egy hatalmas stresszcsomagtól szabadultam volna meg, de mégsem tettem. Itt jön a kérdés, hogy miért? Mi változtatta meg a véleményem? Miért gondoltam úgy, hogy mégis maradnom kellene? Akkor sétált be ő, akinek a nevét a mai napig nem tudom, de minden este ott ül és engem figyel. Butaság lenne azt gondolni, hogy ez a férfi érdeklődik irántam? Valószínűleg egy egyszerű táncosnőnek hisz, egy utolsó senkiházinak, aki ilyen mélyre süllyedt fiatal kora ellenére. Valójában én magam sem tudom, hogy mi vitt rá erre az életmódra. Talán a magamban elfojtott harag a szüleim irányába, hogy fontosabb nekik az ellenudvar, mint a saját gyermekeik? Folyamatosan kérdések keringenek a fejemben és nem tudom őket megválaszolni. Mindössze annyit tudok, hogy nekem kell az a férfi, s egy napon meg is szerzem magamnak. Nem vagyok az a lány, aki félénk és nem merne odamenni hozzá, ám még nem volt meg rá a megfelelő alkalom. Előbb viszont ki szeretném deríteni, hogy kicsoda ő a való életben.
Lelki szemeim előtt egy fiatal, ám sikeres mondén üzletembernek tűnik vagy egyetemistának, aki a pénzügyi vonalon tanul. Vajon mi lehet a valóság? Lehet egy sármos árnyvadász az vagy egy veszélyes vámpír? Nem tudom, de próbálom azt hinni, hogy egy átlagos mondén, hiszen legtöbbször menekülnék a valóság elől. Néha már elegem van a mi világunkban élő feszültségtől, s ilyenkor eljátszom a gondolattal, hogy én is menekülőre fogom a figurát.
A kíváncsiság vezérli most az életem, s reménykedem, hogy e fiatal férfi megismerése elfeledteti velem az otthoni zűröket. Mindannyian máshogy dolgozzuk fel a testvéreimmel a szüleink árulását. Nekem ez tereli el a leginkább a figyelmemet, s úgy hiszem egyedül vagyok ezzel így, de sosem tudni, hogy ők miket titkolnak. Lehet, hogy ők is ugyanúgy a mondénok világát járják, ezt nem tudhatom. Annyi biztos, hogy most meg vagyok elégedve ezzel valamennyire, nem száz százalékosan, de átmenetnek jó. Keresem önmagam, s jelenleg még azt is egy lehetőségnek tartom, hogy a tündérektől, s mindenféle lényektől távol, elzártan éljek és úgy tegyek, mintha átlagos lennék. Mintha én is egy lennék a mondénok közül.