Csak mosolyogok azon, amit mondott. - Amolyan csiszolatlan gyémánt vagy, de majd a nagyi megtanít, hogy hogyan legyél igazi ékkő. - felelem és komolyan is gondolom, ő biztosan képes lesz őt megtanítani erre, de most... erről eszembe jut az a beszélgetés, amikor azt mondta, hogy beszélt vele... Vajon tényleg beszélt vele? Tényleg neki is feltette azokat a kérdéseket, mint nekem? Bár ha feltette volna, akkor ő kicsit másmilyen lenne, meg nem hiszem hogy ne mondaná el nekem. Mondjuk az is tény, hogy mostanában kissé távolságtartóbb, mint lenni szokott és mintha került volna engem, inkább nem firtatom ezt a témát, jobb lesz ha hagyjuk. Szerintem neki is kellemetlen volt és nekem is az volt, mikor a nagyi erről beszélt.
Vele szerettem volna beszélni először erről az egész dologról a szüleimmel kapcsolatosan és tudom, hogy Dory ennek nem igazán fog örülni. Talán neki kellett volna elmesélnem, hogy évekkel ezelőtt miért törtem be annak a görény Floydnak az orrát, de még sem voltam rá képes. Egyszerűen senkivel sem tudok erről beszélni és megannyi kérdésemre sem kapok sosem választ a nagyszüleimtől, pedig egy-két dolgot igazán elmesélhetnének nekem.
Örülök neki, hogy kérdezett, de nem igazán vártam, hogy egyből ezt a kérdést teszi fel. Csak sóhajtok egyet és a hátamra fordulok, hogy a plafont tudjam bámulni. Egy-két másodpercig csak csöndben maradok, majd szóra nyitom az ajkaimat. - Utálom a viharos estéket... Mindig is arra az estére emlékeztet, amikor a szüleim meghaltak. - kezdek bele és meglepően könnyű volt kimondani ezeket a szavakat, most nem feszengtem, nem éreztem az elviselhetetlen fájdalmat. - Nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy aki átszúrta a szüleim mellkasát, az egy tündér volt. - hihetetlen mekkora undorral tudtam kimondani ezt a szót, amikor itthon voltam. Elmondhatatlanul haragszom az összesre és megvetem őket, megvetem őket, mert... Egy tündér miatt haltak meg a szüleim. Tudom, hogy ez furcsa lehet tőlem és szokatlan, nem is merek Dominicra pillantani.

Egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat a kérdésére. - Látod, tiszta jó nevelt árnyvadász leszel, mire elhagyod ezt a házat. - vigyorgok még egy kicsit és komolyan gondoltam. Talán nem is vette észre, de annyira figyelmesen bánik velem, néha úgy érzem, hogy porcelánbabának tekint engem és még a széltől is óvni akar. Bár nem értem miért, hiszen ő is látta, hogy hogyan törtem be Floyd orrát. Annyira jól esett, de tényleg annyira jól esett, azóta leszállt erről a tündéres dologról és már senki sem mer összesúgni a hátam mögött, mintha akkora sokk lett volna mindenki életében, hogy valakit móresre tanítottam. Bár ő ezt már nagyon régen kiérdemelte és csodálom, hogy még senki sem kapta el azt a fiút, azonban hatásosabb volt, hogy nyilvánosság előtt egy lány törte be az orrát, de... Azért ezért kaptam a nagyitól otthon elég sokat, pár napig szóba sem állt velem.
Valójában belül nem is annyira bánom, hogy feltette azt a kérdést, mert úgy éreztem, hogy most elég erős vagyok ahhoz, hogy válaszoljak a kérdéseire, ha feltesz párat. Tudom, hogy inkább magamnak kéne megnyílnom, hogy nekem kéne elmesélnem mindent, ami akkor történt, de ha nem érdekli, akkor nem akarom feleslegesen terhelni az én gondjaimmal. Az a legnehezebb az egészben, hogy nem tudom szeretné e hallani vagy sem, mert ha tudnám, hogy érdekli, akkor elmondanám, de így... Így nem tudom, hogy mi lenne a legjobb döntés.
