A kutya annyira hidegen hagyott, hogy egész eddig észre sem vettem, miszerint itt van. De itt volt és még csak „köszönni” sem jött oda hozzám. Valószínűleg érezte, hogy én nem az a fajta ember vagyok, aki leáll babusgatni holmi háziállatokat. A kutyák a szelídségükről, vagyis inkább a hűségükről voltak híresek. Ezt követően ismét csak beférkőzött a gondolataim közé Elowen. Hűség. A rúnánk. Egész eddig nem tudatosult bennem, hogy azzal, hogy visszatértem, a rúna is újra a testemen éktelenkedett. Feljebb tűrtem a karomon a felsőt, hogy megnézzem és tényleg ott volt. A szemeim összeszűkültek a ténytől. Ha ez így van, akkor már rajta is ott kell újra lennie a jelnek. Ami egyet jelentett azzal, hogy tudhatta, miszerint életben vagyok. Reméltem, bíztam benne, hogy van elég esze ahhoz, hogy ne kürtölje szét máris az életbe való visszatérésem. Hűség rúna ide vagy oda, mégis nehezen szavaztam meg neki a teljes, 100%-os bizalmamat.
Milora emeltem a tekintetem. Még mindig látszódott a döbbentség az arcán. Nem hitte el, hogy itt vagyok, pedig… a szemei nem csapták be. Éltem, talán elevenebb voltam, mintha valaha. Égett bennem a bosszú. El akartam söpörni mindent a föld felszínéről, kezdve azzal az árnyvadász társasággal. Az arcom kissé megváltozott ezekre a gondolatokra, a tekintetemben égett a tűz, a bosszú. Egy gyilkos tekintete volt az enyém, bár… azt hiszem, az én tekintetem mindig is ilyen volt. Lehet, jól tudtam szerepet játszani, elhitetni másokkal, hogy kedves és barátságos vagyok, de ez csak a külső. Mélyen belül sosem voltam egy törékeny, eltipornivaló valaki. Milonak biccentettem ugyan, de még egy lopva, gyanakodva végigmértem, nem-e akar újabb ölelést kezdeményezni, ugyanis ha ezt akarta volna, bizonyos, hogy ezúttal eltolom. Barátság ide vagy oda, nem szerettem mások közelségét és mindig akadt az életemben egy-két ember, aki ezt nem tudta elfogadni. Nos, többek közt Elowen és Milo.
- Miatta. Ott volt és ő hozott vissza, de hogy miért… - Elhallgattam, hisz nem tudtam a választ. Vagy csak nem állt még teljesen össze, magam sem tudtam. Ahogy Milo beszélni kezdett, a poharat leraktam a kezemből és összehúzott szemekkel, érdeklődő tekintettel kezdtem fürkészni a fiút. A teóriája nem hangzott rosszul, sőt mi több, elég logikusnak tűnt. Apám meg akarta idézni Raziel angyalt, és ha ez sikerült neki… nos, lehet, hogy ő intézte el azt, hogy itt lehessek? Fordult meg egy fél pillanatra a fejemben, de nem, ezt még én magam sem hittem el. Ugyan akkor gondolkodóba ejtett valami.
- Jace… vele mi van? Tudsz valamit róla? Mi lett vele, miután én meghaltam? – Kérdeztem rá, kissé talán túlzott határozottsággal a hangomban, némileg… követelőzve, mint aki azonnal választ akar. És ez így is volt. Azonban a további szavaira csak bólintottam. Végül is a dátum jelen pillanatban nem is volt annyira fontos, de Jace annál inkább. Lett egy teóriám, kiegészítve ezzel az övét, de ehhez tudnom kellett azt, hogy mi történt Jaceel.

A meglepettségét látva egy fél pillanatra még el is mosolyodtam, de hamar eltűnt az arcomról.
- Valójában meg is haltam. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta, mióta megtörtént... – Tettem hozzá komolyan elgondolkodva. Reméltem, hogy nem teltek el hónapok, netán évek, mert az aligha kedvezett volna nekem. Felzárkózni a kihagyott időszakkal… nem lett volna túl egyszerű. Még Elowen is beférkőzött a gondolataim közé és azon kezdtem merengni, vele mi lehet, hogyan viselte el a tényt, hogy meghaltam. De ez a gondolat olyan gyorsan illant el, ahogyan jött: váratlanul és hirtelen. A fiúra, Milora emeltem a tekintetem, ahogyan odalépett hozzám. Amikor kitárta a karjait, már tudtam, mit akar. A testem kissé megfeszült, ahogy a karjait körém fonta. Soha, de soha nem tudtam elfogadni az ilyesfajta érintkezést. Talán mert nem igazán volt benne részem. Mély levegőt vettem és ahogy elszakadt tőlem, úgy fújtam ki.
