be careful who you trust

the devil was once an angel

Share | 
Harctér
if i cannot move heaven, i will raise hell
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Elönt valamiféle, igenis túláradó és kevéssé reális büszkeség vagy nem is tudom, öröm talán, hogy sikeresen ki tudom vitelezni az eltervezett és végrehajtott támadást az elejétől a végéig. Egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy az elterelés be fog jönni, hiába szívleltem meg a tanácsát és igyekeztem az a lehető legjobban kivitelezni. Mégiscsak jóval tapasztaltabb nálam, többször volt már éles helyzetben, amikor a saját élete vagy a többieké volt a tét. Hozzá képest az enyém igencsak gyerekcipőben jár és most mégis, elönt az elégedettség, még az elfogadható mértékben azért, mert bejött, amire készültem. Tanulok, igyekszem megfogadni minden tanácsot, amit kapok, nem számít honnan és mikor jön és hasznosítani azt a lehető legjobban. Fejlődni szeretnék, felérni a többiekhez, akiknek az egész életük erről, a harcról szólt és bár reménytelen, de megkísérelni behozni a lemaradásomat.
A fordulásba kötött gáncsolás után azonban nem állok meg, fölébe rugaszkodom azután, hogy a padlónak érkezett a tőlem telhető legnagyobb sebességgel. Megmagyarázhatatlan büszkeséggel tölt el az elismerést hordozó hang és a könyökömet a nyakánál állítom meg, ekként elvágva a lendület ívét, ahogy a súlyom egy részét korábban már a testére helyeztem a továbbgördülés után. Befejezni azonban nem fogom a mozdulatot, az edzés lenne a lényeg, így pedig a kitartott mozdulatot oldom, lemászva róla és a karomat nyújtom ahhoz, hogy talpra lendítsem, már, ha elfogadja egyáltalán a segítséget.
- Jöhet a kritika, mit és miként kell javítanom. - tényleg azért vagyok itt, hogy minél több tudást magamba szívhassak és könnyebb, ha felhívja a figyelmem arra, mit kellene másképpen vagy jobban kidolgozva véghez vinnem a későbbiekben.
- Te jössz. az előbb az enyém volt a kezdeményezés joga, ez alkalommal most övé a lehetőség, ha benne van és így alaphelyzetbe visszaállva igyekszem felkészülni a soron következő támadásra, ezúttal számításba véve az esetleges figyelemelterelés lehetőségét is. Nem szeretnék ismételten úgy járni, mint ma más korábban, amikor a derekammal kaptam be a nem számított mozdulatát.

Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big sister
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

[You must be registered and logged in to see this image.]Totális idiótának érzem magam. Itt edzek egy árnyvadásszal, akit hamarosan vagy átváltoztatnak sötét harcossá és agymosott zombiként fog Sebastian oldalára átállni vagy pedig majd a halál ragadja el magával. Szinte olyan értelmetlennek tűnik minden. Valahogy a levegőben ott van a káosz közeledése, de mintha inkább behunynánk a szemünket és tudomást sem akarnánk venni a tényleges problémáról, ami már olyan rémisztően közel van hozzánk, hogy hirtelenjében nem is tudjuk, hogy merre nézzünk.
Elgurulok, mielőtt teljesen padlót foghatnék, de valahogy egy részem bánja ezt a védekező mechanizmust. Mintha szomjazna a lelkem egy-két pofonra csak, hogy úgy érezhessem, hogy élek. Hogy igen is itt vagyok ebben a testben és nem őrültem még meg teljesen. Pedig már egyre inkább úgy érzem.
Tanácsot adok neki, de ez is csak amolyan se füle, se farka érzést ébreszt a mellkasomban. Vajon hova tartozom ténylegesen? Ki vagyok egyáltalán? Néha annyira fel szeretnék szívódni a föld felszínéről eltűnni a tündérfölde ölelő békességében, de még ott sem lehetne igazán nyugtom. Most nem, hogy Sebastian és a királynő szövetséget kötött. A gondolatba is beleborzongok. Nem is nagyon vagyok már a harctér kellős közepén sokkal inkább járok messzi vizeken. A támadását azért valamennyire észlelem, mozdulatait figyelem, de különösebben nem kívánom hárítani. Mégis azonban úgy tűnik sikerült megfogadni a tanácsomat, mert egyáltalán nem számítottam arra, hogy kirúgja alólam a lábaimat és keményen a padlónak csapódok. A levegő hirtelen távozik a mellkasomból, amivel együtt felszisszenek, nem mintha fájt volna, mert ehhez már hozzászoktam.. Egyszerűen csak kellemetlen érzés volt. - Wow. - Csak ennyi hagyja el ajkaimat, de mire észhez térhetnék addigra már a következő támadásába lendül bele. Én most mennyire hálás lennék, ha a padló úgy beszippantana magába..
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Érzem a bekapott ütést, de ez még nem tántorít vissza attól, hogy folytassam, amibe belefogtam. Csúnya lenne, ha nem tudnék elviselni némi fájdalmat, ez is az életünk, az életem része most már és hozzá is lehet szokni valahol a sok edzés és az éles helyzetek alatt is. Bár igazán, nagyon gázosban vagy rizikósban még nem volt részem, de ami késik, nem múlik, előbb vagy utóbb el fog jönni az ideje és addigra tényleg felkészültnek kell lennem, amennyire csak lehet, ha meg akarom tartani az életemet. Márpedig azt mindenképpen szeretném.
A teljes mozdulatsort nem sikerül ugyan befejeznem, de azt hiszem így elég szép eredményt érek el. Viszont azt már most tudom, hogy van még min tökéletesítenem.
- Rendben, vettem. - jogos minden észrevétel, a tanácsot pedig nagyon is megszívlelem. Tanulni vagyok itt és minden észrevételt nagyon is szívesen veszek. Hiszen ebből tudok csak fejlődni, haladni egyről a kettőre és tökéletesíteni azt, ami még nem megy úgy, ahogyan annak kellene. Idővel viszont ez változni fog.
Bólintással veszem tudomásul, hogy most enyém a lehetőség. Nincs szükségem hosszas neki készülésnek vagy gondolkodni, hogy mit is fogok előhúzni a nem létező tarsolyomból. Szinte azonnal cselekszem, ahogy átadja a stafétát a következő nyitányra. Nekilódulok, a kezemet ütésre emelem látványosan, de csak az egyiket, a másikkal inkább az övéhez hasonló sunyibb mozdulat elejét marom meg, azonban mielőtt még a lendületet vett öklömet valóban útjára indítanám az arcra felé, ekkor már a közelébe érve, másfelé irányítom a teljes támadás folyamatát. A kezek csak az elterelést voltak hivatottak megcselekedni. Kifordulok úgy, hogy a végén guggoláshoz hasonlóan kerüljek le, az egyik lábam viszont kinyújtom, hogy pördülés közben kigáncsoljam, kisodorva alóla a saját lábait. Ha pedig sikerrel járok, akkor rögtön rugaszkodom tovább, hogy fölébe kerekedve jussak némi előnyhöz.

Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big sister
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

[You must be registered and logged in to see this image.]Ha valamit megtanultam az évek során az nem más, mint a sosem szabad nyíltan támadni. Mindig azt kell tenni, amire a legkevésbé számít egy démon. Ha ez éppenséggel a legnagyobb őrültség, akkor abba kell fejest ugrani. Most azonban egyenlőre a saját kis ritmusát akartam kitanulni, a mozdulatait, hogy milyen gyorsan reagál. Mennyi időbe telik, mire kitér az elméleti ütéseim elől, majd egy csapást ténylegesen bemérek az arca irányába készülve közben a sunyi ütésre, amit hastájékra célzok, de ahogy kifordul jobban sikerül a derekára ütnöm egy közepesen erőset, hiszen nem akarom azért lebénítani szerencsétlen a vizsgája előtt. Arra készülünk fel nem pedig azért vagyok itt, hogy ellássam a baját.
Erőteljesen lendít rajtam, aminek köszönhetően kis híján egyenest a padlón kötök ki, de még azelőtt sikerül valamennyire megtalálnom az egyensúlyomat és egy hátra bukfenc keretében újra talpra állok és harci pozícióban állok meg tőle pár méterre. - Szép volt, de mindig figyelj arra is, hogy nem mindig a nyílt támadás az, amire a figyelmedet kell koncentrálnod. A démonok elég mocskosan harcolnak. Az ellenfeleink pedig legyenek bármik is.. Ők sem éppen arról híresek, hogy fair dolgot játszanak. - Mindig olcsó, sunyi húzásokra kell a legjobban számítani és azokra odafigyelni, mert azaz, amibe igazán belefektetik az erejüket. Nem a nyílt, elterelésnek szánt támadás.
- Na most gyere te. - Intek azzal magam felé, hogy próbáljon meg most ő visszatámadni valamivel. Kíváncsi vagyok, hogy mivel rukkol elő az egyszer biztos, hogy van tehetség a lányban már csak egy kis önbizalmat kellene belepréselni.
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Elnyújtottan bólintok egyet. Akkor hát megbeszéltük a „menetrendet”. Nekem most erre van a legnagyobb szükségem, hogy az említettet gyakoroljuk, a többi meg majd később jöhet, ha egyáltalán eljutunk oda. Nem sietünk és a mai találkozónak és gyakorlásnak sem az volna a lényege, hogy átrohanjunk egyik dolgon a másikig.
Amíg a bemelegítést intézi, én az izmokat nyújtom. Hiába volt időm és meg is tettem az előkészületeket, a több ez esetben mindig jobb és legalább az idő is telik vele. Akkor is, ha éles helyzetben egészen más szabályok uralkodnak. Ott tényleg csak a cselekvés marad és nincs semmiféle előkészület sem, de most megtehetjük, hogy rákészüljünk. Ez az a luxus, ami a küldetések és egyéb feladatok alatt és közben teljességgel kizárt a legtöbb esetben.
- Mehet. - erősítem meg még egyszer a már eddig elhangzottakat és felkészülve a támadásra, várom, hogy meg is tegye. Igyekszem nagyon is résen lenni és a lehető legrövidebb idő alatt reagálni így vagy úgy arra, ami történni fog. Ahogy ő figyeli az én mozdulataimat, úgy én is az övéit. Tanulni vagyok itt, gyakorolni, azért, hogy ellessek olyasmiket, amiket eddig még nem sikerült és, hogy ezáltal fejlődhessek jobban és többet. Tényleg minden lehetőséget és alkalmat igyekszem kihasználni azért, hogy jól teljesítsek és habár most konkrétan a vizsgára készülök, a nagyobb és fontosabb cél, hogy odakint is életben maradjak, amikor összecsapásra kerül a sor. Mert, ha valamiben, abban egészen biztos lehetek, hogy erre megy ki az egész előbb-utóbb. A mi életünk a harcról szól és azok magukkal hordozzák annak a lehetőségét, hogyha nem eléggé vagy felkészült, akkor bizony ott hagyhatod a fogad.
Az ijesztgetőnek tűnő mozdulataira reagálok, leginkább kitéréssel, de mindeközben arra is figyelek, hogy minél inkább résen legyek a következő csapásra számítva. Ahogy felém lendíti a karját, automatikusan és gyorsan kapok utána, egy kifordulással megspékelve a mozdulatot, így háttal fordulva neki és szándékomban áll átrántani a vállam felett úgy, hogyha esetleg sikerrel jár a mozdulatsor, akkor a hátával érkezzen a padlóra.
Azzal azonban nem számolok eléggé jól, amit a másik kezével próbál kivitelezni. Az ütést ugyan bekapom – valahol a derekam magasságában talán –, de ettől még ugyanúgy szándékomban áll átrántani magam felett. Már, ha sikerül egyáltalán, amit elterveztem.

Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big sister
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

elowen & oswin
❀ always watch your back
[You must be registered and logged in to see this image.]
Az élet sohasem lehet teljesen fair velünk szemben. Néha olyanba szeretünk bele, akibe nem kellene. Valamikor ostoba döntéseket hozunk és még csak észre sem vesszük.. Ez pedig talán a legrosszabb az egészben. Olyan kegyetlen az elménk, hogy legtöbbször csak a legvégén tudatosul bennünk, hogy mégis mennyi rossz döntést hoztunk. Nem mértük fel a helyzetet a legjobb módon és ez sokszor kegyetlen módon rá tudna nyomni a bélyeget a végkifejletre.
Aranyos lánynak gondoltam Oswin-t, de valahogy vele sem foglalkoztam különösebben, ahogyan senkivel sem. Mindig egyfajta kaméleon voltam és a helyzethez igazodtam, az emberhez. Nem akartam elmélyülni abban, hogy milyen is a másik sokkal inkább csak aziránt kutattam válaszokat, hogy mégis mit akarhat, mire vágyhat, amivel közelebb kerülhettem ahhoz, hogy megfejtsem mivel lehet a közelébe férkőzni valakihez és megszerezni, amit akarok. Ezt legalább többnyire tudtam. Mit is akarok.. De valahogy mindig csak a pillanat hevében tudtam meghatározni, hogy mi is az, amit akarok. Sebastian. Avagy valakinek az ölelése. Egyfajta testi kontaktus. Hosszútávon mindig is bonyolult és kifacsart volt, míg abban a pillanatban semmi más nem számított. Teljesen zavaros.
- Miattad vagyunk itt, úgyhogy legyen, amit te szeretnél gyakorolni. - Egy barátságos mosoly ül ki az arcomra, ahogy egy kicsit bemelegítem az izmaimat, mielőtt még akaratlanul is meghúznék valamit. Lehet, hogy más esetben ezt nem tehetném meg, hiszen élesben nem ad a démon sem arra lehetőséget, vagy éppen vámpír.. Vagy igazából nézzünk szembe bármivel, hogy bemelegítsünk. Nincs olyan szabály, mint a kajánál, hogy van öt másodperced felvenni, mielőtt lecsapnak rá a bacik. Itt szüntelenül élet-halállal nézzünk szembe.
Felveszem a harci állást és figyelem minden egyes mozdulatát. Most nem az a lényeg elsősorban, hogy győzedelmeskedjek. Sokkal inkább úgy gondolom az ő fejlődése.. De ahhoz először meg kellene látnom, hogy mennyire is gyors a reakció ideje, mire miképp reagál. Egy szó, mint száz meg kell tanulnom a mozdulatait, hogy mennyire követhető, hogy kiszámítható-e. - Akkor mehet a menet. - Egyfajta vigyor ül ki az arcomra, ahogy közeledni kezdek felé és néha egy picit rámozdulok, mint aki ütni készül, mindössze csak a reakciójára vagyok kíváncsi. Azonban úgy a negyedik alkalommal már ténylegesen előlendítem a karomat egyenesen az arca irányába, miközben a másikkal sunyi módon igyekszem a hasára célozni.  

let's do this  ❀
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
Barátokat szerezni a tapasztalataim alapján kifejezetten nehéz. Már akkor sem volt egyszerű, amikor a hozzám hasonszőrűek között voltam, akiket elhagytak a szüleik. Mert az enyémek ezt tették (hogy a többiről említést se tegyek, amit még elkövettek), de ahogyan szintén elvileg olyanok közé kerültem, amilyen én magam is vagyok – vagy fordítva, nézőpont kérdése –, a dolog akkor sem lett egyszerűbb. Kívülálló vagyok egy olyan világban, amihez a születésemnél fogva tartozom, ez pedig… nem könnyű. Nem könnyű, ha nincs meg a háttér, a támogatás vagy nem olyan szinten és mértékben, mintha mondjuk a kezdetektől ezt ismeri meg valaki vagy ott van a családja, akikre igazán támaszkodhat. Vagy egy parabatai, aki mindennél jobban ismeri a legszemélyesebb pillanataiban is. Sok szempontból sajnálom, hogy erről lemaradtam annak idején, a többi pedig… az olyasmi, amit a körülmények furcsa és kegyetlen játéka szabott rám és igyekszem a lehetőségekhez mérten a leginkább alkalmazkodni. Mást amúgy sem igen tehetek.
A nekem intézett kérdésre fordulok meg és mielőtt még szóban is megerősíteném  választ, egy határozottabb bólintás és egy apró mosoly kíséretében az ajkaim szegletében megbújva futok a lényegi elébe. - Naná, persze. - ezért vagyunk itt, emiatt kértem az edzést, a találkozót egyáltalán.
- Közelharcra, fegyverek nélkül. Kezdésnek legalábbis, ha neked is megfelel. Utána lehet más is. - gondolkodás nélkül tudom a választ, hiszen ez az, amire még mindenképpen edzeni szeretnék. A folytatást meg majd kedv szerint meglátjuk. Igazság szerint a harc és a gyakorlás izgalma számomra is éppen annyira csábító, mint bárki másnak is a helyemben, a feszültséglevezető funkciójáról nem is beszélve. ...és akkor még meg sem említettem a gondolatelterelő hatását, amire mostanában jobban szükségem van, mint azt valaha is gondoltam volna. Nem csak a közelgő vizsga, de van más is, ami éppen annyira leköt, hogy álmatlan féléjszakákat okozzon.
Magam elé emelem a két karomat, behajlítva, az ökleimet pedig összeszorítva. A testemet rézsútos szögben fordítom, hogy minél kisebb felületet adjak a szemben lévő számára és a térdeimet enyhén behajlítom, hogy ezzel is segítsem a ruganyosságot, na meg persze a nem vártra való felkészülést is.
- Jöhetsz, készen állok. - ha még esetleg nem tette volna meg az első lépéseket, akkor ezen módon kérem fel, hogy kezdjen ő. Előbb a védekezésre hasalnék rá jobban, később pedig majd a támadásra, természetesen akkor, ha a partneremnek sem lesz ellenvetése a dologra. Ha meg igen, akkor bármelyik percben módosíthatunk, könnyen tudok alkalmazkodni bármikor és amúgy sem lennék képes nemet mondani, ha valamit másként szeretne vagy másképpen tervezett el.

