//18+

- Kopoltyúk kedvesem, még jól is állnának neked! - nevetem el, ahogyan elutasítja a víz alatti kényeztetést, de ráhagyom, hiszen így biztos kényelmesebb neki. Mert azt természetesen nem tudja elhitetni velem, hogy nem készült fel egy esetleges vízbefúlás ellen, hiszen ebben a szobában minden arról szól, hogy elkerülje a rá fürkésző veszélyforrásokat, minden szeglete arról árulkodik, hogy az uralma alatt tartja, s egyetlen egy sarka sem kerülheti el kutató szemeit. Azonban ezek a gondolatok mind elúsznak a víz tükrén, ahogyan egyre csak vezet a medence partja felé, ahogyan fellépdelek a lépcsőfokokon, ahogy újra megérint olyan helyeken, ahol régóta nem érintett senki. Igen, két hét rettentő hosszú idő tud lenni, ha a földi örömök ennyire kellemesek lehetnek!
- Csak szép lassan szépségem, nem akarjuk elsietni a dolgokat, igaz? - élvezem, ahogyan vékony ujjai a testemet szántják be, ahogyan körmei apró barázdát vágnak napbarnítottnak tűnő bőrömbe, amint csókjai és nyelvének csapásai kicsiny lúdbőrt nyalnak a tarkómra. S amikor ajkai közé hatolok, amikor egy újfajta, eddig soha nem tapasztalt élménnyel gazdagodik évezredes tudástáram, ősztönösen fel kell emelnem a tekintetem a szoba menyezetére, ahol a fényesre csiszolt tükrökben láttam meg önmagam és az ágyékomnál serénykedőt. Mosolyognom kellett a látványra, majd a hajába túrtam, végig a tükörképem figyelve, annak segítségével vezettem ujjaim a vörös tincsek zuhatagába.
Nincsenek szavaim az élményre, a tapasztalatra, vágyaim és fantáziám nem készíthetett fel arra a gyönyörre, amit Selene adhat, s annyira átadom magam a szenvedélynek, annyira élvezem, amit ő adhat, hogy megfeledkezem magamról, s egy elejtett sóhaj közben szárnyaim önálló életre kelnek. Elég volt csak pár szempillantás, a másodperc tört része és hátamon ott virítottak egykor volt angyali létem bizonyítékai, annak hófehér emlékei.
Tekintetem ekkor fordítottam felé ismét, s belemartam a hajába, hogy elszakítsam őt hímtagom merevségétől, majd ahogyan széttártam szárnyaimat, magamhoz húztam, s mind a karjaimmal, mind a tollakkal átöleltem őt, hogy aztán csókoljam az ajkakat, melyek az imént még mást kényeztettek.
- Ez sem fordul elő túl gyakran! - nevetem el magam, majd újra csókolom, újra ujjaimmal fedezem fel tökéletes testét, újra engedek a szenvedélyemnek és a kéjnek. - Pedig már azt hittem, lassan megfejtelek, de akkor mindig történik valami, amitől újra át kell értékelnem az benyomásaimat irántad.
Lépek ki vele a medencéből, még mindig az ölelésemben tartom és ha annyira ügyes, mint amennyire gondolom, akkor a lábai már a derekam köré fonódva tartják őt szemmagasságban. Azonban az sem tántorít el, ha a kézmozdulataim nem gyújtottak lámpást a fejében, hiszen így is, úgy is a legközelebbi heverő felé veszem az irányt, hogy amikor megérkezünk, egyszerűen megszabaduljak a felesleges tehertől és ledobjam őt oda.
Szárnyaimat ismét szétfeszítem, ujjam megint csak hajába túrnak és akár erőszakkal, akár attól mentesen, de farkam irányába terelem ajkait, hogy újra érezzem, újra tapasztaljam a felforgató élményt. Lehet, hogy más testréséhez el sem fogok jutni ezen az éjszakán...

//18+

- Mágiát? Ne nevettess! - ennél mindig is sokkal egyértelműbb volt a válasz a kérdésre. És már ő is tudná, ha nem a kéjvágy lenne a fő mozgatórugója a tetteinek. A szemeiben ott látom, ahogyan növekedik minden pillanattal, minden apró lehetőséggel, amelyet a testem felfedezésére kap. Ahogy csúszik le a ruhám és zárul le közöttünk a távolság, nyilvánvaló, hogy nem fogok kihátrálni. Sok mindent láttam és tapasztaltam, de a szexuális kapcsolat egy bukott angyallal eddig nem volt a listámon. A vágyat pedig könnyű megérteni és nem kell túlanalizálni. Leviathan átka segített, hogy a céljaimra összpontosítsak, de azzal, hogy megszüntette, egyértelműen helyet hagyott a többi érzelemnek is, amelyeket eddig el tudtam magamban nyomni. Hamarosan pedig felszínre törnek és én ezt el akarom húzni, le szeretném lassítani, amennyire csak lehet. A vágy erre remek megoldás. Simogatom a bukott testét, élvezem az izmok vonalát, az arccsontok élességét és figyelem, sikerül-e felcsillannia az értelemnek a szemeiben. Vagy csak egyszerűen a női logikám válaszolt? Nem hinném, de legyen. Hátrálok az ölelésből, kihasználom az esélyt, hogy kioldjam a cipőimet, a földre hajítsam a hajdíszeket és a vízbe hátráljak a lépcsőkön. Közben pedig őt figyelem egy prédára leső kígyó pillantásával. - Az egyetlen, amit használtam, az az érdektelenség volt. Ha el akarsz csábítani egy nőt, mit kínálsz fel neki? És mi az, amit én magamtól nem kaptam meg ebből? - ez számomra ilyen egyszerű. Már akkor sem volt ütőkártya a kezében, amikor mi először találkoztunk. A fizikai erőre nem vágytam, a mágikus hatalmam több volt, mint amit tőle kaphattam volna valaha is, ahogy a pénzből és partnerekből sem szenvedtem hiányt. Az egyszerű lányokat olyan könnyű elcsábítani a hatalom, jólét és fiatalság ajánlatával, de nekem ezek már megvoltak. Mellé pedig egy olyan vérvonal, amelyet soha nem feledhet a történelem. Valószínűleg nem én voltam az első warlock, akivel valaha találkozott, de hány tudott közülük egy olyan bukott apát felmutatni, aki még segítette is? Lehet, hogy az idősek bölcsessége még nem volt a birtokomban, de a ravaszság és tudás sokat kompenzált már akkor is. Vannak harcok, amelyeket érdemes megharcolni és vannak, amelyeket nem.
A víz kellemesen langyos, Egyiptom napfénye felmelegítette a medence tartalmát nap közben és most jólesően kényezteti a testemet, ahogy egyre mélyebbre lépdelek benne. A legmélyebb része egy külön gödör, ahol nem ér le a lábam, de előtte éppen elég magas, hogy elfedje a dekoltázsomat és megmutassa azt. Mert így lett tervezve, pontosan ezt a mélységet kapartattam ki és csempéztettem le az építőkkel. A hajam átnedvesedett része sötétvörös fátyolként lebeg körülöttem a víz színén, bőröm aranyosan csillog a fények között. Vonzó látvány, tudom én, és nem kell ellenőriznem a fényesre csiszolt fém tükrökben, amelyeket esztétika és önvédelem szempontjából hozattam be. Ebben a teremben nincs sarok, amelyre ne látnék rá több szögből is. Paranoia? Ha már próbáltak hátba szúrni, akkor nem...
A figyelmemet Leviathan egyre fogyó ruhái vonják magukra és bármennyire is erősen tartam magamat, azért el kell ismernem, hogy ami alatta van, az is kísértő látvány. Kidolgozott, izmos test, amelyet egyértelműen harcban edzettek, bársonyos bőr és igencsak akcióra kész hímtag. Ez tetszik a legjobban benne éppen, bizonyítja, amit állít, hogy igencsak készen áll megszerezni, amit pár évszázaddal korábban egy elhamarkodott döntés akadályozott meg. Figyelem, ahogy a vízbe sétál, minden tétovázás nélkül és egyből hozzám, magához ránt. Egyébként sem vagyok ellenfél számára fizikailag, itt pedig nem is akarok az lenni. Szükségem van arra, amit adhat, a végtelen éjszaka ígéretére, amikor nem kell gondolkodnom és törődnöm az érzéseimmel. Persze vannak határok.
- Bizonyos körülmények között önként hajtok térdet, de a víz alatt nem tudok lélegezni - állítom le, mielőtt túl messzire menne, miközben a testem az övéhez simul és a kezem a víz felszíne alatt rátalál a hímtagjára. Igen, ezt akartam. Nagy és kemény, én pedig nem tudom megállni, hogy újra és újra végig ne simogassam, ahol csak érem, a körmeim ne kalandozzanak a legérzékenyebb részeket karcolgatva a peremén, végig a lüktető ér mentén alatta és a tövénél nem félek keményebb kézzel bánni vele. Végig simítom az egészet, és megint, időnként erősebben, elvonva a figyelmét a tervétől, amíg a medence falához nem érünk. Itt már vannak lépcsők, csak fel kell csalogatnom kicsit. Vagy vontatni. A férfiaknál ez is működik, ha jó helyen ragadod meg őket. Aki pedig az ellenkezőjét állítja, az így még nem próbálta. Pár lépcsőfok és máris a combig érő vízben leszünk már csak, a homok nagy része pedig a medence alján. Kezdésnek nem rossz, a kezemben pedig felbukkan egy üvegnyi illatos olaj, amelyet a tenyerembe csorgatok, majd végig simítok vele a bukott vállain, gondosan érintve az izmokat. Egyelőre csak elölről érintem, tesztelem, mennyire messze vannak a határok, hogyan engedi a kutakodó ujjaimat a hátán fel és le, miközben célirányosan közelítek a legérzékenyebb részek felé. És lassítok, hagyok magamnak és neki is időt kiélvezni a bőrt és az izmokat, miközben az enyhe gyógynövény illat mindent beborít. Inkább ez, mint a lótusz, nem? A férfiak nem szeretnek úgy illatozni, mint a kertem.
Végül elérem a farkát is, határozottan masszírozom, játszom vele, próbálom kitapasztalni mi érdekli, mielőtt a számat is bevetném. A nyelvem nem emberi, ami sokat segít, amíg apró csókokat hintek rá és lassan beljebb engedem, kevésbé akadályoz abban, hogy mélyebbre jusson. Nem csak az ajkaim, de a fogaim is a játék részesei, karcolják és nyomást fejtenek ki rá, még végül kijjebb engedve a számból valóban játszani nem kedvek. A kígyókhoz hasonlóan nekem sem esik nehezemre gyors mozgással, váratlan csapásokkal támadni, soha nem tudhatja hol és meddig fogok időzni. A teljes hosszát, a zacskókat alatta, még az alhasát is támadom, ha ahhoz van kedvem, szabályosan körbeölelve a részeket, vagy éppen csak finoman érintve. Hmm, vajon szereti az apró harapásokat?

