- Látod drágám, mit műveltél? Hát kellett ez neked? Most nézd meg mi történt veled...
A csendet csupán csak a nő halk suttogása, és a gépek egyenletes csipogása töri meg. A csendet, ami körül lengi azt a fiatal férfit ezek között a ronda, fehér kórházi falak között. Csaknem fél éve... Mindössze hat hónapja, hogy itt van, és még mindig a gépek tartják őt életben, mert a rokonai még reménykednek abban, hogy egyszer felébred, és minden olyan lesz, mint azelőtt a tragikus, és érthetetlen baleset előtt volt. Mert senki nem tudja Rosien kívül, hogy pontosan mi is történt. És talán addig jó. Az ügy vakvágányra futott, de szerencsére Josh még életben van. Egyelőre... Rosie pedig hetente legalább egyszer, éjjelente mindig meglátogatja, hogy azokat az éjszakákat együtt töltsék, csak úgy, mint anno, mikor még minden rendben volt.
Igaz, talán soha semmi nem volt rendben. Hisz a  skizofrénia nem egy olyan dolog, ami mindennapos, és teljesen hétköznapi lenne. Igaz, nem lenne semmi aj, ha a beteg szedné rendesen azokat az erős gyógyszereket, amik a hallucinációit, és a hangulatingadozásait kordában tartanák. Mert csupán csak ez volt a feltétele annak, hogy annak idején kiengedték az intézményből. Igazság szerint a szülők akarták olyan nagyon, hogy ne kelljen bent laknia a lányuknak, mert azon kevés alkalmakon, mikor meg tudták őt látogatni látták, hogy nagyon nem szerte ott élni. És ők naívan elhitték, hogy nem lelsz semmi baj, és majd otthon is kezelni tudják Rosie-t. Csak azzal nem számoltak, hogy a gyógyszereit ő inkább lehúzza a lefolyón, minthogy bevegye őket. Mert a hangok szerint nem jók azok. Nagyon nem jók, csak visszafogják, leszedálják, és teljesen megváltoztatják, És ugyebár ő nem akar megváltozni. Nem akar megszabadulni az egyetlen barátaitól. Még akkor sem, mikor megjelent Ő, aki még így is, ennek ellenére is szerette.
- Miért tetted ezt velem, hm? Pedig annyira szeretlek... Már nem is szeretsz? Válaszolj, ne legyél ilyen néma... - és még egy halk nyüsszentés is elhagyja az ajkait, ahogy a szavai után ismét csak a gépek egyenletes csipogása hallatszik. Ő pedig csak megbillentett fejjel mered maga elé, néha az ágyon fekvőre pillantva. Egy pár percig ül csak ebben a némaságban. A némaságban, ami csupán csak a külvilága számára ilyen csendes. Neki koránt sem... Mert mióta megkezdte az új életét, a kis barátai a fejében mintha nagyobb erőre is kaptak volna. Már nem csak ritka alkalmakkor bukkannak fel, és már nem csak kis apróságokat suttognak a fülébe. De nem ám...

"Nem hallod? Nem látod hogy már nem szeret?"

"Megcsalt... Bosszuld meg..."

"Mire vársz még? Tudod mit kell tenned... Areum... Tedd meg!"<

S mire észbe kap, a gépek már gyorsabban, hangosabban csipognak. Talán erre, vagy a nővérek és dokik sietős lépteire kapja fel a fejét, és ugrik le Joshua-ról. Mert észre se vette, hogy míg ő a hangokkal volt elfoglalva, teste szinte akaratlanul is megindult, s a kómában levőre mászva, annak a nyakát kezdi szorongatni. A levegő útja pedig ahogy elzárult, szíve ritmusa felgyorsult, amit a rácsatlakoztatott gépek hangosabb csipogása jelez az ügyeletes dokiknak. Areum pedig már csak az utolsó pillanatban kap észbe, és ugrik le róla, hogy még mielőtt lebukna, eltűnhessen a ronda fehér kórteremből. Azt már megtanulta, hogy nem szabad bajba kerülnie. És nem csak azért, mert akkor talán ő húzná a rövidebbet. Sokkal jobban kell attól tartania, hogy nagy tehetetlenségében végül arra vetemedne, hogy lemészároljon mindenkit. Igaz, ez őt nagyon nem hatná meg, sőt... De azért van valaki, aki visszatartja. Ő, az a vénség, akit néha még mindig szokása mesterének nevezni. És ez talán akkor sem fog változni, ha végre elköltözik tőle. Még szerencse, hogy ez esze ágában sincs. Mert ott ő, és a fejébe duruzsoló hangok is biztonságban érzik magukat.

Oda is tér haza, még épp időben, mielőtt felkelne a nap. De mindig ezt teszi, a mestere nagy örömére, hisz annak ellenére, hogy nem mindig a legfényesebb a kapcsolatuk, azért még nem örülne neki, ha a figyelmetlensége, és makacssága miatt pusztulna el Rosie. Mikor zárul az ajtó, nem is rest dorgáló tekintettel fogadni a fiatalabbat, ki erre csak még inkább nevet.
- Majdnem megöltem Oppa-t... Megint... majdnem kinyírtam azt a kis férget... - és mindezt olyan vígan meséli, mintha mi sem lenne természetes. De hát ez nála mindig így ment. Sosem volt képes azt az érzelmet kimutatni, amit az adott helyzet igazán megkövetelne.
- Rosie... Békén kéne hagynod végre azt a szerencsétlent... Egyszerűen csak felejtsd el végre... - és csak sóhajt, mert már tudja, hogy úgyis felesleges a szentbeszéde. Mert mindig is az volt, Ebben a kérdésben Primrose mindig is nagyon makacs, és túlzottan is ragaszkodó volt. Mert a válasz mindig, minden alkalommal ugyanaz...
- Nem, soha... Ő az enyém, és soha senki másé nem lehet...