Annyi minden megfordul az ember fejében, amíg a Pokol vendégszeretet élvezheti – főleg akkor, ha mint „bűnös” tölti ott az idejét. Bár a mai napig úgy érzem, hogy az ítélet nem volt jogos, nem sokan hallgatták végig az indoklásomat, elvégre… a démonoknak egyrészt pont az volt a dolguk, hogy a kísértésbe vigyék az embert, Leviathan pedig annak rendje és módja szerint ennek eleget tett. Ezzel a gondolatmenettel felvértezve akár fel is menthetném a tettei alól, de valahogy nincs kedvem ebben az esetben benyelni a „cél szentesíti az eszközt” maszlagot, mert ami velem történt, abban nincs semmi szent.
Visszatérve a Pokolra: érdekes, hogy az ember azt gondolná, a büntetéseknek pont azt kellene elérniük, hogy a bűnös végül elérje a végső megbánást, rájöjjön, tettei miért voltak Isten ellen valóak és ennek tudatától szenvedjen a világ végéig. Nem, a Pokol egyáltalán nem ezt a hatást váltotta ki az emberekből – akadtak olyanok, akik szinte már megváltandó lelkek lennének, viszont amint rádöbbennek, hogy senki nem ad nekik feloldozást, belehullanak a még nagyobb nyomorba. De kezdjük az elején: igazából a mai pszichológia is rávilágított, hogy az emberi lélek a maga módján dolgoz fel szituációkat, de a rossz dolgok kapcsán elég hasonló mindenki látásmódja, különbség annyiban nyilvánul meg, hogy kinél milyen hosszan tart egy fázis. A sokk, a tagadás, a depresszió, a megbánás… mind jelen vannak, kísértenek minket a Pokolban is, de ahogy múlik az idő, úgy hámozza le rólunk egyre inkább az emberséget és a morált. A lelki és testi kínzások itt nem tanító jellegűek, csak egy célt szolgálnak: hogy szenvedj. Képtelen vagy apátiába zuhanni, hiszen amint „megszoknál” valamit, előrukkolnak valami teljesen új, más típusú gyötrelemmel. Hiába vagy kitartó és büszke, rendelkezel vasakarattal vagy magas fájdalomküszöbbel – idővel mindenki megtör. Egyik nap azért könyörögsz, hogy valaki mentsen meg, a következőn megígérsz bármit kínzóidnak, a harmadikon mindenkit hibáztatsz az életedből a sorsod miatt, a negyediken már csak magadat. De minden hiába – még megőrülni se tudsz teljesen, elvégre nem akarják, hogy delíriumos képzelgésekkel próbálj elmenekülni a helyzetedtől. Az elméd tiszta marad, csak fokozatosan lerántják róla az erkölcsöt és a morált, amit a társadalom nevelt az emberbe – a fehér páncélos lovagok közül egy se a Pokolból származik, mint tudjuk. Ahogy az Én egyre erősebb lesz, mint a Mi, a dolgok értéke pedig egyre inkább átalakul. A jó emberek nem itt vannak és nem is válik itt azzá egyik sem.
Igazából mondhatnánk, hogy én rontottam el – elvégre Leviathan felajánlotta, hogy vele tarthatok… de a dühöm és a makacsságom nem engedte. Később pedig feltűnt-e valamikor is? Ó, nem, dehogy tette. Pontosan tudta, hogy mi vár rám ott majd, mégse tett semmit… azt mondod nem is tehetett volna, mert ha már oda kerültem, akkor nincs szava? Ostobaság. Egy idő után lehet már az tartotta volna bennem a lelket, ha már egy valakit látok magam mellett, aki megértést tanúsít irányomban… és idővel egyre jobban csak őt hibáztattam mindenért, ami velem történt – hogy lehet még rosszabb sorsot teremt a gyermekeimnek, hogy az adott kínzásnak az ötletét ő adta a többi démonnak, hogy minden szó, amit kimondott, csak hazugság volt, hiszen ha valaha is igazán szeretett volna, nem hagyja, hogy ez történjen velem. Nem érdekelte volna a makacsságom vagy a büszkeségem, meg akart volna menteni – de nem tette. Magamra hagyott, évtizedeken és majdnem több évszázadon át, amíg nem dühös átkozódásomat egy nyitott fül meg nem hallotta. Valaki, aki talán kicsit jobb szövetséges, mint akit kívánhattam volna magamnak valaha is. Igaz, én számára csak egy paraszt vagyok a sakktábláján, de amit tett értem, azzal már bőven a lekötelezettjévé tett: megszabadultam a kínoktól és a szenvedéstől, sőt, nem sokkal később újra a Földet jártam, de azzá váltam, amit emberként megvetettem – démonná. Mondhatnánk, hogy micsoda pálfordulás a részemről, de nem hinném, hogy létezett volna bárki is, aki visszautasít egy ilyen lehetőséget. Ha mégis – akkor az a személy még nem töltött elég időt a Pokolban.