- Igazából szeretnék erről beszélni, csak... - sóhajtok egyet és veszek egy mély lélegzetet, majd kicsit felemelkedem a padlóról, hogy a szemeibe nézhessek. - Csak tudom, hogy most neked is sok a gondod és nem akarlak az én dolgaimmal is még terhelni téged. - vallom be neki őszintén. Mi mást tehettem volna? Benne bízok meg a legjobban és még az életemet is rá bíznám, ha kellene, mert tudom, hogy ő mindig helyesen cselekedne, éppen ezért szeretem... szeretem, mint testvért vagy mi... - Ha gondolod nyugodtan kérdezhetsz Dominic. - csak akkor használom ezt a nevet, amikor halálosan komoly vagyok, szóval... remélem kérdezni fog.

Valójában nem, egy kicsit sem érdekelt, hogy megfogom ezt bánni holnap, csak vele szerettem volna lenni és nekem az is elég lett volna, ha csak csendben vagyunk, de... már furcsán csendes vagyok, én is tudom. Csak odamegyek és lepihenek mellé. - Igazán rendes tőled Domdom. - mondom neki vigyorogva. Talán jó lenne, ha elmondanék neki mindent, talán nekem is jobb lenne, ha végre valakinek beszélnék arról az estéről, de tudom, hogy Dory megöl, ha a bátyjának előbb elmondom, mint neki. Tudom, hogy érdekli, hogy mi történt a szüleimmel és látom, hogy néha rá is kérdezne csak nem éppen tudja, hogy hogyan tegye és pedig nem is nagyon segítek neki ebben. Ez egy olyan téma, amiről szívesebben hallgatok. Azt sem tudom, hogy egyáltalán hogyan kezdhetnék bele. Leginkább sehogy, nem fogom őket a saját dolgaimmal terhelni és szerintem most neki sem hiányzik még ez is, elég neki, hogy az apukájával fasírban vannak.
- Akkor ezentúl tiéd az ágy. - mondom egy halk nevetés keretében, majd mikor meglátom a villanást csak elkomorodom és az előbbi jókedvem mintha teljesen eltűnt volna. Utálom a viharokat és bár sütne a nap mindig, sokkal jobb lenne. Végül csak tovább lépünk a szőnyeg témán és ő feltesz nekem egy kérdést. Egy újabb kérdés, amire kikerülhetném a válaszadást, de nem akarom, így inkább felé fordulok és kicsit közelebb csúszok.
- Nem szeretem a viharokat, mindig... eszembe juttatják azt az estét. - mindig így nyilatkoztam a szüleim halálára, hogy "azt az estét", tehát kétségem sincs felőle, hogy tudja, mire gondolok. Talán ennyiben kéne hagynom, jobb lenne csendben maradni, de nem akarok és most érzem magamat annyira erősnek, hogy ne csak lerázzam őt, hanem többet osszak meg vele a történtekből. - Akkor is hasonló vihar volt, hatalmas villámokkal. - mondom kicsit halkabban, majd Dom arcára pillantok, érdekel az arckifejezése.

Talán butaság volt hozzászólni, lehet hogy éppen elaludt és nincs is fent és csak még ostobábbnak érzem magam, amikor pár pillanatig nem érkezik válasz, már éppen visszafeküdnék az ágyamba, amikor megszólal és... megnyugszom, de tényleg. Ezek szerint nem alszik és nem is én ébresztettem fel. Bár most meg nem tudom, hogy hogyan kéne viselkednem, hiszen szégyellem magam a nagymamám helyett is a viselkedésre miatt, de egy biztos... ezt a témát nem fogom felhozni. Amúgy is szerintem csak viccelni akart ezzel vagy nem is tudom, hogy pontosan mi célja volt és félek, hogy tervei vannak még velünk, de jelenleg ez most nem érdekelt. Csak biztonságban akartam magam érezni és az ő közelében mindig biztonságban vagyok, tudom hogy mindentől megvédene engem. Mondjuk már késő azt tettetni, hogy elaludtam és csak álmomban kérdeztem ilyen butaságot, bár még van időm, ha most befogom és nem válaszolok, akkor... De késő, amikor felém fordul, akkor...