Elowen Herondale
❖ Harcos árnyvadász

avatar
Keresem :
my big sister
Tartózkodási hely :
● new york ●
Hobbi :
● i'm a spy ●
Karaktered arca :
● katherine mcnamara ●
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

elowen & oswin
❀ always watch your back
[You must be registered and logged in to see this image.]
Soha nem voltam az a típus, aki bárkihez is különösebben kötődött volna. Nem igazán volt rá lehetőségem. Persze ez alól kivételt jelentett Dorian, akivel nagyjából hasonló gondolkodásunk, terveink és irányultságaink voltak. Mind a ketten Sebastian mellett álltunk mindenben nem volt olyan dolog, amiben valamilyen szinten nem támogattuk volna. Mégis azért voltak mások is, akikkel szívesen elbeszélgettem, de ennek még koránt sem volt jelentősége. Legtöbbször az emberektől távol helyezkedtem el, vagyis inkább azt mondanám, hogy egy láthatatlan falat építettem magam és mások közé, mert nem igazán tudtam, hogy mit is kezdjek a helyzettel. Nem lehettem úgy igazán önmagam, nem árulhattam el titkokat saját magamról.. Nem is kellene talán túlmagyaráznom. Egyszerűen nem akartam olyan kapcsolatokba ténylegesen energiát ölni, amelyekben nem lehettem őszinte.
Mégis én vagyok most az, aki éppen azon vagy, hogy egy újoncnak segítsen edzeni. Talán még azt is mondhatnám, hogy elég baráti viszony alakult ki közöttünk, de már magam sem tudom milyen az, amikor valaki ténylegesen barátságot ápol valakivel. Hiszen Dorian-nal például erősen feszegettük annak a határait, de egyáltalán nem bántam meg. Minden embernek megvannak a maga szükségletei, a módjai arra, hogy miképpen birkózzon meg a gyásszal. Számomra ez volt az. Vagyis sokkal inkább számunkra, hiszen egymásnak nyújtottunk segítséget anélkül, hogy túlságosan is beszéltünk volna az érzéseinkről. Nem, mintha ez most nem lenne a fő problémaforrása a kettőnk közötti kínos levegőnek, de mindez már csak részletkérdés.
A harctér felé rajzoltam magamra a szükségesebb rúnákat és egyfajta elővigyázatosságként félig megrajzoltam magamnak egy iratze-t, hogy csak be kelljen fejeznem, ha arra kerülne a sor, hogy aktiváljam. Kicsit késésben voltam, de az lenne a csoda, ha egyszer korábban érkeznék. Mondjuk volt rá már példa és egyáltalán nem élveztem. Utálok várni. - Na, akkor kezdhetjük? - Teszem fel a kérdést a kelleténél kicsit lelkesebben, mikor megérkezem és megpillantom őt. Néha szüksége van az embernek egy kis stresszoldásra és úgy gondolom ez is egy módja, habár nem éppen kellene laposra verni ebben a helyzetben az ellenfelünket. - Szóval mi is az pontosan, amire rá szeretnél gyúrni?
let's do this  ❀
Oswin Willeheart
❖ Újonc árnyvadász

avatar
Karaktered arca :
Amy Jackson
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true


[You must be registered and logged in to see this image.]
A gyakorlást egy ideje már lebeszéltük, habár az első megfelelő időpontot keresztbe húzta a terepmunka. Az ilyen esetek sosem kalkulálhatók be előre és hát nem a buli kedvéért vagyunk, akik vagyunk, ezért természetes, hogyha menni kell, akkor semmi más nem számít. Eszerint élünk, ezt fogadtuk el. Sebaj, meglett az a következő alkalom, ami megfelelő lehet mindkettőnknek és ha az angyal is úgy akarja, akkor talán össze is fog jönni. Főleg akkor, ha szeretnék végre ténylegesen is tagja lenni az árnyvadászok közösségének és nem csetlő-botló újoncként létezni. Persze, a csetlőtől és a botlótól már messze vagyok, de úgy érzem, ahhoz még nem elég közel, hogy megfelelően teljesítsek majd a nagy naőon. Bár ez valószínűbb, hogy csak az én fejemben van így, semmint a valóságban, de számomra ugyanolyan valóságos akkor is, ha köze sincs a tényleges eredményeimhez.
Edzéshez megfelelő ruhát vettem magamra, fekete melegítőt. Az elektrumkorbács ugyan nálam van, az alkaromra tekeredve, mint máskor is, azonban alapvetően nem a fegyverhasználat lenne a cél ma, számomra legalábbis. Persze, nyilván az is fontos, sőt, de közelharcban van még hová fejlődnöm, meg egyébként is, de most így a vizsga előtt ez az, amit a legégetőbbnek érzek és amin mindenképpen javítani szeretnék a még hátralévő kis időben. Meg nem mellesleg Elowen segítségét is ehhez kértem, amikor felmerült egyáltalán a közös edzés kérdésköre. A több gyakorlás mindig jobb, a még több meg még inkább – hah, logikus mi?! – és én tényleg igyekszem minden lehetőséget megragadni arra, hogy a végén a maximumot teljesíthessem. Na igen, rendesen rá vagyok görcsölve erre a vizsgára, noha van, aki szerint nem olyan nagy dolog. Nekem az. Meglehetősen.
Valamivel korábban érkezem, de ez az idő pont jó lesz arra, hogy bemelegítsek. Az utóbbi napokban sikerült pár dolgot túl gondolnom és azt hiszem némileg aggódnom is, aminek köszönhetően az alvás nem igazán tartozott a napjaim, vagyis pontosabban az éjszakáim részéhez, ezért kicsit csalva, az állóképesség és a kitartás rúnák segítségével sikerült talpon maradnom. Eddig egészen eredményesen.

Silent Brothers
❖ admin

avatar
Keresem :
new members
Tartózkodási hely :
❖ between the topics ❖
Hobbi :
❖ hobby? this page is my life ❖
Karaktered arca :
❖ faceless helper ❖
Felhasználó profiljának megtekintése
all the stories are true

