Percig nem kétlem, hogy tud róla követem. Ha nem így lenne, nem is tehetnék meg, legendákat mesélnek a hatalmáról, de ne felejtsük el, hogy mindenki halandó. Én is az vagyok, ő is az, ha más nem hát a démonok kitéphetik a szívét. Semmit nem tudunk róla, ahogy azt sem hol tart, hogy mit tesz, de a kíváncsiságom hajt, és lehet valahol az életem utáni gyűlölet is. Csak kicsit kéne felbosszantanom és vége lenne a komédiának, összecsaphatnánk. Talán még esélyem is lenne, aztán lehet nem, de kit érdekelnek következmények, amikor az embert az önutálat vezeti vakvágányon a sötétbe, nem hajlamos meglátni az apró fénysugarakat, mert egyszerűen nem fogja kézen az érdek ebben a kérdésben.
Az egyik oka lehet ez annak, hogy utána megyek a bárba, sőt mi több, még az sem zavar, hogy meglát, hogy talán mocskos szívében felgyulladnak a gyilkos ösztönök és egyszer még magának is ártani tudna. Nem tagadom, lenne okom a halálát kívánni, nem kevesebb, mint azt emberiség sorsa, de mit nekem a dús remények, amikor akár véget is vethetünk neki, így vagy úgy, de inkább amúgy?
Italt rendelek, olyat, ami nem üt ki és amitől nem vesztem el az eszem.
Megható, hogy itt társalgunk, mint akinek nincs jobb dolga, de ha a világ úgy alakul, ahogy ő tervezi, talán nem is lesz.
Mi tagadás ennek is lenne vonzó része, hiszen az emberiség már nagyon régen megérett a kihalásra, gonosza vagyunk, önzőek, semmiben sem hívőek, a szerelem ellenségei és önmagunk bírái. Már amikor. Máskor pedig büszkék arra, akik vagyunk, arra a fertőre, a rosszra, a hajlamra önmagunkban, hogy gyilkosok legyünk, pusztítók. Másoké leginkább, mert midig könnyebb a csúfot másba oltani, mint önmagunkba keresni. Hiszen a hiba nem bennünk lakik, nem igaz? Mi tökéletesek vagyunk, az egyetlenek, akik értékesek a világra nézve, hiszen csak mi válthatjuk meg, mi lehetünk egyedül azok, akik kikaparjuk a köröm alól a mocskot, hogy aztán biztosra érezhessük mi is elbukunk.
Belekortyolok az elém lökött italba, mosolyt erőltetek magamra, felé fordulok, és nagyon igyekszem nem Alexanderre gondolni, arra, hogy nem szóltam neki, hogy meghalhatok úgy, hogy nem köszöntem el tőle.
- Vannak átlagos napjaid? - az milyen lehet? Mondjuk akkor nem tör a világ ellen? Nem lépked az apja nyomdokába, vagy éppen nem simul az anyja keze alá? Talán esetleg normálisan él? Mondjuk elmegy vízisíelni? Vesz magának egy kürtöskalácsot? Talán nőzik? Milyen nőkre bukhat? Kár, hogy sugárzik belőle valami olyan silány rossz, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, de lássuk be a nőket vonzza a sötét, már nem IQ hiányra gondolok, hanem a rosszra való hajlamra, az igazi gonoszra, mert azt hiszik, hogy meg lehet szelídíteni, csak elfelejtenek valami nagyon fontosat, mégpedig, hogy ezáltal felelőssé is válsz egy másik lélekért.
- Talán meg tudom fizetni a saját italom. - játékosan rákacsintok, hogy érezze nem akarok itt helyben hőssé válni, ráérek később, végül is a halottak is lehetnek hősök, akkor pedig még lehet szentté is avatnak. Drága jó apám pedig elmarionettezhet a lelkemmel, már ami megmarad belőle. Milyen boldog lenne, biztos vagyok benne, hogy élvezetét szolgálná.
