"A Hold hűséges társ. Sosem hagy el. Mindig ott van, állhatatosan néz, ismer minket világos és sötét pillanatainkban is; örökké változik, ahogy mi is."

Édesanyám rajongott a holdért, az éjszakai égboltért, a távoli fénylő csillagokért és az ókori népek történeteiért. Gyermekei nevét - a nevünket - is régi történetek alakjai ihlették. Artemis és Apollon.
Anyánk hitt a nevek erejében - bár a családban senki más. Hitte, hogy a névválasztás fontos, mert azzal meghatározható a gyermek sorsa. Egy jó név olyan akár egy talizmán, mely védi és erővel ruházza fel birtokosát. Ezért választotta nekem az Artemise nevet a görög istennő, Zeusz és Létó lánya, a vadászat és a vadak, a hold istennője, a természet védnöke, Artemis után.

A szüleink tudták, hogy vadászként nehéz élet vár ránk. Életünk folyamatos harc és küzdelem lesz. A halál folyamatosan ott lebeg majd felettünk. Bármelyik pillanatunk lehet az utolsó, ezért igyekeztek a legjobb tudásuk szerint felkészíteni minket a jövőnkre. Apánk a közelharcban volt jeles, tőle önvédelmi technikákat és a fegyverforgatást, anyánktól az íjászatot és a nyomolvasás trükkjeit lestük el. A rengeteg gyakorlás végül meghozta gyümölcsét. Öcsém a közelharcban vált profivá, én az íjászatban jeleskedtem. Apollonnal mindig is közel álltunk egymáshoz, ikrekként pedig különlegesen erős kapocs volt köztünk. Az én gyengeségem az ő erőssége volt, az ő gyengesége az én erősségem. Kiegészítettük egymást. Ketten, együtt voltunk igazán erősek.

Bár a gyermekkorunk a felkészülésről és az edzésekről szólt, mégsem érzetem soha tehernek, még akkor sem, ha titkon néha-néha irigykedve figyeltem a mondének boldog-tudatlan életét és vágytam arra, hogy egyetlen napra olyan lehessek, mint ők. Egyetlen napra elfeledkezzek az árnyvilág létezéséről. Hogy ne kelljen fenyegetést sejtve folyton a hátam mögé néznem...csupán egyetlen napra.

Aztán egy éjjel minden megváltozott. Alig töltöttük be a tizenkettőt. Minden, ami eddig csak "játék" és "mese" volt, hirtelen valósággá vált. Démonok tűntek fel a közelben, akikkel szembe kellett néznünk. Soha nem láttunk még azelőtt démont élőben, csupán a könyvek lapjairól néztek vissza ránk. Apánk már jól ismerte azt a pokolfattyat, aki felbukkant a környéken. Számtalanszor szembekerült vele, ám legyőzni sohasem tudta őt, ahogy azon az estén sem. Pillanatok alatt elszabadult a pokol. Sokan meghaltak. Apánk életveszélyesen megsérült, anyánk az életét áldozta, miközben engem védett. Az öcsém pedig eltűnt. Úgy hiszem, a démonok vihették magukkal.

"Az erős lélek, ha nagy cél van előtte, megacélosítja a gyönge testet."

Nyolc év telt el azóta, de máig kísért az az éjszaka. Álmaimban átélem minden egyes kínzó percét. Hiába hagytuk el Európát és jöttünk oly távol otthonunktól, a fájdalom nem enyhül. A temetés után Amerikába, pontosabban New York városába költöztünk, Elias bácsikámék fogadtak be magukhoz. Nehéz évek következtek, de a család segített átlendülni ezen a nehéz időszakon. Apám is lassan felépült, de már soha nem lesz olyan, mint azelőtt.
Sokakkal ellentétben hiszem, hogy az öcsém még él. Tudnám...érezném, ha halott lenne. Ezért szüntelenül kutatom őt, hiszem, hogy egy nap megtalálom. Közben bácsikám és az unokabátyám, Yannis szárnyai alatt szüntelenül gyakorlok, fejlesztem magam. Erősnek kell lennem, mikor szembe nézek a démonnal, aki elszakította tőlünk anyámat.