Felnőni, felnőtté válni. Sokan úgy gondolják, ez akkor következik be, amikor elérik a bűvös kort. Én már tudom, hogy ez nem így van. Kemény lecke árán, de megtanultam, hogy az élet, nem tündérmese, nem is egy habos torta, ahogy kislánynak hittem. Megtanultam, hogy az élet egyik pillanatról válhat borzalommá.
23 év van már mögöttem, oly sok mindent láttam már, szépet és csúnyát. A világ furcsa és bizarr, megélni benne kétféleképp ha lehet: ha megpróbálsz többet megérteni belőle, vagy elbújsz magadra húzva vackod fedelét.
Nem akartam lemaradni, nem akartam én lenni a kicsi lány akit óvni kell. A saját lábamra akartam állni. Segítő kezek nélkül. És büszkévé tenni mindenkit magam körül. Szerencsés alkat vagyok, fiatalon megtaláltam azt a tevékenységet, ami nemcsak a hobbim lett, de pénzkereseti forrás is. Annyira szeretem.
Csak a sötétség az, amire emlékszek abból a napból. Beszorítottak a sikátorba. Elvették a könyvemet, elvették a táskámat. Nyomultak. Hat férfi. Flegmán dumáltak, a nyáluk fröcskölt, ittas szaguk volt. Büdösek voltak. Tim ott volt és védte a seggem, de egy ütés a tarkójára a földre vitte. Azután már nem volt megállás nekik. Ott ütötték és rúgták, ahol érték. Aztán, mintha valaki rájuk talált volna, ők pedig befújva a vészriadót, máris mentették ami menthető. Engem maguk mögött hagytak a halott sráccal. Láttam a rengeteg vért a földön. Tekintetem elhomályosult, a semmin kívül csak a hatalmas, végtelen feketeséget láttam és nem engedett szabadulni. Azt hittem végül, miután a fagyos remegés alább hagyott, hogy ez a vég, KO, meg fogok halni. De mint oly sok embernek, mintha nekem is megadatott volna a második esély... csak tudnám, hogy mikor veszítettem el az elsőt.
Egy ragyogó kék szempár nézett velem farkasszemet és igyekezett a legjobb tudása szerint eszméletemnél tartani. De a szemem csak lecsukódott, s nem volt más csak a sötétséget felváltó fény. A legnagyobb gondom az volt, hogy egy férfi ült a kocsiban, én meg mellette. Igen, megmentett... kimentett onnan.
De ő más volt...
Most is más...
Megfejthetetlen talány, nem tudom, kedves mosolya mögött mi rejlett, de határozottan megmozgatta az agyam. Annyira, hogy egyetlen pillanatig elfeledkeztem magamról. Úgy zuhantam a tekintetébe, mintha bungee jumpingról löktek volna le, megszűnt a világ számomra. Csak ő létezett számomra.
Az ő segítségével lehettem vérfarkas, ő mart be. Poppy úgy tudja, engem is megtámadtak.
Úgy volt hogy csupán behódolok neki, fejet hajtok és már mehetek is a dolgomra. Azt akarta, hogy a társa legyek. Örökké maga mellé akart láncolni. Négy éve együtt vagyunk. S ő már gyereket akar. Utódokat.
Ő az, akiben most, négy év után is megbízok, aki megmentette az életemet és akinek köszönhetem, hogy létezek.
Hogy a szavait idézzem:
"- Ahhoz, hogy igazán megértsd, meg kell figyelned önmagadat, hogy lásd, miről beszélek. Egy dühös
gondolat buzog fel benned, amitől dühössé válsz. Ugyanígy működik ez a többi érzelemmel is.
Kificamodott válaszok ezek, ellenőrizhetetlen gondolataidra. Túl sokat gondolkodsz! Nagyon készséges vagy abban, hogy bármit megváltoztass, kivéve önmagadat, de változni fogsz. Vagy én segítek neked, hogy kinyíljon a szemed, vagy az idő fogja kinyitni, de az idő nem mindig kíméletes. Mindennek megvan az értelme, Rachel. Neked arra kell törekedni, hogy a lehető legjobban kihasználd."

Némán állok a sír előtt, miközben lágyan az eső is elkezd cseperegni. Nem zavartatom magam, nem rohanok fedezékbe, mert nem hiszem, hogy elolvadnék, ha tovább maradok. Csöndben meredek magam elé, figyelem, ahogyan az apró esőcseppek legördülnek a sírkövön, majd tovább haladnak a nárcisznak életet adó talajba. Annyi mindent meg szeretnék osztani a barátommal, hogy naphosszat sorolhatnám, akkor sem érnék a listám végére. Ő már nem láthat az esküvőmön. Nem láthatja a gyerekeimet… Nem is szeretek ezekre a dolgokra gondolni, mert még inkább elszomorodom.  
Tim nem láthatja többé a ragyogó mosolyomat, de én sok mindent köszönhetek neki. A mostani életemet is.