Soha nem tapasztalt érzések lesznek urrá rajtam, ahogyan őt csókolom. A nyelve, az a vékonyan teremtett kíváncsi játékszer olyan helyekre férkőzik be, melyek létezéséről sem tudtam, s most, hogy tapasztalom, többre vágyom. Akarom érezni, tapasztalni, magamban tudni őt, s kósza, pajzán gondolatok kerítenek hatalmukba, hogy vajon még mire képes, ha egy csókja ennyire magával ragadott. Néztem őt, figyeltem a kiszökött levegőt, a majdnem összeeső alakját, s amennyire csak tudom, magamhoz húzom légies jelenét. Vágyaimnak intett üdvözlést, amikor egyetlen szóval terelt a szobája felé, ahogyan ujjai pedig az enyémbe fonódtak, úgy engedtem, hogy vezessen.
Amikor beléptünk a szobába, apró sóhaj lett úrrá rajtam, nem azért, mert olyan lélegzetelállító volt a berendezés vagy szemet gyönyörködtető a kilátás, hanem miatta. Hogy bírja ki, hogy ne kiáltson őrültként az átok elvesztése miatt? Miként maradt ép az elméje háromszáz év kalodája után? Képtelen voltam válaszolni, s már nem is kellett, hiszen ahogyan megállt a medencénél és félrekotorta a haját, úgy álltam meg mögötte, nyakát csókolva vággyal teli szenvedéllyel.
- Bármivel szépségem! - vallok színt, majd kutakodó ujjaimmal oldom ki a csomót, s ahogyan vállait simítom meg, úgy járom be kíváncsi felfedezőimmel egész alakját. Csípőjének vonalán időzök, magamhoz láncolom karom erejével, majd megfordítom, megperdítem a tengelye körül, hogy újra a szemeibe nézzek, smaragdjainak igéző pillantásába, s amint elveszek a tekintet varázslatos fényében, úgy nézek rá mosollyal arcomon. - Sosem gondoltam volna, hogy egy kislány ennyire meg tud babonázni! Milyen mágiát használsz kedvesem?
Nevetem el magam, majd ismét csak végigmértek rajta, s ha már lefejtette magáról a ruháját, tekintetem hosszabban veszett el a hajlatok és idomok mesterien tökéletessé formált összességében. Ittam magamba látványát, kellett nekem, hogy a magaménak tudjam, s hogy billogommal formáljak rá tulajdonjogot. Karmaim azonban nem rajzolták a jelet a mellkasára, a szegycsontján hófehér igazgyöngyként tündöklő bőrére, egyelőre még elkergettem ezt a gondolatot, de már készültem rá ... ó mennyire örömteli lesz őt magamhoz láncolni!
- Gondolom, most én jövök! - nevetem el magam, majd rúgom le magamról a bőrsarut, veszem le a mellényt és tolom le a nadrágot, hogy immáron teljes meztelenségemben álljak előtte ... minden értelemben. Újra közelítek, s ha már belépett a medencébe, akkor követem, ellenkező esetben úttörő leszek és én mutatom neki az irányt, majd ha már mindketten a kissé hűvös, mégis csalogató hullámok között mossuk le magunkról a nap mocskát, szembefordulok vele, s hátsójára szorítva tenyerem húzom magamhoz. - Képes egy istennő térdelni, ha kell?
Szemeimben újra a vörös láng nyomai bukkantak fel, arcomon pedig az elszántság vonásokat megkeményítő jegyei találtak helyet maguknak, s ahogyan a vállára tettem szabad kezem, úgy próbáltam apró erőszakot kifejteni, hogy biztosan érts a szándékaimat. - Vagy kényszerítenem kell téged, hogy a vágyam szolgája legyél?