- Tudod, hogy ez nekem nem éppen... – Kerestem a megfelelő szót rá, de nem találtam. - …jó. – Legyintettem aztán, jelezve, hogy inkább ne is firtassuk ezt az előbbit és inkább felejtsük el, hogy megtörtént. Milo a barátom volt, vagy legalábbis valami olyasmi. Néha nem tudtam eldönteni, hogy megjátszom-e azt, miszerint a bizalmam az övé, vagy csak próbára teszem és azt várom, mikor árul el, mikor áll át a másik oldalra. Mert úgy sejtettem, egyszer át fog. Addig viszont, az erejét ki akartam használni. Habár nem volt konkrét célom a boszorkánymesterrel, de mindig jó, ha kéznél van egy ha épp szükség lenne rá.
Elhaladtam mellette, egészen a konyhapultig. Teát kezdtem csinálni, miközben a kérdésén gondolkoztam, avagy a válaszon.
- Még ez számomra is egész… homályos. De Jace ott volt. – Magyaráztam, és itt meg is álltam. Azt néztem, ahogy forr a víz és közben igyekeztem összeszedni a gondolataim. – Nem önszántából segített, de az biztos, hogy miatta lehetek most itt. Egyszerre vicces és abszurd a helyzet. – És ennyiben hagytam. Azt tudtam, hogy Jaceel különleges lett a kapcsolatunk és ezt kellett kihasználnom a továbbiakban. De ebbe nem, még Milot sem akartam beavatni, nemhogy mást. Elkészítettem a teát, megízesítettem, majd kitöltöttem két pohárba. A tekintetem még elidőzött a tűzhelyen levő tűzön, mielőtt elzártam volna, majd a fiú felé fordultam a két pohárral.
- Kérsz? – Érdeklődtem, de választ nem várva raktam le az asztalra a poharat. A másikból pedig én ittam.
- Mennyi ideig voltam távol? – Újabb kérdést intéztem felé, miközben körbefutattam a tekintetem a lakáson. Már amennyit épp láttam belőle.

Magamhoz tértem. Nem tudtam, hogyan, de éltem, újra lélegeztem, a sérüléseim eltűntek és… éltem. Először nem is voltam biztos benne, hogy ez így van. Nem, igazából még most sem hiszem el. Minden élénken élt bennem. A csatánk Jaceel és az utolsó döfés a hátamba, ami megadta a végső lökést a halálhoz. Lebecsültem őt. Őket. Ha újabb esélyt kaptam az egyenlítésre, akkor az csakis azért lehetett, hogy megöljem őket egytől-egyig. Mi másért térhettem volna vissza, ha nem ezért? Azt hitték, elbánhatnak velem? Valentine fiával? A démonvérrel megáldott fiúval? Nem. Tévedtek, hisz itt voltam. A földön jártam, csakúgy, mint a halálom előtt. Újjászülettem, mondhatni.
A rejtekhelyem felé vettem az irányt, hogy rendbe szedhessem magam és újult erővel vághassak neki a terveimnek. Utam során igyekeztem a legláthatatlanabb lenni, hisz ki akartam használni a tényt, miszerint mindenki halottnak hisz.
Ahogy a lakáshoz értem, láttam, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Egyből arra gondoltam, hogy talán máris tud valaki az életben levésemről. Fegyvert ragadtam, biztos, ami biztos alapon, így nyitottam ki az ajtót. Lassan léptem csak be, mindent figyelve, mert hát… bárhonnan jöhetett támadás. Bár nem mondanám, hogy féltem vagy rettegtem az esetleges ellenségtől. Amúgy is, lehet, legutoljára én hagytam nyitva azt az ajtót. Mikor is jártam itt legutoljára?
Ahogy beljebb léptem, Milot pillantottam meg. Ó, tényleg. Már emlékeztem. Csak ő és Elowen tudtak erről a helyről. Meg az apám. Őt fel kell keresnem… biztos elért hozzá is a hír, miszerint meghaltam. Le fog döbbeni, ha meglát.
Nos, ahogy valószínűleg Milo is lefog. Megszólítottam, amennyiben nem figyelt.
- Milo. Mióta vagy te itt? – Kérdeztem a legelső dolgot, amit az eszembe jutott. Aztán csak figyeltem az arcát és vártam a reakcióját arra, hogy itt vagyok. Bár túl sok időt nem akartam ezzel eltölteni, szóval a fegyvert lazán az asztalra dobtam.
- Annyira nem lényeges. Az viszont igen, hogy mennyien értesültek a halálomról. – Magyaráztam. Bár ez kicsit úgy tűnt, mintha eleve a tervem része lett volna, pedig nem volt az. Inkább csak egy újabb esély a küzdelemre. Arra, hogy megtisztítsam ezt a világot.