Ahogy megállok mögötte, ahogyan testem az övéhez feszül, aljas gondolatok kapnak szárnyra a fejemben. Mélyen szippantok bele a hajába, az illat olyan gyönyörrel tölti el lelkem legfeketébb bugyrát is, hogy képtelen vagyok levakarni a mosolyt a számról, s ahogyan próbál felém fordulni, ahogyan egyre inkább hozzám dörgölőzik, úgy engedek nyakának szorításán, úgy kedvezek neki. Pontosan tudom, hogy mit akar, tisztában vagyok vele, hogy amilyen vonzó számomra, annyira veszélyes is lehet nekem, de képtelen vagyok neki ellenállni, vágyaim engedik szabadjára az akaratát és hagyom, hogy a magassarkúját a lábfejembe fúrja.
Hangosan üvöltök fel, mélyről jövő, mindent elpusztítani vágyó kiáltás hagyja el a torkomat, s egy egyszerű halandó talán elájult volna a démoni erő ilyetén megnyilvánulása előtt, de Isabelle árnyvadász volt, erősebb, kitartóbb, mint Isten bárgyú bárányai. A szemeibe néztem, hagytam kicsusszanni a kezeim közül, s ahogyan a korbácsa után nyúlt, úgy próbáltam elhárítani a támadását, azonban én már évszázadok óta nem küzdöttem meg a fajtájával, így a gyakorlat hiánya azonnal kiütközött, amikor az elektrum a nyakam köré fonódott.
- Pár perccel ezelőtt még vonzónak találtál... - szorítom össze a fogaimat, hiszen bármennyire is képes voltam elviselni a fájdalmat, az efféle kínok rám is hatással vannak. Nem úgy, mint egy kisebb démonra vagy ki tudja még milyen alvilági lényre, de érzem, ahogyan a testemet görcsbe akarja rántani a nyakamat fojtogató rettenet. - Elég volt!
Üvöltöm el magam újra, majd megrántom a korbácsot, s ha elég szorosan tartja ujjai közt a fegyver markolatát, akkor magamhoz húzom izmoktól feszes tónusú alakját. Átkarolom őt, ha sikerül a manőver, karjaimmal láncolom testét az enyémhez, s ahogyan még mindig az elektrum rabja vagyok, úgy sziszegek fel a fém fájdalmas csapásaitól.
- Csak egy italra hívtalak meg, s ez érte a hála? - vicsorgom a szavakat a fogaim között, majd balommal a tarkójára szorítok, s úgy tartom meg a fejét, miközben próbát teszek megcsókolni dús ajkait. S ha sikerül, ha érezhetem szájának puha érintését, szinte azonnal el is távolodom tőle, hiszen amit akartam tőle, megkaptam, a következő lépéseim pedig rajta múlnak. - Még soha senkit nem láttam ennyire gyönyörűnek...
Vallok neki színt, s bármennyire tűnik képtelenségnek az egész, bármennyire hiheti hazugságnak a mondatomat, az éjszaka során most először vagyok vele teljesen őszinte, ajkaimat egyetlen talmi hang sem hagyta el bókom során.
- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Hogy így legyen vége? - kérlek, fújj visszavonulót, futamodj meg és felejtsd el, hogy valaha találkoztunk. És azt a rohadt korbácsot is levehetnéd már a torkomról, kezd idegesíteni!

Pontosan tudtam, hogy ezzel a pár mondattal újra fel fogom kelteni az érdeklődését, hogy a leleplezéssel ismét csak a figyelme középpontjába kerülök, s most, hogy újra ott vagyok, a pillanatnyi habozásom arra utalhat, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel a figyelemmel.
- Ez a millió dolláros kérdés, igaz? - fordulok immár újra felé, majd jobb szemem sarkából látok némi mozgolódást, aztán tudatosul bennem, hogy a vérfarkas magára hagyta az állítólagos szövetségesét. Igen, tudok arról, hogy az alvilág lényei milyen paktumot kötöttek a városban, hogy elvileg segíteniük kellene egymást, legalábbis nem akadályozni, de így magára hagyni egy bajtársat? Ez még egy démontól is erős húzás lenne!
- Több árulkodó jel is volt, de gondoltam tudunk civilizáltan, egyenlő félként beszélgetni egymással azelőtt, mielőtt széttépjük egymást... - lépek közelebb hozzá, majd folytatom. - Tudod, azok a tetoválások nagyon kirívóak, meg sem kellett szólalnod, már tudtam is, hogy ki vagy.
Apró szünetet tartok, amíg egy cigarettára gyújtok, majd miután mélyet szippantottam a szálból, hosszan fújtam ki annak füstjét.