-- szabad játéktér --
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lydia &  Daniel
Show me what you've got
A szemöldököm egyből felszaladt, ahogy kicsúszott, minden bizonnyal óvatlanul, az a bizonyos mondat a száján, miszerint tévedek, ha azt hiszem, sokáig itt fog maradni az Intézetben. Megfordult a fejemben az a lehetőség, hogy nem kellene egyből rosszra gondolnom, tehát arra, hogy meg akar szökni, de akaratlanul is csak ezen kattogott az agyam. Valamilyen szinten hálás lettem volna neki azért, ha tényleg csak eltűnne, és úgy tehetnék, mintha soha nem találkoztam volna vele, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha megszökik, annak nem lesz jó vége. Nemcsak azért, mert az én felelősségem volt rá felügyelni, hanem azért is, mert a Klávé biztosan újra utána küldene. Én hiába nem tartottam őt már gyanúsítottnak, de a Klávéről mindez nem volt elmondható, és ha megszökik, azzal mintha a bűnrészességét ismerné be. Elvégre, miért akarna megszökni, ha nem azért, mert tud valamit, amit nem vall be?
- Figyelj – egyenesedtem fel, és tettem le a bot végét a padlóra –, elhiheted, hogy nálam senki sem szeretné jobban, ha végre elmennél az Intézetből, és úgy tehetnénk, mintha soha nem is ismertük volna egymást, de ha szökni próbálsz, akkor a Klávé előtt beismered a bűnrészességedet, és utánad mennek. Én a helyedben inkább megvárnám azt, amíg sikerül bebizonyítanod nekik az ártatlanságodat, majd a házi őrizet felfüggesztése után lépnék csak le – magyaráztam neki teljesen komolyan. Hiába irritált annyira a viselkedése, hogy a szart is képes lettem volna kiverni belőle, volt annyi igazságérzetem, hogy megpróbáljam megakadályozni ezt az eseményt. Bár abban nem voltam biztos, hogy majd pont bennem fog bízni, de ha bekövetkezik mindaz, amit én most előre vetítettem neki, akkor senki sem mondhatja, hogy én nem figyelmeztettem őt.
A következő visszakérdezésére nem reagáltam semmit, csak megcsóváltam a fejemet, miközben újból felemeltem a botomat, és visszaálltam a védekező pozícióba. Az én támadásaim közül a rúgást nem tudta kivédeni, de láttam rajta, hogy csakis azért nem, mert nem vette még mindig komolyan a harcot. Sőt, volt egy olyan sanda gyanúm, hogy soha nem is fogja. Nem értettem, miért volt ennyire berögződése az, hogy csak az élet-halál harc számít igazi harcnak. Valamilyen szinten persze értettem én ezt, ugyanakkor azt is tudtam, hogy ha nem gyakorol előtte az ember, akkor elég gyorsan veszíthet, és míg ez a gyakorlásnál talán csak a büszkeségen esett csorbát jelenti, addig a való életben egyenesen a halált.
Az újabb támadásait is könnyedén kikerültem, s hiába próbáltam meg megőrizni a hidegvéremet, akaratlanul is felidegesített ezzel a viselkedésével. Nem a szája sarkában húzódó pimasz mosolyra gondoltam, hanem arra, hogy ennyire félvállról vette ezt az egészet. Egyáltalán nem láttam értelmét annak, hogy így gyakoroljunk, amikor egyértelműen egyikünk sem fog megizzadni közben. Én pedig minek erőlködjek, ha ő nem volt vevő minderre? Feleslegesnek találtam, épp ezért miután kikerültem az egyik támadását, a botom végével jó erősen orrba vágtam, aminek hatására a vére egyből folyni kezdett. Lehet, el is tört, igazából az sem érdekelt volna különösebben.
- Jól van, Daniel, akkor halljuk, hogy te mit szeretnél, természetesen azon kívül, hogy lelépni az Intézetből – feleltem neki, miközben ledobtam a botomat a földre, és karba tett kezekkel néztem rá várakozóan. – Egyértelműen nem csípjük egymást, és mindkettőnk érdeke lenne, hogy minél előbb elmehess innen. Azt javaslom, hogy kössünk egyezséget. Te nem próbálkozol a szökéssel semmilyen formában, hanem pont ellenkezőleg. Készségesen próbálsz segíteni nekünk a nyomozásban, mindeközben én megpróbálom meggyőzni a Klávét arról, hogy ártatlan vagy. Ha jól játszod a szereped, akkor rövid időn belül elengednek, és mehetsz, amerre akarsz, többet látnunk sem kell egymást – ajánlottam fel neki teljesen komoly hangon, hogy még csak eszébe se jusson az a lehetőség, hogy átejteni akarom őt. – De persze nem kell elfogadnod a segítségemet, ebben az esetben viszont számolnod kell azzal, hogy egyhamar nem szabadulsz innen – tettem még hozzá, csakhogy biztos legyek abban, Danielnek teljes rálátása van a saját helyzetére, és hogy pontosan mire is számítson a Klávétól. Reméltem, hogy elfogadja az egyezséget, mert tagadhatatlanul mindkettőnknek előnye származott volna ebből, és biztos voltam abban, hogy sikerrel jártunk volna. Feltéve persze, hogy ő is jól teljesít majd.

