Sötétlő örvény. Néma kiáltás, nincs menekvés. Magával ragad, a mélybe húz, és maga alá temetve kapkodok fulladozva levegő után. Szemeim elől eltáncol a fény, hiába küzdök, nyújtózok felé kétségbeesetten, egyszerűen nem érem el. Nem érhetem el. Buborékká váló kiáltásom elhal mielőtt megszülethetne, és csak süllyedek...




Az emberre talán gyermekkorában mondják utoljára, hogy milyen szép, kisherceg, kishercegnő, nemétől függően. Ebben én sem különböztem a többiektől, kék szemű szőke hajú kis apróság voltam, lehettem volna a szüleim legnagyobb öröme is. Ha nincs anyám ballépése, és nem csalja meg apámat. Elég kiábrándító utólag belegondolni, hogy a férfi akivel anyám élt együtt, csak egy idegen, és semmi közöm nincs hozzá. Gyerekként persze, ez másként tetszett, és nem is volt probléma. Őt mutatta be nekem 'papa'-ként, hát neki mondogattam, és egészen átlagos volt, egészen helyénvaló. Fogalmam sem volt, hogy ez nem olyan sokára, gyökeresen meg fog változni, és az általam ismert családi életnek egyszerűen nyoma vész, és nem lesz többé. A férfi akit Dereknek hívtak, elhagyta anyámat amikor kiderült hogy megcsalta őt, és ennek eredménye vagyok én. Azt tudta, hogy nem az ő fia vagyok, de hogy warlocknak születtem azt senki nem tudta. Én meg aztán pláne. Kilenc tízévesen, melyik gyerek nem esik pánikba ha hirtelen a jól megszokott heterochrom szeme hirtelen orgonalila lesz? Ki ne esne pánikba ha a bőrén több helyen is pikkelyek jelennek meg csak úgy egyik napról a másikra? Anyám természetesen kiborult ezen, Derek még inkább iszonyúan összevesztek és rajtam vezették le. Szerintem csak azért éltem túl, mert gyermek voltam ugyan, de warlock is. Erősebb lehettem, mint illett volna és így életben maradtam. Derek eltűnt, anyám pedig mindenért engem okolt ezek után, holott ő hált együtt egy démonnal, arról én nem tehettem. Ártatlanként szenvedtem, és hercegi fényem erősen megkopott...



Sajnos idő előtt kellett felnőnöm, és magamra voltam utalva. Nem igazán vett körbe szülői törődés, mert anyám nem akart egy szörnyszülöttel foglalkozni, és folyamatosan szidott, olykor bántott is. A pikkelyeket még csak meg tudtam volna magyarázni hogy betegség miatt olyan, de a szemeimet nem, akárcsak a megmagyarázhatatlan jelenségeket sem. Néha meggyulladt valami körülöttem, eltörtek dolgok úgy, hogy hozzájuk sem értem. Nagyon ijesztő volt, és akkor még a nyomásról meg iskoláról ne is beszéljünk. Az mindenki életében egy gigantikus rémálom, és hamar el is vesztem. Véletlenül sikerült egy portált létrehoznom, mert annyira vágytam el innen, és nem tudom hová kerültem. Idegen táj volt, ismeretlen hely, de nagyon zöld. Nem hasonlított New York egyik részére sem. Később derült ki, hogy Idrisben kirándultam, ahol megismerkedtem egy szőkés hajú fiúval, akivel kisebb korunkban nagyon is hasonlítottunk egymásra. Összebarátkoztunk amennyire lehetett, és egy kevés időt vele töltöttem. Aztán felbukkant egy boszorkánymester, olyan volt, mint én csak időseb, tapasztaltabb és amolyan mentorom lett, tanítani kezdett. Elmagyarázta, hogy az erőm nem átok, csak meg kell tanulnom használni, és a pikkelyeim is el tudom fedni ha nem akarom hogy lássák. Lelkes voltam és jó diák, mindent azonnal akartam tudni. A varázslatokat, az idézéseket, a démoni nyelvjárásokat. Nem érdekelt már a mondén világ, engem az érdekelt mire lehetek képes. Johnaton érdekelt, aki a barátom lett, talán az első és egyetlen igazi. A warlock aki tanított nem éppen fehér mágiára okított, de nem bántam. Elhittem neki, hogy az emberektől semmit nem várhatok, és mindegy mit fogok csinálni, akkor sem lehetek egy közülük. Megvetnek majd, és talán üldöznek is. Hittem neki, mert mesteri meggyőző ereje volt, akkor még nem tudtam hogy Valentinenak dolgozott és a Körnek. Johnaton pedig Valentine fia. Megtanultam a varázslatait, és mára már magabiztosan irányítom az erőmet, ami bár nem végtelen, de azért figyelemre méltó. Leginkább álcázás és megtévesztés terén vagyok kiemelkedő, talán így vagyok legnagyobb hasznára Johnatonnak, vagy Sebastiannak ahogy mostanában nevezi magát.


Sebastian... nem könnyű eset. Igazán indulatos, és valamiféle belső erő hajtja, de valahogy nem is tudom, számomra nem ilyen, és nem feltétlenül gonosz. A világ sosem volt velem igazán kedves, ő igen. Kérdéses-e tehát hogy miért vagyok hűséges hozzá? Ő nem riad el az erőmtől, és nem kezel szörnyetegként. Valahol még azt is mondanám hogy sorstársak vagyunk. Azonban ez nem jelenti azt, hogy vak és süket lennék, tudom hogy kinek a fia, és mit tett, és ő is mit készül tenni, de szüksége van társakra, és mivel nekem sincs helyem a világban, így az ő oldalán jól vagyok én is. Megteszem amire kér, és segítem a céljai felé, akkor is ha csak kihasznál, mert tőle kapom meg azt a kis figyelmet, amire vágyom, és amitől hátat fordított nekem a saját anyám is. Miért bíznék hát bennük? Ő még nem árult el engem, ez ennyire egyszerű. Alapvetően nem vagyok mindenben egyforma véleményen vele, de ha kérdezi akkor el is mondom neki. Sajátos humorom van és nem tudom néha szórakoztatja-e vagy az agyára megy-e. Nehezen kiismerhető, de ő sem ismer engem igazán, szóval ugyanott vagyunk. Mellette élem az életem, próbálok mindig jobbá fejlődni, és azért ás kapcsolatokra is szert tenni de... őt nem fogom soha elhagyni.

-..lo! Milo! Kelj fel! - jut el a tudatomig a hangja, és kipattannak a szemeim, ahogy hirtelen ülök fel, a nedves takaró is csak rám tapad. Levegő után kapkodok, és mint aki maratont futott lihegek. Szürkés szemeivel találom szemben magam, ahogy a vállaimnál fogva tart.
- Jól... jól vagyok. Sajnálom, csak rémálom volt... - sóhajtok fel, és hátratúrom a hajam, ami izzadtan tapad a homlokomhoz, ő pedig magamra hagy. Nyilván nem hagytam aludni, és azért jött be. Percekkel később kimászom az ágyból hogy elmenjen fürdeni, és kimossak mindent a fejemből. Rémálmokat, múltat és kétségeket...