Megszabadítani? Nem! Ez az első reakció, amit az ajánlatára érzek és legszívesebben hátrálnék is előle, annyira nem akarom. Ez a tulajdonság az enyém volt az életem nagy részében és már alig emlékszem rá, milyen voltam nélküle. Kedvesebb? Vagy sokkal önteltebb? Okkal bíztam az emberekben vagy csak megtettem, mert tudtam, hogy nem fognak elárulni egy hozzám hasonlót? Gondolatok tucatjai cikáznak át az agyamon arról, mi mindent tudnék másképp csinálni, ha nem lenne az átkom és egyre inkább az az érzésem, hogy mégis jobb vele. Ez biztos menedék a magány mellé, megóvja a szívemet a csalódástól, amely oly könnyen éri mindenkiét, aki nem rendelkezik vele. Én már csak tudom, mert magam törtem össze tucatnyi nő és száznál is több férfi minden ábrándját, ha ez szolgálta a céljaimat. És azok között a házasság, szerelem, boldog családi élet és a nyugalom bizony nem volt. A testi kapcsolat is csak a legritkább esetben. Van elég időm, így ki akarom tapasztalni minden momentumát annak, milyen, ha nemcsak az ország uralkodója, de egyben a személyes istennője is vagy. Lehet, hogy volt pár évszázad, amikor nem voltak a trónon fáraók, akik Ré és Hórusz egyenes ági leszármazottai és eképpen félistenek, de ez nem jelenti, hogy soha többet nem is fognak felbukkanni erre. A népet még nem fertőzte meg annyira a kereszténység, hogy elfelejtse a régi vallásokat és azok tanításait. Én pedig ezek örömmel támasztom fel Ízisz papnőit, Anubisz tanítványait, Amun papjait, akik önként adják meg számomra a jogokat cserébe a döntési szabadságért. Milyen kár, hogy ez is látszólagos, mint sok más dolog...
Érzem, ahogy lefagyott testem mozgásra késztetik, a karokat a derekam körül, a szemembe fúródó vérvörös pupillákat és ugyan a szavak nincsenek meg, túlságosan zúg a fejem ahhoz, hogy meghatározhassam őket, de az eredmény magáért beszél. Mintha egy kígyó lenne mélyen a testemben, amely eddig összetekerve várta, hogy szólítsák, és most készen áll távozni belőlem. Nem tudtam, hogy ott van, annyira természetesnek vettem a foglalt teret, de hirtelen és erőszakosan távozik, utána pedig csak üresség marad. A testemmel ellentétben a lelkem pedig nem tud azonnal összehúzódni, hogy óvja a sebet és elrejtse mélységét, amíg ki nem tisztítom és be nem kötözöm a gyógyuláshoz. Ez hirtelen veszi el a levegőt a tüdőmből, jobban fáj mint maga az átok ténye tette egykoron. A légzésem felületes, ha nem tartanának a férfi karjai már a padlón lennék és elsőre még a csókjának sem vagyok tudatában. Pillanatokig nem érzem a kutakodó nyelvet, amely próbálja feltérképezni a számat és játszani hív, mint bármelyik más nővel tenné. De én nem vagyok egyszerű nő, warlock vagyok, boszorkány jeggyel. Az én nyelvem vékony, kígyó szerű és sokkal mozgékonyabb, azonnal játékba lendül, csalogatja és simogatja az övét, a szájába furakodik és tapogatózni kezd az érzékeny pontok felé. A szájban is vannak, csak a legtöbbek számára túl mélyen vagy magasan, fulladás közeli állapotot idéz elő egy ilyen felfedezési vágy. Nekem azonban nem, ismerkedem az ízével, a reakcióival és teljesen hozzá simulok a testemmel. Vágy, ez legalább ismerős érzelem, nem kell hozzá semmi, hogy megértsem a működését féltékenység nélkül. Elvenni amit akarok és utána elhajítani a partnert. Ebben nem voltam gyenge, soha...
- Erre - bontakozok ki a karjai közül és a kezét fogva indulok el az ajtó felé, majd az egyik folyosón a szobáim irányába. Végül az utolsó sarkon jobb helyett balra irányba fordulva, hogy a látogatók számára fenntartok lakosztályhoz jussak. Tiszta, rendezett, de nincs benne semmi személyes tárgy és nem olyan szép a kilátás innen. Ez nem fogja érdekelni az itt lévőket, az aktuális partnereimet. Nekik még nincs joguk az ágyamba jönni, ahhoz sokkal többet kell bizonyítani némi csóktudásnál és hatalomnál. A szobám az én szentélyem, amelyet idegen nem érinthet. Ágy, kényelmes heverő és fürdő itt is van, mind ízlésesen berendezett és karban van tartva, egy szavuk sem lehet rá. Nekem mégis van egy utolsó a bukottra. Egyiptomról az időjárás szó hallatán mindenkinek a sivatag ugrik be, a száraz meleg és persze a szél. Meg az ezzel járó homok. Amelyet a legkönnyebben a vízben lehet leáztatni és ez elvárássá vált számomra a partnereimmel szemben, így egyenesen a másik ajtóhoz viszem. Leviathannak két választása van: ruhástól vagy anélkül látogatja meg a medencét. Nem szeretem a homokszemeket intim helyekre ragadva. Szúr...
- Segítenél? - állok meg a medence pereménél és elhúzom a hajamat az útból, hogy láthatóvá váljon az aranyszínű zsineg, amely a tarkómnál összeköti a ruhámat és rögzíti a nyakláncomat. Egyik sem olyasmi, amit szívesen bevizeznék, szerintem ő pedig pár csomóval meg tud birkózni...

Sóhajjal hallgattam őt, hiszen szavai arra engedtek következtetni, hogy nem bánja, sőt a keblére ölelte a tőlem kapott átkot és megtanult vele élni. Hogy több lett az által, amit tettem vele, s mintha azt sugalná felém, hogy az élete is könnyebbé vált haragom megnyilvánulása óta. Újra meglepett, hogy mennyi akarat, elszántság dolgozik benne, hogy mennyire uralja az életét, mennyire a korok felett áll és alkalmazkodik annak változásaihoz. Azonban azt is látom rajta, hogy álarca mögött fájdalom lakozik, olyan kín, amit nem kell elmagyaráznia, hogy pontosan tudjam mi is az.
- Akkor tényleg hasznos volt a lecke, bár kétségtelen, nem azzal az eredménnyel, mint amire számítottam. - nevetem el magam, majd amikor közelebb lép és a festményt érinti, iszom magamba vékony testének látványát. S ahogyan mesél a lányról, érzem, hogy akár többek is lehettek volna, mint szeretők, s talán még a sajnálat felhangja is belekúszik mondandójába. S itt volt az a pillanat, amikor megértettem, hogy valójában mit tettem vele. Hogy mire kárhoztattam...
- Had szabadítsalak meg a béklyódtól! - lépek hozzá közelebb, majd szembefordítom magammal, s ahogyan ott, évszázadokkal előtte, most is megfagy körülöttünk a levegő, az idő kereke megáll egy pillanatra. A szemeit fürkészem, figyelem annak csábító árnyalatát, majd sajátjaimba vérvörös tónust keverek, hogy ugyanazokat a szemeket lássa maga előtt, mint egykoron. A szavakat azonban még nem mondtam ki, még húztam a pillanatot, még kivártam...
- Lásd a világot a saját szemeddel és szabaduljon fel lelked a féltékenység bilincsei alól! - suttogtam felé, halkan, de jól hallhatóan formáltam meg a szavakat, s amikor megcsókoltam, ajkaim lágyan, érzékien, vágyó remegéssel mértek támadást a szájára, s ahogyan magamhoz öleltem, még akkor sem szakítottam el az élményt. Vágytam őt, akartam és féltékenyen tekintettem rá, hiszen...
- Vezess az ágyadhoz! - nem kértem, de nem is parancsoltam, inkább csak a vágyaimnak adtam nyilvánvaló hangot, hiszen érezhette rajtam, a csókom is bizonyíték volt rá, hogy szenvedéllyel kívántam őt. S persze mondhat nekem nemet, választhatja azt az utat is, hogy ellenkezik velem, de erre az eshetőségre nem számítok, nem akarok számítani.

Nem tudom előle elrejteni azt, ami nincs. Még szóban sem próbálom bizonyítani, hogy téved. Olyan ez, mint egy lyuk bennem, a lelkemben tátong és bár elég erős pajzsokkal van felszerelve ahhoz, hogy senki idegen ne tudjon ártani, de a legnagyobb gyengeségem is ez. Túl sok nagyobb érzelem van bennem, olyanok, amelyeket a démonok és bukottak számára terveztek, nem a földi létsíkra. Eggyel még el tudok bánni, hiszen warlock vagyok, végtelen időt kaptam a kezelése megtanulására, de kettővel? Hatással volt rám attól a pillanattól, hogy elért, irányította a tetteimet, fejlődésemet, korlátozta a lehetőségeimet arra, amelyet nem tartottam elég fontosnak ahhoz, hogy a legfőbb célommá tegyem. Sokan ölni tudnának egy ilyen gondolkodás és viselkedés lehetőségéért, nekem viszont megvan a hosszú élet képessége, ahol időnként felüti a fejét az ezzel járó reménytelenség is. Elnyomom, mert el kell, de tudom, hogy milyen eredménye lesz annak, ha egyszer kifogyok a célokból. Szerencsére addig még van időm...
Már szóra nyitnám a számat, amikor végre abbahagyja a játékot és változni kezd. Megnyúlik, izmosabb, férfiasabb jelenség lesz, a szőke haj éjfeketévé, a halvány, borostyán sárga szem pedig sokkal angyalibb árnyalatúvá válik. Furcsa, de a legtöbb bukottnak egyértelműen a szeme árulja el a származását, ilyen tiszta színeket csak ők és a tündérek birtokolnak ebben a világban. Megint kérdez. És nem fogom elsietni a választ. Végig mérem tetőtől-talpig és vissza, pillantásom elidőzik ott, ahol az izmai jobban kidomborodnak, ruhája alatt felsejlik a bőre és próbálok megtalálni minden kis testi hibát. Nem kell a férfi test, arra nem vagyok féltékeny, de megnyugtató a tudat, hogy a partnerem nem tökéletes. Ehhez elég egy sebhely is. Például a szárnyak nyoma. Vajon láthatom? Vagy elrejti mágiával ő is, mint a legtöbb warlock teszi az enyémnél feltűnőbb jelével?
- Azt választottam, amelyre feltétlenül szükségem volt az uralkodáshoz, amely érintetlenül hagyta vagy tökéletesítette a királyi légkört - ha pedig azt akarja, hogy meséljek tovább, akkor a kedvemre kell tennie. Bár nem nehéz kitalálni, mik voltak az alapok. Warlockoktól tanultam a mágia használatát, formáit és határait, hogyan lehet ősi példányokat új életre hívni, megalkotni valami mást, esetleg elolvasni korábbi fajtársak feljegyzéseit. Nyelvek, matematika, kémia, politika, az összefüggések ismerete, csábítás, némi fegyverismeret. A tudásom folyamatosan szélesedő palettája, ahol egy tökéletesítése után fogtam bele a következőbe és mellé ismételtem. Három személyes szobalányom van három nyelvterületről, három specialitással. Két írnok olvas fel nekem zene és íjászat közben, ebéd alatt magyarázzák el a legújabb matematikai téziseket. Az idő kihasználását tökélyre fejlesztettem...
- Ma? Átkot. Fél évszázad múlva? Még nem tudom, de addigra nagy eséllyel vágyni fogom. A hódításhoz nem kellenek nagy érzelmek, de egy stabil uralkodáshoz nem ártanak - a véremet ez a föld adta, én pedig gondoskodással viszonozom. Anyák tízezrei mesélik gyermekeiknek, milyen zord volt a kor előttem, nagymamák mutatják sebhelyeiket unokáiknak. Hamarosan a nevem egyet fog jelenteni a jóléttel és a biztonsággal. Amíg a királynő él, ebben az országban ártatlanokat nem fognak démonok elragadni és megölni. Nincs több büntetlenül megúszott gyilkosság és rablás, az éjszakák sötét lelkei minden életben töltött perccel növelik az esélyét egy hirtelen és kegyetlen halálnak a pokol lakói által. - Az én életem nem csupán fél évszázad, ha szerencsém van és elkerülnek a járványok, gyermekágyi láz, háború. Számomra az idő nem hátrány, nem kell versenyt futnom vele. Nem kell megelégednem egy tökéletlen lehetőséggel - lehet, hogy hozzá képest fiatal vagyok, de akkor sem gyermek. Sőt, az már akkor sem voltam, amikor először találkoztunk, huszonéves koromban. Ezzel az örök élet lehetőségével születtem, folyamatosan itatta át a csontjaimat az erő és mire anyám elhunyt már készen álltam, hogy megálljt parancsoljak az öregedésnek. Beledermedtem egy fiatal és gyönyörű testbe, amely azóta sem öregedett egyetlen percet sem. És hála neki, az elmém időt kapott, hogy megeméssze a gondolatát olyasminek, ami felfoghatatlan az emberek számára. Nem szeretek, így nem kell a szeretett fél halálát sem végig néznem. Hatsi volt az utolsó, kegyetlen tanulság. Az ő életének elvágásával mutatták meg, mit jelent pontosan a származásom.
- Tetszik? Peia volt az egyik legjobb zenésze korának - simítok végig a falfestményen, a göndör fekete fürtökön és az egyiptomi stílusú ruhán, ami alatt felsejlenek a vonásai, formái és domborulatai is. Görög lányként kellett egy kis idő, hogy elfogadja ezt a fajta erkölcstelenséget, de utána valódi szépséggé vált. Neki nem kellett paróka, hogy a fáraó kort idéző szépséggé váljon. - Még érdekesebb, ami nincs a képen, a szeretője - simítok végig az arcán, a szemén, amely szeretetet sugárzóan pillant kifelé. Pontosan a sarokban álló paraván irányába, amely mögött én hallgattam észrevétlenül korábban a helytartói jelentéseket. Csodálatos szöveg, vagy száz különböző színű fonálból állították össze a rajta lévő mintát, a tavat a virágzó lótuszokkal, a nádasban rejtőző állatok és fürdőző lányok idilljét.

- A szerelem több meggondolatlanságot szült a történelemben, mint bármi más... S ha a kérdésre csak kérdéssel tudsz felelni, többet árulsz el, mint az igazsággal. - mosolygok rá, majd ellépek tőle, s körbenézek a hatalmas, nagy teremben, kémlelem az alig bevilágított sarkait, a berendezését, a falon lévő szőnyegek motívumait. Aztán a réveteg pillanatból visszahoz szavainak újabb áradata, figyelve hallgatom mondatait üzletünk részeként.
- Azt mondod, nekem köszönheted mindezt, de mégsem érzek hálát a hangodban... S gyűlöletet sem. Sem félelmet, sem kínt, sem örömöt, sem ... szerelmet. - végigmérek magamon, majd ahogyan ujjaim lassú mozgásba kezdenek, úgy válnak vonásaim egyre férfiasabbá, úgy öltök magamra egy másik alakot, egy számára ismeretlen arcot. A sajátomat.
A ruha is velem alakult át, de anyaga megmaradt, még mindig bőr fedte testem nagyját, de a nőies vonalak helyét átvette a férfias szabásminta. - Kiválaszthattad? Mesélj erről Kedvesem, hogyan választottál!
Hangom is a sajátom volt, már semmilyen részemet nem rejtettem álca mögé, majd ahogyan tovább hátráltam, egy kép ragadta meg a figyelmemet. Nem tudtam volna megmondani, hogy kit ábrázol vagy milyen technikával festették, de azt tudtam, hogy irigye lettem a festőnek, amiért ilyen jól ragadta meg az elmúlás pillanatát. Mert a festmény egy lányt ábrázol, fiatalt, csodálatosat, izgalmas vonásokkal és kecses tartással, de ez a lány ma már nem létezik. Megfakult, elhamvadt, elporladt az évtizedek során, s a memento, amit itt hagyott maga után is ugyanerre a sorsra fog jutni.
- S mit gondolsz, ha elvenném tőled az adományt, ha felszabadítanám a lelked a mardosó kínoktól, mi maradna belőled? Vajon több lennél utána vagy éppenséggel kevesebb? - újra rápillantok, újra vágyott arcocskáját kémlelem, figyelem igéző alakját, s akarnám, magam alá tudnám gyűrni, hogy elvegyem, elraboljam, ami után már annyira régen epekedem. Mégsem teszem meg ezt a lépést, mert valami belső inger nem engedi, hogy elcsúfítsam, bemocskoljam éteri szépségét. - Mit adnál azért, hogy végre szerethess valakit? Önzetlenül, tisztán, kétségek és kételyek nélkül? Mit adnál azért, ha újra úgy szerethetnél valakit, mint amikor azt a versecskét írtad Hatsinak?
A szívére céloztam, s a lövedék szerintem mélyre talált.