 
❖ Megjegyzés: Daniel  Wink  ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 654
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lydia & Daniel
Néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne
Összeráncolom a homlokomat mondatára, mert valahol még fáj is. Bántó amit a fejemhez vagdos, holott én voltaképpen senkinek nem ártottam, még a légynek sem. Csupán rosszkor voltam rossz helyen. Minden ezzel magyarázható és erről ugyan nem tehetek. Talán nem tartozok sehova vagy éppen senkihez, de árnyvadász kötelességeimet szeretem magam is elvégezni. Ebbe pedig jócskán beletartozik, hogy megvédjem a mondénokat. Ha pedig egy vámpír garázdálkodik az utcákon, életeket ontva, ahhoz nekem is közöm van. Nem fogom figyelmen kívül hagyni és a házacskám sarkában bujkálni. - Tévedsz ha azt hiszed, hogy itt leszek sokáig. - Csúszik ki számon, de egyből meg is bánom. Ez nyilvánvalóvá teszi tervemet, amit így eléggé hamar meg is tud gátolni és fuccsba megy az egész. De persze megbánásnak nyoma sincs arcomon, ennél jobban már igazán nem akarom elárulni magamat. - Miből gondolod, hogy elakartalak találni? - Felvonom szemöldökömet, mert nyilvánvalóvá válik a tény, miszerint provokál és esze ágában sincs befejezni. Nem vagyok hülye, már korábban is volt egy sejtésem, sőt! Ha egészen konkrét szeretnék lenni, akkor már a felkéréséből is sejtettem mi lesz itt az első számú cél. Ha engem próbál szóra bírni, nagyon rossz úton halad, ugyanis minden hirtelen, meggondolatlan cselekedetet vagy mondatot kiöltem magamból. Ami azt illeti nem volt nehéz dolgom, sosem volt kinek megnyílnom így nem volt kérdés, hogy nem is fogok. – Azonban szerencsétlenségemre, mindazon által, hogy kivédtem szinte már komolynak vett csapásait, a lábát csupán kezemmel tudtam kivédeni lassú reflexeknek köszönhetően és éreztem, ahogy csontom is beleremeg a rúgásába. De egy pillanatra sem gondoltam, hogy legyőzött vagy le tudna győzni. Elég gyenge is lennék ha már most feladnám és tűzszünetet kötnék. Na nem, azt biztos nem, jobb ha felköti a nadrágját. Olcsó, de annál huncutabb mosoly jelenik meg szám sarkában, ami még provokatív is kicsit. Ismét belelendülök és lecsapok botommal, nem hagyom, hogy lankadjon figyelme. Nem hazudok ha azt mondom, hogy meg sem próbálom beleadni a maximumot. Ez nem egy démon, csak egy lány a sok közül, akinek nem jövök be, nagy ügy. Az pedig csak egy plusz, hogy Klávé tag, szégyen lenne számára ha leverném, pláne ha még az elején. De nem is tervezem. Verjen el, porolja ki a se**em, ha neki úgy jobb lesz. A megalázkodás már régen nem érdekel úgy mint régen, mikor még volt kiért küzdenem, vagy volt éppen olyan, aki büszke lehetett rám. Nem vágyok elismerésre, sőt még harcra sem. A menekülési útvonal apró fonákját keresem, hogy ismét magam mögött hagyjak mindent és mindenkit. Egy intézetet ahol a parancsok uralkodnak. Talán beképzelt vagyok, igen, de hiányzik a lakásom, ahol a saját szabályaim uralkodtak. Egész életem során mindent magamnak szenvedtem meg, küzdöttem az életben maradásért és végre eljutottam valahova. Nem hagyom, hogy ennek vége legyen. Ha kell fosszanak meg rúnáimtól és éljek úgy, mint egy szánalmas mondén, én akkor sem adom fel! - Már nem azért, de nem szép dolog a provokálás - Elvigyorodok büszke fejjel, mint aki valóban büszke, hogy átlátott az amúgy is nyilvánvalón. Különben nem vagyok büszke, nincs mire, de jól esik azt mutatni, hogy fikarcnyira sem tartom. - Ez pedig sosem lesz igazán harc, míg nem élet-halál kérdése. - Így gondolom, így érzem és így is veszem a komolyságát. Ez csak egy nyamvadt edzés, ami sok évvel ezelőtt is hidegen hagyott, nem most fog elkezdeni érdekelni. Felesleges a duma is és nem is fogok többet beszélni, mint amennyit muszáj.


Lydia & Daniel
555 szösszenet × Andy Black - Ribcage × Lyd Cool × kredit
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lydia &  Daniel
Show me what you've got
Egy kisgyereknek is több esze volt, mint Danielnek – erre rájöttem az első megszólalásából. Megszoktam már, hogy a férfiak nehezen fogadták el, ha éppen egy nő volt az, aki az erősebb, ügyesebb, okosabb volt, s pontosan emiatt a vezető szerepét is nehezen engedték át, de Danielnél ez már messze átlépte ezt a határt. Ez az edzés nem vérre ment, és én sem parancsolgatni kívántam neki, de ő valahogy mégis úgy foghatta fel, s ezért viselkedett úgy, mint egy durcás kisgyerek.
- Látom, Daniel, hogy még mindig nem tartod túl sokra az edzéseket, ami magyarázható azzal, hogy soha nem volt senkid, ami megmutathatta volna neked, miért is hasznos ez. – Igen, kutakodtam utána, de ha már az én nyakamra maradt, akkor tisztában akartam lenni azzal, hogy mégis kivel állok szemben. Némileg sajnáltam azért, amiért ilyen magányos élete volt, de ez még nem volt ok arra, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Egy árnyvadásznak sem volt könnyű az élete, a fájdalom és állandó veszteségek hozzátartoztak a mi életünkhöz, s szinte nem volt egy olyan árnyvadász sem, aki ne veszített volna el valakit a szerettei közül. Az élet soha nem fenékig tejfel, és Danielnek ez a viselkedése még egyszer bajt fog hozni a fejére, ha nem tanul meg kissé előrelátóbban és megfontoltabban viselkedni. – De, azt hiszem, itt leszel még egy ideig az Intézetben, így lesz időd bőven értékelni ezt is – tettem még hozzá oldalra billentett fejjel, szánakozón pillantva Danielre, elvégre elég egyértelmű volt, hogy ő mennyire utált itt lenni. Jó hír, hogy az ittlétét nemcsak ő gyűlölte.
Végül aztán Daniel csak rászánta magát a támadásra, én pedig könnyed mozdulatokkal védtem ki az összeset. Volt egy-kettő, ami majdnem átcsusszant a védelmem, amit látva elismerősen bólintottam egy aprót magamban, de összességében azt mondanám, hogy ez egy könnyed roham volt. Igaz, nekem a visszatámadásra időt nem hagyott, de nem is kívántam volna így tenni. Kíváncsi voltam a harci stílusára, a mozgására, tapasztalt szemekkel kutattam a gyenge pontjai után, amiket fel akartam használni ellene.
A pimasz mosolyát látva, ami az arcán virított, miközben visszaállt egy védekező pozícióba, én is megengedtem magamnak egy leereszkedő pillantást.
- Ha magadtól nem jöttél volna még rá, akkor most én hívom fel a figyelmedet arra, hogy egyszer sem tudtál hozzám érni a botoddal – utaltam ezzel arra, hogy hiába próbált olyan öntelten viselkedni, az előbbi kis mutatványa még semmi sem volt. Mielőtt azonban bármit reagálni tudott volna a szavaimra, támadásba lendültem én is.
Mértem egy gyors csapást a hasára, utána pedig ezt követte egy a vállára és fejére is, majd zárásként gyomorszájon rúgtam. Ha minden támadásomat is kivédte, engem az sem zavart különösebben, elvégre mindeddig csupán finomkodtam vele. Játszadoztam. Azt akartam, hogy látszólag ő irányítsa a harcunkat, hogy előnyben érezze magát, majd aztán egy gyors, mindent eldöntő csapást mérhessek rá. Persze, még az is előfordulhatott, hogy kénytelen leszek idők közben bekeményíteni, ha mondjuk ügyesebbnek bizonyul, mint amire én számítottam, de ez egyelőre még a jövő zenéje volt.
Amint visszahúztam a lábamat, én is újra felvettem a biztonságos távolságot, és védekező pozícióba álltam. Így fürkésztem őt, miközben óvatosan araszoltam arrébb, mintha egy következő támadásra készültem volna.
- Ahhoz képest, hogy milyen nagyra vagy a képességeiddel, az eddigiek alapján azt mondanám, hogy még egy mondén kislány is elverne. Ha jól tudom, az utcán nevelkedtél, mondd csak, hányszor kötöttek beléd, hányszor rúgtak beléd, mire megtanultad, hogy te senkinek sem kellesz? – Szándékosan provokáltam őt. Azt akartam, hogy dühbe guruljon és elveszítse az eszét, elvégre egy olyan ellenfelet mindig könnyű volt legyőzni. Daniel esetében nem tudtam, hogy mire számítsak, de némileg jól esett, hogy gonoszkodhattam vele, még ha ez neki nem is esett olyan jól. De épp ideje volt, hogy leszálljon a magas lóról, és végre észrevegye magát. Mert talán ha nem viselkedne állandóan ilyen öntelten, akkor lenne mellette is valaki. De amíg ezen nem változtat, ne csodálkozzon azon, ha egy barátja sincs.
 