- Emellett az a korbács is, ami a csuklódra csavarodik, szintén elárulta, hogy ki vagy Isabelle. - mutatok a két ujjammal, melyben a csikket tartom, a karjára, majd újra szippantok egy aprót, hogy aztán megszabaduljak a feleslegessé váló tehertől. - Gondolom a következő kérdésed pedig az lenne, hogy ki vagyok és miért tudok az árnyvadászokról ennyit. Tudod, az előbb, csak részben mutatkoztam be, egy apró pici részletet elhallgattam... Szeretnéd tudni, hogy melyiket?
Mosolygok rá, majd bal kezemet nadrágom zsebébe tolom, míg jobbomat magam elé tartom és miközben ujjaim végén hosszú, fekete karmok nőnek, apró tűzgömb jelenik meg markomban. Figyelem a lángot, mintha meg is feletkeztem volna az előttem lévő árnyvadászról, majd ahogyan egyre csak növekszik az immáron teniszlabda méretű gömb, újra Isabelle szemeibe nézek. Lélektükreim átváltoztak, obszidián gyöngyökké váltak, éjfekete bogárként ültek szemgödreimben, s amint egy varázslókéhoz hasonlatos mozdulatot csinálok a kezemmel, úgy tűnik el tenyeremből a fortyogó láng, s egy pillanattal később már Isabelle mögött vagyok, karmaimat torkának szegezem, s olyan könnyű, olyan egyszerű lenne megtenni, megölni őt, de egyszerűen nem akarom.
- Mond neked a Leviathan név bármit, kedvesem? - suttogom a fülébe, s lélekben már felkészülök a legrosszabbra. Hogy hamuvá kell perzselnem őt és kitörölnöm még a létezését is a történelemből.

Mondjuk úgy, nehezen viselem a visszautasítást és akkor még finoman fejeztem ki magam. Ahogy hallom a szavait, úgy érzem egyre távolodni tőlem, majd amikor kimondja a végső ítéletet, visszahúzom a kezemet és jobb híján a pulton támaszkodom meg vele. Látom a pultos srác önelégült mosolyát, s ha Isabelle nem lenne itt, az agyvelejével dekorálnám ki a mögötte lévő polcokat. Azonban egyelőre még tartom magam, tenyerem ökölbe szorul, s ahogyan elmegy, a tükrös falon figyelem vonzó alakját távozni.
- Mit röhögsz baszd meg?
- Semmit... Ember, ne rám haragu... - nem tudta végigmondani a szavait, hiszen egy hirtelen pillanattal később már mellette álltam és a nyakát szorongatva fagyasztottam belé a mondandót.
- Mi olyan kibaszott vicces, te féreg?
Választ azonban nem tudott adni, hiszen még mindig elszakítottam őt az éltető levegőtől, s ahogyan a szemeibe fúrtam gyilkos tekintetem, csak hebegni tudott és nyáladzani. - A százast visszaveszem, ha nem bánod.
Eresztem el őt, mire elterült a padlón és köhögve, fuldokolva próbált életben maradni. Csak néztem a szenvedését, apró örömöt nyújtott a pocsékká váló éjszaka gyöngysorán, majd sóhajtottam egyet és elindultam a kijárat felé. Lassú, komótos léptekkel haladtam, s bár ketten is belém ütköztek, nem tettem ellenük semmit, csak magamba fordulva hagytam el a szorakozó hely bazári majmokkal teli hangzavarát.
Amikor kiléptem, cigarettára gyújtottam, s mélyen magamba engedtem a maró füst minden apró kátrányos pamacsát, majd kifújva a nikotinos levegőt néztem körbe, céltalanul és enerváltan, de amikor megpillantottam őt ... miért vonzódom hozzád annyira? Milyen varázslat hajtja rabigába a fejem, ha rád pillantok Isabelle?
Egy telefon csörren meg mögöttem, s ahogyan felé fordulok, az árnyékok között egy fickót látok meg, figyelmemet azonban nem sokáig tudhatja a magáénak, hiszen ahogyan felveszi és elfordul, úgy nézek vissza a lányra, aki talán szintén felkapta a fejét a dallamra, hogy így újra a szemeibe nézhessek. Csak mosolyognék rá, fájdalommal a szemeimben, pontosan úgy, mintha egy régen látott szerelemmel fut össze az ember, s bár a miénk sem régi nem volt, sem szerelem, mégis nyomot hagyott a szívemben, ami már önmagában is érdekes fejlemény.