Zúg a vérem, pedig csak megemlíti az árnyvadászokat és jó maga is félig meddig az, nekem pedig emlékek robbannak az elmémre, Róla. Aki olyan mélyen hiányzik, hogy akár kész lennék lemondani az életről is, hogy elmúljon ez a bénító, lélekölő fájdalom.
Azt az arroganciát, ami előbukik belőle, csak valami olyasmi kellheti, ami arra tanítja neki szarták ezt a világot és még az is lehet, hogy így van.
Valami azt súgj Abbadon búg a fülébe éjjelente, emiatt a háborúra való késztetés, hiszen ki más akarná az emberiség végét, mint a Bukott, vagy a bukottak, esetleg a lázadó élvhajhász szárnyaszegett angyalok és démonok.
- Ki tudja? Lehet én magam is arra vágyom, hogy véget érjen a játszma?! - akár még azt is hiheti, hogy szövetségessé válhatunk, sőt még lehet, hogy eladom a lelkem egy kiló kenyérért. Csak múljon el az az idegtépő fájdalom. Talán mindketten magányosak vagyunk.
Megkönnyebbülni kéne, lefejezni a kín ördögét, nem hagyni a lelkemen táncolni, még az is lehet, hogy Abbadonnak kéne engednem, és akkor kiürülne a véremből Alec minden egyes emlékfoszlánya, emiatt... lehet megérné.
Az a baj, hogy Sebastian azt hiszi róla szól minden, de ennél mi, emberek kicsinyesebbek vagyunk, amellett, hogy őt hajtjuk, mint kopó a vadat, még élünk is, szeretünk, elbukunk, szeretkezünk és nemzünk, mintha nem lenne, bízva abban, hogy a világ nem most ér véget. Tádám, él a remény, a hit, Pedig a hit nem más, mint a remény hallhatatlanságába vetett bizalom

Menekülök Brooklynból, jószerivel, ha tehetném, önmagamból menekülnék el, de valahogy ez nem lehetséges. Lássuk be, az ember nehezen hagyja hátra magát. A gondokat sem lehet lerázni magunkról, mint kutya a vizet a szőréről. Visszük magunkkal, behódolunk neki, hagyjuk, hogy összepréselje a szívünket, megszabadulni tőle nem tudunk, mert belélegezzük minden apró sóhajjal, lenyeljük a kávéval, íze a szánkban van, a csalódásé, a kettészakadásé. A tudat, hogy döntöttem, és mellé még rosszul is, mert jól dönteni csak az tud, aki kicsit bővebben gondolkodik, ahogy én azt tettem, nos ez a tudat eléget belülről.
Mindig is vonzott Palemro, sőt még az is lehet, hogy letelepszem itt, vagy valahol Olaszország kis határában. Futok magam elől, megvallom hős sem vagyok, engem a háború is riaszt. Félek meghalni és rettegek élni. Oly hosszú ideje teszem már az összeset, élek, félek, menekülök is, így van ez rendjén. Elfutni, magammal hozni a fájdalmam elég felelőtlen, de mikor is voltam én felelős? Sosem, semmiért. Az elmúlt pár hónap megadott majdnem mindent, amire vágytam. Csatároztunk, lefektettük az alapokat, szerelmes lettem. Mindent eldobnék magamtól, hogy Alec még kicsit az enyém legyen, őt mégis a világ szólítja. Csatába, harcba azokért, akiket szeret, nekem pedig csak ő van, és magára hagyom. Azzal vigasztalom magam, hogy nem végleg, mert még egy bukott is be tudja ismerni, ha hibázott.
Palemonak még a szaga is más, mint a többi olasz városnak, imádom a helyet és még csak kitiltva sem vagyok. Még, ami késik az meg jönni fog, de ezzel majd foglalkozom akkor, annyi minden van, amivel most kéne. A háborúval, a fiúmmal, akarom mondani a volt fiúmmal. A gondolat is szíven vág, belém csapódik és viszi a józan eszem.
Az éjszakai városnak meg külön van szépsége, csak kevesen értik meg, a sarkon álldogáló dílereket, a finom prostikat, a sok alvilági lényt, akiket alig látnak meg. Milyen lenne egy jó kis mondén drog? Kokain. Felszipákolni és minden faszintos. De akkor már a tündérek keveréke, ami elég erősen hallucinogén, vagy…
Felpillantok fekete bakancsomról, megáll az idő, lefagy a testem.