A kérdésre nem tudom mit kéne felelnem és már szóra nyitnám a hangomat, amikor megint csak egy hatalmasat dörren az ég odakint. Mindenfajta gondolkodás nélkül felkaptam a párnámat és a takarómat, majd lemásztam az ágyról, párnámat ledobtam Dom párnája mellé, majd lefeküdtem a földre és betakaróztam. - Ma itt alszom én is. - jelentettem ki határozottan. Nem, nem merem neki bevallani, hogy nem érzem magam jól a viharokban és igazából nem is nagyon szeretném elmondani, hogy miért, csak... egy ölelésre vágytam volna, de nem mondhattam ki, hogy egy ölelés kell, Domdom nem egy olyan fiú, aki másokat ölelget szívesen.
Még mielőtt bármi mást kérdezhetett vagy mondhatott volna, megint csak megszólaltam. - Tök kényelmes ez a szőnyeg, nagyon puha. - bár csak terelésnek indult, de tényleg megdöbbentem. Amikor kiválasztottam nem is gondoltam, hogy ilyen puha és kényelmes is.

Önző vagyok, ha abban reménykedem kicsit, hogy Domdom sosem békül ki az apjával? Olyan jó, hogy itt van, nem vagyok egyedül, nem érzem magam magányosan és sajnos be kell látnom, hogy igen, nagyon menők és aranyosak a nagyszüleim, mégis... nagy a szakadék közöttünk. Általában nagyon nehezen találunk közös témát, csak a rutin beszélgetések mennek, de mióta Domdom itt van, azóta másmilyenek a beszélgetések, persze... Azt a múltkorit szívesen elfelejtettem volna, nem éppen akartam a nagyival a nem létező szerelmi életemről beszélni. Tudom, hogy lassan párt kéne találnom magamnak és egy vőlegényt, megházasodni és gyerekeket szülni, de... én még nem állok erre készen és nem is lenne olyan férfi, aki elbírná viselni a kíváncsi természetem, szerintem Domdom is néha tépi a haját, hogy honnan jönnek belőlem a kérdések. Természetesen nem hibáztatom, néha még magamat is megtudom lepni, csak kérdezek és kérdezek. Emlékszem, hogy Dory egyszer találkozott egy fiúval és szinte mindenre rákérdeztem, még arra is, hogy milyen illata volt, hogy megölelte e, hogy adott e neki puszit, hogy megfogta e a kezét, mit érzett, amikor vele beszélgetett, hogy nem volt e büdös a szája és látjátok, még most is órákig tudná sorolni, hogy mi mindent kérdeztem tőle. Talán erről le kéne szoknom, ki kéne találnom más hobbit mint a kérdések bombázását, mondjuk... de hisz van egy hobbim. Festeni próbáltam, de hát mit kéne festenem? Milyen színekben? Milyen stílusban? És a legrosszabb, hogy múltkor csak elkezdtem festeni a kandallót festettem le, égett a tűz benne és egyszer csak amikor feleszméltem már Dom is a képen szerepelt. És...
Frászt kapom a következő villámlástól, olyan hangos dörgés követi, hogy a bőröm libabőrös lesz. Nem szeretem a viharokat, egyáltalán nem szeretem őket és legszívesebben csak elaludnék, de nem megy. Tudom, érdekel téged, hogy miért nem szeretem a viharokat, mert... azért, mert... azt az estét juttatja eszembe, amikor a szüleim meghaltak. Csak a plafont bámulom és próbálok nem arra az estére gondolni, majd lehunyom a szemem és úgy érzem, hogy képes leszek elaludni, de csak megint csak egy hatalmas mennydörgés követi a villanást. A szemeim kipattannak és felülök az ágyamban, majd Domra pillantok. - Domdom. - mondom ki halkan a becenevét, amit talán utál, de hát ha már a Domini nem tetszett neki, akkor maradtam a Domdomnál. - Fent vagy? - bár még nem is beszéltem vele azóta nagyon, mióta... Mostanában alig láttam és olyan volt, mintha került volna engem, talán a nagyi tényleg beszélt vele is?