Így tehát azt tettem, amire hivatott voltam és nekem kedves volt: Las Vegas bőven kívánta a megrontani való lelkeket, de én csak a láng voltam, ami életre keltette az emberekben a megannyi gyarló vágyat és tettre sarkallta őket.
Aznap este is valami hasonlónak voltam a szemtanúja: miközben szerény személyem épp egy cigarettára gyújtott rá, tőlem nem is olyan távol kétségbeesett kiáltozások hangja zengett be egy kis sikátort. Darius Gastrell egy jól kereső vállalkozó volt, de egy jó darabig voltak határok, amelyeket nem akart átlépni. Volt amit a lelkiismerete nem engedett, volt amiben a puszta félelme akadályozta meg, elvégre ki akarta a hátralevő életét börtönbe tölteni? De ez csak addig volt így, amíg meg nem ismerkedett velem. Én fokozatosan vezettem rá, hogy mennyire egyszerű áthágni egy-két szabályt és elhinni azt, hogy végül úgy sem kapják el.
Pont emiatt látta el az embereivel annak a férfinak a baját, aki kölcsönkért tőle, de nem igazán tűnt úgy, hogy szándékozna azt visszaadni. Fogalmam se volt arról, hogy a szerencsétlen flótás már adott-e bármi felvilágosítást arról, hogy mi lett a pénzzel, avagy hogy megoldja-e annak előteremtését, de ha ilyen hevességgel ütik tovább, nem hiszem, hogy bármit is tudna tenni az érdekükben a továbbiakban.
- Kicsim… unatkozom – suhantam végül be a sikátorba Dariushoz, aki csak tekintetével követte az eseményt. Elegáns öltöny volt rajta, mert pont egy társasági eseményről tartottunk hazafelé, de még előtte azt mondta, meg kell állnia „elintézni valamit”. Tudta, hogy megértem és nem fogok haragudni rá ezért, de… azért az én türelmem se végtelen.
Karjaim lassan átfontam a derekán, ahogy állam a vállára tettem. Nem született iszonyúan magasnak, de fel tudtam venni mellé magassarkút, így nem különösebben zavartattam magam a dolog miatt. Hirtelen csapott meg kölniének az illata, amit lassan beszippantottam. Biztos voltam benne hogy ez is egy hasonlóan drága brand terméke, mint ami a ruháját gyártotta, de Darius mindig ügyelt arra, hogy ne tűnjön fellengzősnek, a vagyonával kérkedőnek. Vagyis… egy jó darabig így tett, de mellettem lassan kitanulta, hogy miképp teheti meg ezt burkoltan, mostanra pedig alkalmanként átesett a ló túloldalára, de ezt elnéztem neki. Amíg hasznos, addig belefért. Ölelésemben lassan ellazult és ahogy lassan felém fordult, láttam miképp változik meg arckifejezése. Annak előtte szinte érzelemmentes kifejezéssel figyelte a többiek tevékenykedését, de amint megpillantott, mintha megtelt volna élettel. Én tettem ilyenné – és ehhez nem volt szükségem semmiféle mágiára, csak egyszerűen olyan dolgokra kellett felnyitnom a szemét, amiről addig nem mert álmodni. Rajongása egyértelmű volt és tudtam, hogy fokozatosan egyre birtoklóbb is irányomban, de tudtam kontrollálni. Igazából majdnem hogy nevetésre sarkalt, ha arra a férfire gondoltam, mint aki előttem volt – egy ártatlan, kedves lélekre, aki már közel járt ahhoz, hogy kiforgassák a vagyonából. Most viszont az egyik legtehetősebb a környéken – mert ő is rájött arra, hogy a jófiúk sose viszik semmire, az „Isteni valuta” nem váltható be a földi életünkben. Más kérdés, hogy jól jön halálunk után, de neki erről nem kellett tudnia.