❖ Megjegyzés: Daniel  Wink  ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 631
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lydia & Daniel
Néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne
Az igazi harc fogalma nálam elég szűkre sikeredett, mióta nem tartozom egy intézetbe sem. A harc, a küzdelem valami olyan ellen, ami megöl vagy megerősít. Valami olyan ellen ami emberek százait mészárolja minden szemrebbenés ellen. A démonok ellen az ember sz*rt sem ér botokkal. Körberöhögnének ha nekik támadnánk botokkal. Ezért nem is értettem soha a harctéren folyó küzdelemnek nevezett h*lyeséget. Ez nem küzdelem, csak két vagy több árnyvadász bohóckodása annak érdekében, hogy egyáltalán forgatni tudják fegyvereiket és ne tojják össze magukat az első éles harcuk során. Igen, nagy döbbenet, de én még ilyet is tudok. Ami mondjuk nem meglepő, attól függetlenül, hogy magam ezidáig harctér közelében sem jártam, tudtam egy s mást a szüleimtől. Rengeteget meséltek nekem, míg mellettem voltak. Igazából nem is értem mikor és mi változott meg. Egyszer csak arra eszméltem fel, hogy egyedül vagyok a saját szertartásomon. Megkapom életem első és egyben legfontosabb rúnáját, de nem látom a család melegségének tekinteteit. Csak a sötét valóság lebegett szemeim előtt, ami azt kiabálta, fuss, mert ami nem öl meg, megerősít. Még sem vált ez a jelmondatommá, nekem ez fabatkát sem ér, ahogy az árnyvadászok becsülete vagy ígérete sem.
Mondatára csak egy cöhht engedek el. Egyenesen felháborít mennyire elhiszi magáról, hogy erősebb nálam. Ugyan én nem kaptam olyan kiváló kiképzést, de az utca nevelt fel és ez már alapból ad egy minimális harckészséget. Nem is volt soha szükségem, hogy nyaldossák a sebeimet, vagy éppen utasítgassanak. Éppen ezért nem is nézem most sem jó szemmel. - Majd támadok ha kedvem tartja - Lököm oda durcásan, akár egy kisgyerek, mert végtére meg is ragadtam valahol itt, egy kisgyerek szintjén. Nem volt példaképem és talán soha nem is lesz. Mindenki eltaszított magától akit csak szerettem, így minden jó szándékot kiölve belőlem. Nem fogok finomkodni és úgy kezelni, mint egy érzékeny kislányt. Pont úgy fogok ellenébe menni, mintha egy harcos férfivel lenne dolgom. Mert ez a feladatom! Sosem alábecsülni az ellenfelemet. Ha valami amit megtanultam, az ez lesz. – Megforgatom a botot a kezemben és odaképzelem a szeráfomat. Régi barátom a bajban és legfőbb lelki támaszom a nehéz időkben. Az hogy most nincs velem, nem hagy nyugodni és talán az egész küzdelem során majd ezen fogok kattogni. De az is lehet talán, hogy hamar belelendülök és elfeledkezem a tárgyról ami életemben az egyetlen megnyugvást adta. Még az is megeshet, hogy Lydianak igaza van. Nem a fegyver teszi a harcost és ettől el kell tekintenem, mert különben szégyen szemre, de le fog győzni. – A botot szorosan tartva indulok meg felé és mikor megfelelő távolságot sikerül felvennem, támadok. A bot mozog magától, irányítanom sem kell. Lecsap, majd ismét és így tovább. Nem adok esélyt a támadásra, vagy a gondolkodásra. Tudom mire megy ki a játék, mert nem vagyok idióta. Idáig nem talált rám a Klávé és nem érdekelte, hogy a kiképzésemről lemaradtam. Most hirtelen mégis itt vagyok és harcolnom kell. Voltaképpen miért is? A nagy semmiért? Vagy a szabadságomért? Nem vagyok képes elhinni, hogy innen valaha szabadulok a Klávé önakaratából. De abban sokkalta biztosabb vagyok, hogy a sajátoméból hamar lelépek. Az első adandó alkalomkor és vissza sem nézek majd. - Na hogy is volt az, hogy ha akarnál kézzel végeznél velem? - Vigyorodok el, míg visszahúzom a botot és védekező pozícióba állok fel, lábamat kitámasztva. - Most megmutathatod mire vagy képes - Arcomra sunyi vigyor ül ki, ami azt sejteti, most nem fog győzedelmeskedni, mert nem egy kezdő árnyvadásszal kell megbirkóznia. Hanem olyas valakivel, aki nem tud sokkal kevesebbet.