- Igen, az emlékek elhalványodnak, de arra még jól emlékszem, hogy milyen ártatlan volt mindazok után, amit átélt. miellőtt hozzám került. Ezt akarom megtartani, nem érdekel, mit alkottál belőle - ha tudnám, hogy azzal, személyesen találkozunk, lesz elég erőm egy lélek tisztító bűbájhoz és kiszabadíthatom a bukott karmai közül, beleegyeznék. De ehhez még sem a tudásom, sem pedig a hatalmam nincs meg. Leviathan pedig túl nagy árat kérne azért, hogy lemondjon róla, mert mindketten tisztában vagyunk vele, hogy egykor régen ő volt az ellenfele. A nő, akit állandó szeretőmnek választottam és akiért cserébe könnyedén lemondtam volna a legtöbb férfiról. Tőle tanultam, ő volt a segítőm és bizalmasom. Milyen kár, hogy amikor ő magával vitte, rólam évszázadokra elfeledkezett és minden terv, amelyet megosztottam vele az ágyban már régen elveszítette érvényességét, vagy véghez vitelre került. Jó stratéga vagyok, de akkor és ott, a húszas éveim elején még nem volt meg a tudásom ahhoz, hogy nagyszabású, évszázadokra kiterjedő ötletekkel álljak elő. Ma már megy. A palota az enyém, a nép az enyém, a helytartó pedig választhat, vagy bábu lesz a kezemben saját akarat nélkül, vagy élvezi a kelet kényelmét és nem kíváncsiskodik a kelleténél többet az én ügyeimet illetően. Ötven év, talán annyi sem kell, hogy az ország ismét teljes egészében alávesse magát egy Ptolemaiosz uralmának, méghozzá dalolva. Csak ők nem fogják tudni, hogy a hőn imádott királynőjük utolsó élő leszármazottja vagyok. Vagyis az utolsó bizonyított. Soha nem tudtam meg, hogy az öcsém lánya vér szerint is az övé-e.
- Nem alku, üzlet. Van valamim, amit akarsz. Ez az ára - mind minden jó üzletasszony, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a kereslet és a kínálat egyensúlya mennyire törékeny. Leviathan tudni akarja a titkaimat, a túlélésem valódi okait, én pedig egyedüliként birtoklom ezeket az információkat, így megszabhatom az árát. Monopol helyzetben vagyok, ha kereskedő lennék, úgy mondanák, annyit kérek, amennyit nem szégyellek. És igencsak jót tesz a büszkeségemnek minden szó, amelyet közben elejt. A kezét szinte észre sem veszem, nem érzékelem, merre jár a testemen, mert nem az izgat fel. A tény, hogy uraltam a vágyait, az őrületbe kergettem, sokkal inkább tetszik. Most már nem baj, hogy nem vagyok szűz, ugye? Jobban érdekel, igaz-e, amit a nyelvem használatáról suttognak, hogy mennyire könnyedén kergeti őrületbe az ágytársaimat. És az ölem, amelyet próbál feltérképezni, de a ruha útját állja. Mégis, ha én érzem a kezét és körmeit a selymen át, akkor ő is tisztában van vele, hogy ugyan nem vagyok érdektelen, de ennél sokkal többet kell dolgoznia, ha csábítani akar.
- Szerinted a hercegnő pazarolta az idejét rímfaragásra, vagy ő várta el, hogy méltasság szépségét? - kerülöm meg a kérdést halványodó mosollyal, de most már bevallom, kezd idegesíteni a kinézete. Hatsi soha nem volt ilyen merev és férfias, a szeme pedig az irányomba mindig csak szeretetet mutatott. És számára ez a vers teljesen más helyzetben biztosított előnyöket. Ezek hiányoznak, nem pedig a jól ismert arc, amelynek a természet törvényei szerint már régen meg kellett volna öregednie és porrá lennie. Volt időm, megszoktam, hogy a halandóknak csak pár évtized jut. És sokkal érzéketlenebb vagyok, mint vártam volna. Hála az átoknak.
- ... az átkodnak köszönhetem ezt. Magamban túl büszke voltam, de a féltékenységgel együtt... kiválaszthattam, mi az, amiben a legjobb akarok lenni és volt elég időm, hogy elérjem. Warlockoktól, császároktól, diplomatáktól és kurváktól tanultam, nem volt időm félni és nem volt elég érzelem bennem a kételkedéshez. - vagy bármilyen szerelmi kapcsolathoz, de ezt nem kötöm az orrára. Magától is kitalálhatja, ha van elég esze hozzá. Követett, szóval nyilván tisztában van vele, hogy hányan állnak sorba az ajtómnál. És mennyien adnák fel az életüket azért, hogy részei lehessenek az enyémben. A warlock királynő nem hajt fejet, nem törik meg és nem térdel le. Oké, az utolsóról bizonyos körülmények között hajlandó vagyok tárgyalni...

Szavait hallgatva elgondolkodom, hogy talán akkor mégsem róla szólnak a pletykák, de annyira már megismertem, hogy soha nem mondana le Egyiptomról, annak kincseiről, sosem adná át másnak a lehetőséget, hogy ezen a szeletnyi paradicsomban uralkodjon. Figyelem őt, magabiztosságát, s nekem talán túl dacos, túl erélyes az a megjelenés, amit magára szedett az elmúlt évszázadok alatt. Annyi viszont biztos, hogy még mindig vonzónak találom, még mindig megdolgoztatja a fantáziámat, még mindig apró szilánkként ül elmém bugyrai között, melytől nem tudok szabadulni, s ha lehetek őszinte magammal, nem is akarom, hogy kikerüljön onnan.
- Az emlékek azonban megfakulnak Kedvesem. Mintha rajtad is látnám, hogy a vonásokat, melyeket annak idején annyira szerettél, elmosódtak a szemeid előtt... Vagy tévednék? - teszem fel a költői kérdést, s mivel nem is várok rá választ, azonnal folytatom. - A szobrok is elkopnak, a papiruszok és írások elvesznek, az épületeket pedig lerombolják, velem azonban örökké élni fog.
Mosolygok rá, hiszen szórakoztat, ahogyan a nagyságról beszél. - S hogy a kérdésedre is válaszoljak, mert tudom, epekedve várod a válaszom... Vagy inkább látni akarod? Megidézhetem neked, ha szeretnéd!
Zárom le beszélgetésünk ezen szálát egy pillanatra, hogy majdnem leforduljak a trónról, annak ellenére, hogy mennyire stabilan ülök a helyemen.
- Egy alku? Tudod, hogy az Lucifer reszortja és nem az enyém, de legyen. Valamit valamiért... - állok fel a helyemről, majd közelebb lépek hozzá, hagyom hogy apró alakom fölé tornyosuljon jelene, s egy óvatlan pillanatban mellkasára fűzöm bal kezem mutatóujját. Keblei között húzom végig a váratlak érdeklődőt, szememet pedig szenvedéllyel töltöm meg, amíg az ő tekintetét keresem. - Dőreség lenne azt állítanom, hogy nem babonáztál meg háromszáz éve és az is hazugság lenne, ha tagadnám, hogy gondoltam rád. Hogy a kémeim nem figyelték a lépéseidet, hogy nem hallgattam jelentéseiket féltékenyen, melyek az ágyasaidról szóltak...
Közelebb lépek, térdeink egy mámoros pillanatban érnek össze, s én még mindig úgy nézek rá, mint vadász az íjának célkeresztjébe kerülő trófeára. Ujjam a hasfalát érinti, s egyre lejjebb csorog, egészen ölének forró háromszögébe, ahol megállok, ahol pár másodpercre tétován időzök.
- Szenvedély és mámor kelyhe; szerelmes nektárral telve; szomjam oltja, édes méze; ágyasom vagy mindörökre... Mondanak neked valamit ezek a szavak? - mosolygok rá ismét, hiszen pontosan tudtam, hogy igen. Annyiszor, de annyiszor hallottam testem igazi gazdájának szájából, ahogyan a kínzások közben kántálta magának, ahogyan reménykedve kapaszokodott a rímekbe az utolsó pillanatokig, de aztán mégiscsak megtört, mert a Pokol mindenkit megtör. Nekem pedig a füleimben ragadt a rigmus, elengedhetetlenül részemmé vált, mert bizony a féltékenység, ó átkozott érzelem, miért kívántam magam Hatsi helyébe?
- Mondd csak Kedvesem, téged ihletett meg a múzsa vagy ő adta fejét verselésre?

- Felforgatni a szokásokat? Semmi olyasmit nem tettem, ami évezredekig korábban ne lett volna természetes, sőt, hozzájuk képest erkölcsös vagyok. Csalárd alkuk? Minden ígéretemet teljesítettem. Gátlástalanság? Még az ellenségeim árván maradt gyermekeiről is gondoskodom - igaz, nem a jó szívem miatt, hanem mert nem vagyok hülye. Az embereknek ugyan nincs fogalmuk teljesen róla, mi folyik itt, de tudják, hogy a démonok léteznek és vannak erős ivadékaik, akik képesek megvédeni a saját területüket és javaikat. Azzal, hogy Alexandria az enyém lett, ki is érdemelte a pártfogásomat, a nyílt utcán senkinek nem kell attól félnie, hogy rá támad valami és megöli, hacsak nem egy másik ember, az ellensége az. A démonok a tisztes polgárokkal szemben nem erőszakoskodnak, cserébe pedig senkit nem érdekel, mi történik a halálra ítéltekkel a börtönökben és a titokban működő, nem adózó éjjeli mulatóhelyeken. És tényleg van egy árvaház is a palota melletti utcában, ahol kérdés nélkül befogadják a gyermekeket, legyenek azok bármilyen származásúak, vagy rendelkezzenek valamiféle testi torzulással. Ebben az országban az istenek soha nem voltak teljesen emberiek, mindig voltak egyedi, állati jeleik, az, ha most is felbukkannak ilyenek a kicsiken, úgy tekinthető, mintha áldottak lennének. És ide még én sem kellettem volna, csak támogatási pénz és Egyiptom válik a menedékükké. Akik pedig felnőnek abban a tudatban, hogy nekem köszönhetik az életüket, nem fognak egyszerűen szövetkezni ellenem. Még egy-két generáció, és a trónomat akár hozzá is faraghatják a márvány burkolólapokhoz. Ha elég kegyesen uralkodom, az anyák belenevelik gyermekeikbe már a bölcsőben, hogy hűséggel tartoznak nekem. Megmondtam, az emberi trónra királynőként esélyem sincs, de akkor is enyém a főváros és ezzel együtt egész Egyiptom... A gondolataim és a szavaim kalandoznak, csaponganak, így pedig nem olyan feltűnő, hogy közben tervezgetek és felmérem a bukottat újra és újra. Hatri alakját elmosták előttem az évek, már nem emlékszem pontosan minden vonására, de most, újra látva, valahogy más. Talán, mert Leviathan nem ő, talán, mert sok szépséget láttam közben, vagy mert már régen eltűnt a szívemből az a szeretet és barátság, amellyel őt kezeltem, az első igazi szeretőmet és tanítómat a kéj terén.
- Mi számít többnek a szemedben? Melyik világ eredménye? Ha mellettem marad, emberként öregszik meg, huny el, de az emlékét ugyanúgy szobrok, papiruszok, írások, versek és épületek őriznék, mint azokét, akik átengedték nekem az életük irányítását a nagyságért cserébe - hogy szerettek-e közben? Valószínűleg igen, de Leviathan átka miatt ebben soha nem tudtam bízni, nem reméltem és egy idő után én magam voltam az, aki stratégiai fontosságú házasságokat, szeretőket talált a számukra. Kényszerítettem őket? Mondhatni, de nem fizikailag, hanem lelkileg. Az én támogatásom attól vált függővé, hogy mit tesznek másokkal, amit velem szerettek volna vagy meg is tettek korábban. Kegyetlen helyzet? Még szép, de itt már nem volt elég a büszkeség, hogy elhitesse velem, vagyok olyan jó, hogy mindenki másra nemet mond, akinek a szívemet kinyitom. Ennél jobban ismertem mindig is a borgőzös éjszakákat és sötét sarkokat. Van, aki későn veszi észre a tévesztést és inkább kérek időlegességet mint hogy ilyen módon verjenek át. Persze ennyire nem fogom részletezni a csitriként viselkedő bukott előtt, aki viszont szemmel láthatóan nem felejtette még el a vágyát, hogy az ágyába cibáljon.  - Válaszolok, ha te is: hányszor könnyebbültél meg magadat simogatva vagy vörös hajú álarcos nőket hágva, miközben engem képzeltél a helyükbe? Mennyire volt erős ez a vágy, amely visszahozott mellém? - kíváncsiság? Büszkeség? Fel akarom húzni? Csak a határokat feszegetem? Nem tudom, de attól még továbbra is a széknek dőlve figyelem őt, kezemben a legyezővel. És türelmesem megvárom, míg válaszol nekem. Mert ez így sokkal izgalmasabb, mint korábban volt. Mindketten kimutattuk a fogunk fehérjét...

A katona félszegen pillantott hátra, s szinte minden egyes lépésekor ellenőrizte, hogy vajon még mindig mögötte sétálok vagy sem. Talán annyira megriadt az imént látottaktól, hogy az életét félti tőlem, de amíg pontosan azt teszi, amit parancsolok neki, addig megnyugodhat a lelke, nem tépem ki valóját az élők sorából. Valami trónterembe vezet be, s ismét csak meg kellett állapítanom, hogy mennyire jellemző az emberekre, a harácsolás, a kivagyiság, mennyire lételemük a nyilvánvaló magyarázata. Hiszen miért is van szüksége bárkinek egy ekkora palotára? A kevélység bűnének egyértelmű temploma ez a túldíszített terem, melynek közepén trónol maga a király ... vagy esetünkben a királynő.
A katonát elengedtem, menjen, folytassa csak jelentéktelen életét, de egy aranytallért a kezébe pöcköltem, fizetség gyanánt a szolgálataiért. S ugyanígy elengedtem a szolgálót is, aki itallal próbált kínálni, de nem kívántam sem a bort, sem a vizet. - Pletykákat hallottam egy feltörekvő uralkodóról, egy boszorkánymesterről, aki alapjaiban forgatja fel Egyiptom addigi szokásait, aki csalárdul és alkuk által jut előbbre, aki nem retten vissza semmitől, hogy elérje a céljait, és kíváncsivá tett, hogy ez mennyire az én bűnöm?
Nevetem el magam, angyalian csilingelő hangon és olyan bájos mosollyal, ami annak idején Selene elméjébe is mélyen beleivódhatott. Közelebb lépdeltem hozzá, s csak sóhajtottam, amikor megláttam a pompázatos ruhakölteményt, melyben megjelent előttem, ehhez képest az én felöltőm, a hasított bőr nadrág és a csatokkal, pántokkal megerősített, keményített bőr fűző igazán eltörpülhetett.
- Talán mindkettő. Talán egyik sem... Talán csak azért ez a test, hogy emlékeztesselek, mit veszítettél kétszáz éve. Talán csak tudni akartam, milyen gondolatok járnak a fejedben, ha újra meglátod... És pontosan tudom, hogy mennyire szeretted, elmondta nekem az összes kis titkotokat! - nevetek fel ismét, majd közelebb lépdelek hozzá, veszem a lépcső okozta akadályt, majd én is a székhez jutok, ott állok meg vele szemben. - Ha tudni akarod, azóta is jól szolgál... Bár egy kicsit engedetlen volt az elején, kétségtelenül a te behatásod, de sikerült megtörni, kiirtani belőle minden lázadást, minden apró ellenállást.
A széket figyelem, fejemet forgatom, majd egyszerűen leülök a kihasználatlan helyre, miközben felpillantok rá.
- Persze erre mondhatnád, hogy ő így már nem is az a nő, akit annak idején ismertél, s igazat kellene adnom neked... Sokkal több lett, mint amivé melletted valaha válhatott volna. - komolyodtak meg addig vidám vonásaim, majd Selene felé fordítom a testem, lábaimat a szék karfáján pihentetem meg. - Mondd, milyen hasznot kovácsoltál az ajándékból, amit kaptál tőlem? A legtöbben összetörnek, összeroppannak attól, amit te kaptál, s mégis itt állsz előttem, büszkébben, mint valaha, sugárzik rólad a magabiztosság, az emberek pedig félik a neved... Lehet, hogy mégis meg kell bánnom, hogy annak idején olyan keveset gondoltam rólad? Annyi viszont biztos, hogy most még jobban kívánlak, és még inkább az ágyasommá tennélek!
Az utolsó mondatig képes voltam fenntartani komoly ábrázatomat, hiszen elképzeltem, hogy ha egy olyan kis pondró, mint Hatsi, ilyen szavakkal illetne, akkor biztosan nem tudnák komolyan venni egyetlen hangot sem, ami kijön a torkán. Túl éles a kontraszt a jelenség és a mondandó között, túlzottan látszik, hogy színészkedés folyik a csöppnyi test minden mozdulata mögött, én azonban rettentő jól szórakozom, így továbbra is megtartom az álcámat.
- Elnézést fennségességem! - mímelem előtte a hajbókolást. - Vannak szavak és kifejezések, amiket egyszerűen ki kell mondani az őszinteség jegyében!
Válok színpadiassá és kezdem el lóbálni a lábaimat, mintha ez az egész csak egy játék lenne, egy pillanatnyi kaland, egy semmit sem jelentő huncutság. Pedig több volt annál, sokkalta több, hiszen bármennyire is bújtattam a mosoly köntösébe a kérdéseimet, szükségem volt a válaszokra, kellettek nekem, hogy miért virul kétszáz év szenvedése után és miért nem egy sikátorban remeg élelem után könyörögve.

A hatalom növekedésével az ember megtanulja elengedni a hétköznapi dolgokat és arra összpontosítani, ami tényleg fontos. A helytartói palota termei ugyan technikailag nem az én kényelememet szolgálnák, de már jó pár évtizede kisajátítottam, hiszen ez eredetileg az alexandriai királyi palota volt, ami az én jogos örökségem és volt szerencsém egy császárhoz, akit annyira elbűvöltem, hogy szó nélkül kiállította a haszonélvezeti jogról szóló nyilatkozatot generációnként egy nőre a családban. Ami csodák csodájára mindig is én voltam, vagyok és leszek, időnként némi mágiával korosítva magamat, de a helytartókat gyorsabban cserélik, minthogy feltűnő legyen számukra az állandóság. Sőt, ha azt akarják, hogy érjen is valamit a szavuk, akkor jobb, ha megbarátkoznak a jelenlétemmel a palotában, a fontosabb tárgyalásokon és a döntéshozatalok alatt. Az, hogy mindennap papírhegyek várnak rájuk és bírói feladatok, nos, abba nem avatkozom bele, de amikor ennek a városnak és egyben az országnak a lakóiról van szó, akkor már nem hagyom, hogy megkerüljenek. A családom feladata volt a védelmezésük és segítésük, és ugyan kimaradt pár generációnyi, de én teszek róla, hogy mostantól másképp legyen és ne kapjanak lehetőséget újabb vérontásra a rómaiak. Sőt, minden nap van egy időszak, amikor az egykori trónterem az enyém és a warlockok ügyeit segítem. Mert vannak jó néhányan és az ember nem is sejti, mennyire idegesítőek tudnak lenni, amikor nem kapják meg, amit akarnak. Némi figyelemmel? Nos, máris elég jó a támogatottságom ahhoz, hogy ne kelljen aggódnom, ha kirándulni támad kedvem egy időre...
- Hercegnő, egy nő keresi a helytartót és elég erőszakos - a szolgálók hangja nem sok örömmel telt, amikor hozzám fordulnak az aktuális gyakorlásom közepén. Ez ma az íjászat. És olvasás. Pontosabban én íjászkodom, hogy ne gyengüljenek el a tökéletes célba lövési képességeim, és van egy írnok, aki az aktuális könyvből olvas fel nekem mellé. Már régen rájöttem, hogy sokat könnyít a helyzeten, ha egyszerre képes vagy több felé is figyelni és csak gyakorlás választ el a sikertől, így a legtöbbször van velem valaki, aki segít ebben. Felolvas, zenét játszik, amelynek meg kellene tanulnom a dallamát vagy éppen figyelmeztet, ha rosszul lépek tánc közben.
- Megyek azonnal, addig kínáljátok meg itallal - válaszolok, miközben leeresztem az íjat, a helyére teszem a nyilakat a tegezben és az egészet a széknek támasztom. Az írnok megjelöli a könyvben az oldalt és leteszi, én pedig elsuhanok a lakosztályom felé. A sporthoz más ruhám van és szorosabb kötések a felsőtestem körül, hogy ne legyen annyira útban, de most a pompára van szükség. Két szolgálólány azonnal segít, hogy egyiptomi tunikába bújjak, amely a rómainál jóval vékonyabb és mélyebben dekoltált, a vállam köré egy köpeny kerül, amelyet egy díszes nyakláncnak is beillő kapocs sorozat tart össze, és amíg az egyikük helyrehozza a sminkem apró hibáit a másik ékszereket és cipőt ad rám. Percek alatt készen vagyok, a fejemre egy vékony arany fejpánt is kerül, semmiképp nem korona, de ahhoz hasonló alakú és két oldalt fátyolt fűztek bele, ami eléggé el van engedve ahhoz, hogy a szemeimet ne rejtse el, de az orromat már igen. Egy legyezővel a kézben indulok is a trónterembe, de még be sem kell lépnem, hogy tudjam, nem ember vár ott. Apám gyűrűje azonnal jelez, a hangok pedig ismerősek, ahogy a vékony, szőke lány alakja is. Ezek szerint tényleg megkínozta az a fattyú. Szegény Hatsi.
Intek az ajtónál álló őröknek, akik csendesen kitárják a szárnyakat és hang nélkül, puha léptekkel indulok el a terem oldala mentén egészen a fátyollal ellátott paravánig, majd azt megkerülve az emelvényre lépek. Ha nem akarom, hogy tudják, jelen vagyok-e, akkor használom a saját kis sarkamat, de most felesleges lenne rejtőznöm. Egy intéssel mindenki mást kiküldök, majd a székhez lépek és könnyedén neki dőlök az oldalának.
- Minek köszönhetem az újabb látogatást, Leviathan? - a hangom nem változott, ugyanolyan lágy, nőies, de megtanultam sokkal jobban elhúzni, búgni a szavak végét és ma már egyfajta nyugalmat sugárzik a környezetem felé. A tudás és a hatalom birtokosának teljes lelki nyugalmát. Ami ebben a teremben az enyém. Itt nem eshetek szét, mert a királynőt kell látniuk. Minden másra ott a saját lakosztályom, a falain a hangszigetelő bűbájjal. - És felhúzni vagy elcsábítani akartál ezzel a testtel? - mérem végig az egykor oly ismerős alakot, amely most, hogy ő viseli, fele ennyire sem vonzó. A mozgásából látszik, hogy a bukott férfi, magas, erős és sokkal méretesebb testhez szokott, a kecsesség leghalványabb jele sincs meg benne. Hatsi gyönyörű volt és tehetséges, de ez az imitáció? Fájdalmasan gyenge, még a féltékenység legkisebb jelét sem hozza elő belőlem.

Alexandria utcáit jártam, s pontosan tudom, hogy miért vagyok itt. Pontosan tudtam, hogy az egykor megátkozott warlock ennek a városnak az ura, a boszorkánymesterek egytől-egyig behódoltak neki és a halandó világ előkelőségei sem tudtak ellenmondani akaratának. Vér illata járja át az orromat, az elmúlt hónap véres öldöklésének egyszer majd elmúló nyoma, de most még úgy él érzékeim előtt a csata maradványa, mintha résztvevője lettem volna. Mintha látnám a pengék táncát, a húsba vágó kardok veszélyes játékát, mintha hallanám az ordításokat, a kiáltásokat, mintha bőrömön érezném a felgyújtott házak perzselő lángját.
- Biztos, hogy jó ötlet ez? - Jezebeth kísért el erre a sétára, s kérdése mosolyt csalt arcom bájos vonásaira.
- Mindenképpen, tudni akarom, hogyan volt képes mindezt elérni... Lehet, rosszul ítéltem meg az első alkalommal! - lágy, kellemes alt válaszol a démon kérdésére, majd apró kacaj, hiszen érzem, látom egyik leghűségesebb alattvalómon, hogy elméje nagyon nehezen képes befogadni a látottakat. Hogy próbálkozik felfogni a neki mutatott álcát, de a fiatal lány testét nem tudja összekötni az én lelkemmel. - Egyébként hogy tetszem?
- Felkavaró téged így látni hercegem...
- Köszönöm! Remélem, ő is így vélekedik majd. - ismét elnevetem magam, majd a nő felé fordulok, s ahogyan szőke fürtjeim libbennek a szélben, úgy ragasztom tekintetem az övébe. - Huss, el veled, ma este már nincs szükségem a szolgálataidra!
- Ahogy kívánod hercegem! - sokat változott a viszonyom Jezebeth-tel az elmúlt években, hiszen hosszú ideig ő volt a lázadó, aki mert felszólalni ellenem, de az évszázados nevelésem jó hatással volt rá, megtette hatását. S ahogyan láttam eltűnni alakját, úgy fordulok ismét a helytartó palotája felé, és apró lábaim gyors léptekkel visznek annak kapuja elé. Pontosan tudom, hogy mennyire vonzó alakot választottam, hiszen annak idején megbabonázott, elvarázsolt Hatsi lénye és mennyire sok örömöt jelentett lelkének kínzása. És abban is biztos voltam, hogy sosem leszek képes olyan könnyedségre, olyan játszi fellegekben járásra, mint amire ő volt képes azelőtt, hogy elvágta a saját torkát. A tudatlanok szemét azonban még így képes voltam átverni.
- Katonák, vigyetek a helytartó elé, fontos és halaszthatatlan dolgom van vele! - pattogok a jó másfél fejjel magasabb férfi előtt, aki csak mosolyogva tekintett le rám sisakjának védelme mögül.
- Hordd el magad szuka! - és már éppen felképelt volna, de reflexeim gyorsabbak voltak az övénél, így elkaptam a kezét és gondolkodás nélkül téptem ki karját a helyéről.
- Katona, vigyél a helytartó elé! - próbáltam a legbájosabb mosolyommal nyitni felé újra, míg harcostársa kínok között vérzett el mellettünk. - Vagy a barátod sorsára akarsz jutni?
- NEM! Kövess! - pedig érzem rajta, hogy a másik katona mellett maradna, hogy próbálná megmenteni az életét, de sajátja sokkalta fontosabb neki, szóval engedelmeskedik az önfenntartás ösztönének és inkább a palota belsejébe kísér.