Rosszul láttam. Mégis sietősre fogom a tempót.
Á, nem lehet. Mégis megakad a rágó a torkomon, ahogy idegességemben lenyelni készülök. Az alak után szegődöm.
Telefonálni kéne, tűzlevél, nem telefon. Ide kéne hívni… kit is? Alexandert, Isabellet, amúgy is azt kérte kerítsem neki elő a sátánfit, és tádám, itt szedi előttem a hosszú lábait.
Ha ő az, szerintem nem. Mi a frászt keresni itt, egyedül? Na, azt mondjuk nem hinném, hogy bárkitől is félne, lévén vágták fel keresztbe, szúrták szíven és élénk, mint egy kiscsikó, hajlok rá, hogy nem lehet megölni. Lilith fia, megint mi lenne a meglepő?
Szolid öltözékem, ami fekete bőrnadrágból áll, pólóból és lila bőrdzsekiből, még a járókelők figyelmét sem vonja rám.
Szervezetemben izzik a mágia, félelem kúszik a szívemre, mégis követem. Még egy pillantás kéne, hogy lássam az arcát, ha valóban ő az. Akkor… akkor ma meghalok. Lehet, ezt akarom? Emiatt sietek a lábnyomaiban? Ha megölne, megszabadítana megannyi nyűgtől, a szívem tépje ki és tárja a világ elé. Lőn egy warlock elbaszott szíve, amit a szerelem tett szemcséssé.
Bepördülök utána egy sarkon, ujjaim között életre kell a varázslat, noha nem készülök rá, de a feszültség, még isten fiát is kicsinálta a kereszten.
A magas, vékony alak belép egy kis eldugott bárba, gondolkodás nélkül megyek utána.
Ma talán meghalok, de lehet, magammal viszem, találkozunk a pokolban, a különbség annyi, hogy Ő otthon lesz, én meg, nos remélem Abbadonak kell a felkaszabolt testem is.
Adrenalin szökik a szervezetembe, élesebbek lesznek a színek, élénkebbek a hang.
Be kell vallani magamnak, hogy félek tőle. Mindenki, akinek kicsi esze is van, az nem túl vidám a közelében.
Nem vagyok nagymenő, nem teremtettek harca, noha apám egy démon, én nagyon is tudom félteni a testi épségem, ha már az agyamé elszállt.
Bátor vagyok, beljebb sétálok és zokszó nélkül a pult mellé sétálok, ahol a pokolszökevény ücsörög. Valószínűleg vár valakire, vagy éppen intéz valamit.
Zúg a fülem, ahogy körbe kémlelek az alvilágiaknak fenntartott ivódában.
A nagy többségüktől megvédem magam, sokszázéves tapasztalat segít ebben, de Sebastian, ahogy ő nevezi magát, nos ő túl kegyetlen, túl sötét, mert a szíve helyén egy rohadt nagy fekete lyuk tátong.
Felcsavarom magam a mellette lévő székre, olyan ideges vagyok, mintha randira jöttem volna. Ma esélyem van szembenézni a halállal. Talán ezt keresem Palermoban, ezt hozhatja el nekem Lilith fia. Nyilván erre vágyom, és ma megkaphatom, így lehet az, hogy nem hívok segítséget.
Kecses mozdulattal intem magamhoz a pultost, rendelek egy koktélt.
A Garibaldi bárnak van egy mondénok számára is látogatható része, azt hiszem 2-3 utcával lejjebb. Aki ide betéved és még csak nem is látó, azt a vámpírok felzabálják uzsonnára.
- Ki hitte volna, hogy a rossz fiúk is megszomjaznak. – társalog a hangom, pedig már neki kellett volna esnem, azon kéne dolgoznom, hogy meghaljon, hogy végre a történelem szála nélküle lendüljön tovább, mindannyian tudjuk, hogy pusztítani született, de ma… ma lehet én vagyok az áldozat.