Meglehet nekem köszönhetően élte túl a férfi a sikátorban, elvégre Darius kegyesen leállította embereit, bár ki tudja mit jelent manapság az ő szótárában, hogy „rátok bízom a továbbiakat”. Annak kapcsán nem kételkedem, hogy ő tudja mit tesznek majd és ha nagyon érdekelne, akkor rákérdezhetnék, de annyira nem csigázta fel a fantáziám.
Épp ezért csak hozzá bújtam, majd hagytam, hogy az autójához vezessen és végre elinduljunk.
Nem igazán terveztem semmi világmegváltót az este további részére, épp ezért lepett meg vallomásával. A ház belseje díszben állt érkezésünkre, az asztalon szemkápráztató ételek és persze… egy gyűrű. Sejtettem, hogy egy nap eljön ez is, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Pár évtizeddel ezelőtt még boldog lettem volna – Darius régi énjébe talán még bele is tudtam volna szereti, meglehet a mostaniba is. Viszont az én lelkem helyén már csak egy sötét, kátrányos massza tocsog, ami képtelen volt befogadni ezeket az érzelmeket. Csak kedvesen mosolyogtam rá, igent mondtam a kérdésre… majd az egyik pillanatról a másikra belé állítottam az egyik hosszabb kést. Egy egyszerű nő nem tudott volna egy ilyen késsel ehhez hasonló sebet okozni, de… én már egy ideje nem voltam hétköznapi. Láttam a döbbenetet az arcán, a kétségbeesettséget, mire én csak megcirógattam az arcát.
- Ebben nincs semmi személyes, csak… soha többé nem akarok senki tulajdona lenni. Tudom, tudom, azt mondod sose árulnál el, nem lennének titkaid mellettem, de az idő elszáll, az emlékek megfakulnak. Nem a te hibád, hogy nem bízok egy férfiban sem – nem voltam benne biztos, hogy hallotta-e a szavaim végét. Szép időszakot tudhattunk magunk mögött, Darius kellően megszedte magát, én pedig pontosan tudtam miképp tehetem rá a kezem arra a vagyonra. Micsoda előnyökkel jár az, hogy az ember néhány adócsalóval és sikkasztóval is együtt „nyaralhat” a Pokolban!
Miközben megettem a kikészített vacsora rám eső részét fokozatosan végig gondoltam mit kell tennem ahhoz, hogy rákenjem valaki másra a gyilkosságot és miképp intézzem az anyagiakat. Lehet nem kellett volna túlaggódnom, elvégre démon voltam, de azért nem sebezhetetlen. Nem akartam magam után nyomokat hagyni, egyszerűbb volt a világnak, ha azt hiszik valamelyik ellenlábasa elégelte meg a sikereit és ölte meg… meg aztán meg kell oldanom, hogy ez a leánykérés mizéria se kapjon nyilvánosságot.
Tulajdonképpen sajnáltam, hogy nem menthetem meg Darius részét a vacsorából, mivel az a csokoládé mousse kifejezetten finom volt, de már nem fért volna belém, azzal meg már csak nem bajlódtam volna hogy feltűnésmentesen kis csomagokban magammal szállítsam.
De ahogy kikristályosodott a terv lassan felálltam az asztaltól, majd az addigra már biztosan halott Dariusra néztem.
- Igazán kár érted. Lehet ha nem ismerkedsz meg velem idővel megismerkedtél volna egy jóra való lánnyal, aki néha a körmödre néz, hogy ne hidd magad jótékonysági szervezetnek… születhetett volna néhány gyereked és megélhetted volna azt a fehér kerítéses álmot, amire sokan vágynak. Meglehet én is megélhettem volna ezt… ha nem köszön be az életembe ő – szorítottam kicsit össze az ajkaimat mondandóm végére. Darius ha valóban a Pokolba kerül, akkor biztos voltam benne, hogy ugyanannyira fog utálni, mint amennyire én Leviathant. A kettőnk között az a különbség, hogy csak neki köszönhetem a lányaimat… bár fogalmam se volt, hogy miképp nézzek Luna szemébe. Ha valamennyi érzelem maradt is bennem, az hozzá volt köthető, mert tudtam, utolsó szavaim hozzá mély sebet ejthettek benne. Valami olyat, amit nem könnyű feldolgozni. Most pedig – az anyja pont az lett, amitől meg akarta óvni a gyermekeit. Vicces húzásai vannak a sorsnak!