Leviathan meg van őrülve. Legalábbis elsőre az az érzésem, hogy ő teljesen elvesztette a realitás érzékét, amikor velem került szembe. Elhiszem, hogy naivabb és gyengébb lányoknál működik a lehengerlés és az ígérgetés, hogy segít nekik elérni, amit csak akarnak, de én nem vagyok egy sima kis mezei fruska, akit kinézett a játéktéren. Számomra a hatalma igenis valós, de pontosan annyira ijesztő csak, hogy ne igazán érdekeljen, az arcpiritó ajánlatai pedig semmi olyasmit nem tartalmaznak, amit én idővel ne tudnék megszerezni magamtól is. Az istenekre, Egyiptom legsikeresebb és legnagyobb királynőjének vérét keverték a pokol hercegeinek leghatalmasabbjával, tényleg azt hiszi, nem vagyok tisztában vele, ez egyben mennyit ér és idővel mi mindent adhat nekem? És elvárná, hogy elégedjek meg egy aprócska ágyasi pozícióval a rajongói között és örüljek minden pillanatnak, amit rám fordít? Ebben a palotában, ebben a városban, sőt még a földrészen is olyan erőt képviselek, amely előtt akarva-akaratlanul, tudva vagy tudatlanul, de meghajlanak a döntéshozók, és nem fogom hagyni, hogy ezt tönkretegye. Tervek és emberek ezrei várnak rám és az erőre, amely folyamatosan növekszik bennem és ki tudja szabadítani a római uralom alól Africát. Számomra ennél sokkal több van elrendelve és nem fogom egyetlen démon miatt felborítani a terveimet. Még akkor sem, ha ez Hatsi életébe kerül. Egyszer régen, amikor ő ott hagyta a munkáját és mellém szegődött, egyetlen kérése volt csak, hogy kapjon egy tisztességes lezárást. Fel volt készülve a halálra mint hetéra és közel került hozzá nem egyszer a palotában is, most pedig a kérése csupán az utolsó ragaszkodás az élethez, de ő maga már ezen túl lépett. A bukott erősebb nálam, nem tudok vele szembe szállni, de egyben kihúzom magamat a székemen és nem pislogok, nem fordítom el a fejemet egyetlen pillanatra sem, csak a kezem emelkedik az ajkaimhoz és két kinyújtott ujjamra lehelek csókot. A búcsú jele, az emlékezés jele, az ígéret jele. A test ezennel elvész, de a lelke felszabadításáról én fogok gondoskodni és megkapja a tisztességes temetést és gyász szertartást is. A férfinak ez talán új, de az én legközelebbi szolgálóimban egy dolog közös: mindegyikük tisztában van vele, mennyire veszélyes az élet mellettem, és hogy a hűséget jutalmazom. Valaki a családja számára kér pénzt, más támogatást a gyermeke tanulmányaihoz vagy jó orvosokat a beteg apjának. Csupa olyasmit, amit én meg tudok adni és akkor sem hagyok fel vele, ha meghalnak. Így az arcom meg sem rezdül a kifröccsenő vér látványától, a második nő pedig még csak nem is több egy rabszolgánál. Az estélyt tönkre teszik vele, a többi javítható. Romlott sörrel magyarázható a dolog, amelyet a lányok a tánc előtt ittak az ideigeik lecsillapítására. Ha penészes gabonából készül, nem először okoz ilyesmit...
A hirtelen megfagyása az időnek viszont olyasmi, amit én sem láttam korábban, így elsőre fel sem tűnik, hogy én még emellett is tudok mozogni. Utána már automatikusan a gyűrűhöz kaptam, amelyet apámtól kaptam. Az ereje ugyan nem tud megvédeni a sérülésektől, de direkt támadás esetén még kapok lehetőséget a védekezésre. A mágiám lassan, a felszín alatt fodrozódva kezd kiemelkedni a mélységből és azonnal keresni kezdi a kapcsolatot a gyűrű eredeti készítőjével, keresztül a véren, amelyet egy apró sebbel indítok meg az ujjamon. A vörös és arany villanása olyan, mintha tűzből kihulló parazsak, de a tűz még nem indult el. Csak vár, hogy szólítsam. Amit hamarosan meg is teszek, mert a bukott újra beszélni kezd, az átok ereje pedig megrengeti a termet. Nem tudok rá reagálni, még pislogni sem, ahogy felém közelit, minden erőmet elveszi, hogy ne kapjak a kezemhez és rántsam le róla a gyűrűt, amely egyre inkább átforrósodik a mágiától. A kín újra és újra végig vágtat a kezemen, miközben a számhoz és és meg sem tudom mondani, mik voltak az utolsó szavai. Amint elkezd szétesni a szám kinyílik és egy kétségbeesett sikoly hagyja el, majd kezemre nézek, ahol még mindig ott pulzál minden erejével a gyűrű és egyszerűen éget. Mint az izzó vas. Kevés a vér, érzem és látom, így egy késsel végig szántok a tenyeremen, újabb vörös folyamot indítva el és ezzel hívom a készítőjét és gazdáját, apámat. A vérem a padlóra folyik és pár centi után elkeveredik az áldozatokéval, majd a káosz kitörésével felborulnak a parázstartók és olajos mécsesek, füstöt és valódi tüzet adva az egészhez. Az utolsó, amit tudok, hogy apám ereje betölti a testemet...
Másnap reggel aggódó szolgálólányok gyűrűjében ébredek bekötözött kézzel és a gyűrűt szorongatva. Elmondásuk szerint az ünnepség katasztrófába torkollott, amikor a gladiátor és néhány rabszolganő fellázadt és megpróbálta megölni a gazdagokat és családjukat, én pedig örülhetek, hogy ennyivel túléltem a támadást...
...
Az első roham napokkal később érkezett, mikor kiszállhattam a betegágyból és nagyjából tudtam használni a kezemet is. Annyira azonban még nem volt jó, hogy a szokásos elfoglaltságaimat végezzem és ezeket rabszolgák hajtották végre. Az egyik nő keze ragadott meg, minden nehézség ellenére a körmei tökéletesen oválisak és rózsaszínek voltak, olyanok, mintha vízből lennének. Utáltam érte, meg akartam ölni, percekig kellett mozdulatlanul ülnöm, hogy elfogadhassam, mennyire méltóságon aluli az egész. Helyette új patikáriust hozattam és összegyűjtettem a leghatásosabb füveket és alapanyagokat. Teljesen új sminkek, gyógyszerek, hogy a kezemen ne maradjon meg a heg, méregreceptek. Minden, ami csak kell. És az átok végig ott keringett a fejemben, hogy gyűlölni fogom azokat, akik jobbak nálam. Legyen, eddig sem szerettem őket, de a féltékenység új volt. És pár hónap alatt rádöbbentett, hogy meg kell válogatnom a célpontját. Csak az érdemli meg, akin nem lehet változtatni. Ügyes női íjász? Kis gyakorlással utolérhetem, éveim vannak rá. Tehetséges énekes? Csak amíg alkoholt nem iszik. Gyönyörű nő? Mindjárt csalánkiütései lesznek, nekem pedig új ideálom a sminkekhez. Furcsa volt, véres és zavaros időszak a következő pár év, melynek végére egyedül maradtam. A nevelőapám meghalt, az öcsémet kivégezték, az én vagyonomhoz viszont nem mertek nyúlni. Csak azzal foglalkoztam, ami érdekelt és amire szükségem volt az uralkodáshoz. Megszereztem a legjobb varrónőket, legtehetségesebb ékszerészeket, elcsábítottam a költőket, hogy engem imádjanak. A vezetéknevem a feledésbe merült, egyszerűen egy africai szépséggé váltam, akinek kegyeiért a legnagyobb uralkodóházak tagjai és a leggazdagabb kereskedők versengtek. Néha még maguk a császárok is, ahogy egyre közelebb kerültem a célomhoz, Róma majd egy évszázaddal később Alexandria városában. Ahol végül Caracalla tette fel a koronámat. Róma első őrültje, aki jó ötletnek tartott vérengzést rendezni a városban. Alvilág és rendszer ide vagy oda, a polgárok legyilkolása nem az én gyomromra lett tervezve és ebben sokan támogattak. A császár pedig hamarosan halott volt, a gyilkosa pedig elhozta nekem ajándékba a nemi szervét. És ezzel elérte, hogy teljes hatalmat kapjak. Alexandria helytartója korábban is azt tette, amit én akartam, de most már a boszorkánymesterek sem akartak lázadni ellenem. A féltékenység segített, mert rávett, hogy harcoljak és ne hagyjam, hogy jobbak legyenek nálam. De a boldogságtól is megfosztott. Soha senkinek nem hittem el, hogy hűséges tud lenni hozzám érzelmileg...

//baromira nem könnyű egy ilyen ugrás, kb. i. sz. 218 lehet a végén