- Minden árnyvadászt ilyen nehéz meghódítani vagy egyedül te vagy ennyire különleges eset? - figyelem őt, reakcióit, mozgását, ami még a majd tíz méteres távolság ellenére is könnyen megy. Ismét csak mélyet szívok a cigarettából, majd messzire pöckölöm a félig el sem szívott csikket, hogy aztán elforduljak tőle és isten hozzádot intsek neki. - De a helyedben vigyáznék ezen a helyiekkel... A fickó éppen most szólt a falkájának, hogy egy démon járkál a környéken és tudod, hogy ezek a csahosok mennyire védik a területüket. Nem szeretném, ha véletlenül bajod esne Isabelle!
Vicsorgott rám az idegen, s már majdnem elindult az átváltozás útján, amikor zsebre tett kézzel elhaladtam előtte és mintha ott sem lenne, peckes lépésekkel távolodtam el a lánytól és az emlékétől. Vagy mégsem így ér véget a mi ki kalandunk? Erre azonban már nem volt befolyásom.

- Bölcs elmére vall, hogy csapdát keresel, de ki kell ábrándítsalak! Azt kapod, amit látsz ... rejtekajtók, titkok és útvesztők nélkül. S ha azzal kielégítem a kíváncsiságod, akkor kérdezz bármit, s mindenre őszinte választ fogsz kapni! - veszélyes játékot játszok, hiszen olyan alkut ajánlottam neki, amiből lehetetlenség lenne kibúvót találnom, s ha olyan inteligens, mint amilyennek gondolom, biztos vagyok benne, hogy találna rajtam némi fogást. - A kérdez-felelek azonban úgy fair, ha ugyanezt remélhetem tőled is...
Talán így elkedvetlenítem, talán így nem lesz bátorsága felvenni a kesztyűt, hiszen én is kérdezhetek tőle olyat, amire biztosan hazudnia kell.
- Szóval azt mondod, csak egy részeg ember találhat gyönyörűnek és vonzónak? Hogy csak itallal lehetek olyan bátor és magabiztos, hogy megcsókoljalak? Biztosíthatlak róla Isabelle, hogy teljesen józan vagyok, bár tegyük hozzá, szépséged teljesen megrészegített! - nevetem el magam, s mivel semmit nem kért tőlem, így nem erőltetem tovább az alkohol kérdését. Vállat vonok, majd töltök magamnak whiskeyt, két jégkockával, s amikor meglátom a szünetéből visszatérő pultost, elhagyom a felségterületét és a lány mellé ülök. - Pedig az vagyok, mármint a monogámia híve...
Mosolygok rá, fürkészem igéző tekintetét, majd dekoltázsára fordítom a szememet, amit mindenféle szemérem nélkül mérek fel ... újra.
- Két kapcsolat között nem fogadok cölibátust, annyi biztos és egyeseknek talán túl csapodár lehet a viselkedésem, de ha megtalálom az igazit, azt a bizonyost, akkor elképzelhetetlen számomra a hűtlenség. Ragaszkodó típus vagyok és nehezen engedem el a szerelmet... - erre bizonyíték lehet százötven év gyász is, de miért kellene tudnia arról, hogy olyan régóta nem voltam senkivel. Szánalmas! - Viszont azt is tudni kell rólam, hogy rettentően féltékeny tudok lenni, s volt már, hogy ezzel az őrületbe kergettem a partnereimet, de nem tudok mit tenni ellene, így vagyok összerakva!
Nevetem el magam, majd aprót kortyolok az italomból, mire a pultos egy tálka sós mogyorót tesz elénk. Unott arcáról azt olvasom le, hogy csak a kötelességét teljesíti, nincsen benne semmi azokból az igazi csaposokból, akik szívükön és lelkükön viselik a hozzájuk betérő vendégük sorsát, akik meghallgatják és talán még tanácsot is adnak az életüket elmesélő szerencsétleneknek. No, nem mintha ezt várnám el tőle, de olyan nehéz lenne egy apró mosolyt csalni az arcára, hogy elhiggyem, szívesen lát itt? S különben is, száz dollár nem nevezhető bakfittynek, hogy ilyen tuskó legyen!
- Remélem, nem rémisztettelek el teljesen! - nevetek fel, majd kicsit közelebb húzódók hozzá, hogy vállaink épphogy, de érezhetően összeérjenek. - Nincs kedved valami őrültséghez? Olyanná tenni ezt az éjszakát, amit majd az unokáinknak is mesélhetünk?
Újra ezer wattos mosolyt engedek meg magamnak, majd szabad kezemet combjára simítom, élvezve formás idomainak tenyerem kényeztető vonásait.