Lydia & Daniel
574 szösszenet × Your Heart × Egy megkésett folyt.köv   × kredit
Vendég
Vendég

avatar
all the stories are true


Lydia & Daniel
Show me what you've got
Sokkal nehezebb volt megoldani ezt az ügyet, mint azt kezdetben sejtettem. Olyan sok minden volt, ami hátráltatta a nyomozást, nem volt bizonyítékunk, nem volt nyomunk, egyszerűen semmink sem volt, ami alapján elindulhattunk volna, hiába tértem én is vissza már hetek óta. Igyekeztem minden követ megmozgatni, de a semmivel én sem tudtam mit kezdeni. Azt hittem, ha várok a következő áldozatra, talán találok majd valamit, de nem jött össze. Az elkövető, bárki is volt, túl jól csinálta azt, amit, amiből egyből arra következtettem, hogy az illető vámpír már jó idős lehetett. Egy fiatalból nem néztem volna ki, hogy ilyen szinten el tudja tüntetni maga után a nyomokat, mert ehhez tapasztalat kellett. Tapasztalat ahhoz, hogyan tudjon csak úgy felszívódni, anélkül, hogy bárki rátaláljon. És ez… roppantul zavart.
Ráadásul a nyakamba szakadt még egy felfuvalkodott hólyag is, Daniel Ravenclaw. Őt az egyik tetthelyszínen találtam, és potenciális gyanúsítottként hoztuk be az Intézetbe, hogy szemmel tartsuk. De, őszintén szólva, a napnál is világosabb volt, hogy köze sem volt az esethez – valószínűleg csak rossz helyen volt rosszkor, de nem küldhettem el csak úgy azért, mert képtelen voltam elviselni őt. A Tanács nem nézte volna jó szemmel, ők még mindig gyanakodtak rá, én pedig kénytelen voltam tovább felügyelni őt. Teljesen úgy éreztem magam, mint egy anya, akinek egy rosszcsont gyereke van. És nem igazán repestem az örömtől, amiért a nyomozás mellett még ő is itt volt. Elég lett volna, ha egy fél másodpercre leveszem róla a szemem, és már biztosan csak hűlt helyét találtam volna, amiért persze én lettem volna a felelős. Nem akartam kudarcot vallani, többet nem engedhettem meg magamnak, így nem maradt más, minthogy jó pár ránccal gazdagítson Daniel.
A frusztráltságomat és elkeseredésemet akartam levezetni, ezért döntöttem úgy, hogy elmegyek a harctérre, és addig püfölök valamit vagy valakit, amíg nem marad semmi energiám arra, hogy a saját tehetetlenségemen keseregjek. Felhúztam hát egy fekete toppot és szintén fekete térdnadrágot, majd megindultam az úti célom felé.
Amikor beértem oda, nem láttam senkit, aminek részben örültem, részben nem. Nem bántam azt, hogy egyedül kellett lennem, legalább nem zavart senki, ugyanakkor jobb érzés lett volna, ha valakit elverhettem volna. Az angyalok pedig, úgy néz ki, meghallhatták kérésemet, ugyanis Daniel Ravenclaw jelent meg, amikor én pont a gyakorló botoknál jártam.
Ahogy megláttam azt az önelégült, pökhendi megjelenését, egyből felforrt a vérem, ám mindez arcomon nem látszott meg. Hűvös, leereszkedő mosolyt villantottam rá, miközben magamban azért örültem, amiért pont azt a személyt kaptam edzőtársként, akire egyrészt a legmérgesebb voltam. Nem is volt jobb személy nála, akin levezethettem volna a feszültségemet.
- Nem a fegyver határozza meg, hogy a harc igazi-e vagy sem – válaszoltam neki némileg kioktató hangnemben, majd felvont szemöldökkel mértem őt végig tetőtől talpig. Na persze nem azért, hogy megállapíthassam, milyen dögös (bár, azt azért aláírtam én is, hogy jó génekkel áldotta meg őt az ég, de a modora egyszerűen tönkretett mindent), hanem azért, hogy a magasságát, mozgékonyságát és erejét felmérjem. – Ha azt akarnám, puszta kézzel is képes lennék végezni veled, még gyakorló bot sem kellene hozzá – magyaráztam tovább, majd odaléptem a polchoz, ahol különböző méretben sorakoztak az előbb is említett eszközök.
Gyorsan végigfuttattam tekintetemet rajtuk, majd kiválasztottam a megfelelőt Danielnek, amit úgy dobtam oda neki, hogy hátra sem pillantottam, s levettem egyet magamnak is. Ellenőriztem a fogását, még meg is pörgettem azt a kezemben, majd mivel megfelelőnek éreztem a számomra, elléptem a polcoktól, hogy újból szembefordulhassak a fiúval.
- Most pedig támadj, ha van elég bátorságod hozzá. Tudod, itt nem elég az, hogy éles a fegyvered, és az ellenség egyből eltűnik, amint megvágod, ide valódi ügyesség kell – mondtam még kihívóan pillantva Danielre, bár magam sem tudtam, minek próbáltam őt provokálni. Nem mintha bármi hasznom származott volna belőle, még csak az sem foglalkoztatott, hogy milyen véleménnyel volt rólam.
Elhessegettem inkább a felesleges gondolatokat a fejemből, majd felvettem egy védekező pozíciót, és így vártam arra, hogy Daniel nekem támadjon. Kíváncsi voltam a tehetségére, arra, hogy érdemes-e egyáltalán arra, hogy majd megvédjem a Tanács előtt. Persze, nem mintha a gyengébbeket kínpadra akartam volna küldeni, hisz ínséges időket éltünk, amikor minden árnyvadász kincset ért, de nem akartam olyan valakire pazarolni a befolyásomat és kapcsolataimat, aki nem érte meg. Másrészt pedig, ki akartam ismerni Danielt – ehhez pedig egy kis gyakorlás nem is volt jobb. Elvégre, ha harc közben faggatom, sokkal nagyobb valószínűséggel csúszik ki a száján az igazság, hisz itt gondolkodási ideje nem volt. De valójában, a valódi okom mindennél sokkalta egyszerűbb volt: csak jól el akartam verni őt azért, amiért olyan irritáló volt.
❖ Megjegyzés: Daniel Wink ❖ Zene: Ide ❖ Szószám: 740
Ajánlott tartalom

all the stories are true

1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
pulvis et umbra sumus :: Világunk :: New York :: Manhattan :: A New York-i Intézet :: Földszint és emeletek-
Ugrás: