do  & dom

Még csak rám sem nézett! Kilépve a lakásból, úgy sétált el mellettem, mint egy királynő, könnyed léptekkel, emelt fővel és egy mocskosul elégedett mosollyal az arcán, ami arra engedett következtetni, hogy Ő nyerte a csatát. Hallottam ugyan, hogy mond még valamit Natashának, mielőtt utánam indul, és őszintén, még csak meg sem lepett, hogy nem hagyta veszni az utolsó szó diadalát, viszont akaratlanul is legyűrhetetlen kényszert keltett bennem, hogy visszainduljak a lakásba, és felmérjem a károkat. Tudtam persze, hogy még, ha el is vesztette a fejét, a húgom sokkalta okosabb annál, hogy kockáztassa a pozícióját némi gyerekes verekedésért, mégsem tudtam kitörölni a nappali padlóján elvérző Natasha alakját a gondolataim közül. Egészen kicsit még bűntudatom is volt, amiért elégedett mosolygásra késztet az ábrándkép. Tényleg csak nagyon-nagyon kicsit.
Viszont Dorothy nem hagyott választási lehetőséget, meginogtathatatlanul masírozott az utcafront irányába, könyörtelenül döntéshelyzetbe kényszerítve ezzel szegény engem, aki vagy visszadugja a fejét az árnyvadász lakásába, megbizonyosodni róla, hogy jól van, vagy a testvére után indul, mielőtt elveszti szem elől. Bízva a húgom profizmusában – bármilyen jól is rejtegette az elmúlt néhány, igencsak kellemetlen percben – úgy döntöttem, hogy Natasha túl fog élni egyedül is. Do nem az a fajta volt, aki harcot kezdeményez. Kiprovokál? Igen, bármikor, ez esetben viszont, ha az ősöreg szőke hagyta magát beleesni a csapdába, meg is érdemeli. Na, de hogy Ő vigye be az első ütést… a lelkiismeretem nagyon szerette volna hinni, hogy Dory inkább a hűvös, vészjóslóan fenyegető ígéretek embere.
Így hát, mint hű, engedelmes udvaribolond, a királynő után indultam, sietősen szedve lefelé a lépcsőfokokat, csendesen ámulva magamban azon, hogy a húgom egyetlen csuklómozdulattal vette vissza az irányítást, és nekem egészen eddig a pontig még fel sem tűnt. Pár perce még, a heves vita kereszttüzében szentül hittem, hogy én tartom kézben a dolgokat, és mikor visszavonulót fújtam, is úgy érzetem, én irányítok. Aztán tessék, Do semmi mást nem csinált, csak elsétált mellettem, és ennyi elég volt, hogy magához ragadja a vezetőszerepet, én pedig szófogadón odaadtam neki, és még csak észre sem vettem, hogy megtörténik. ÉS CSAK SÉTÁLT!
Megannyi kérdésem, arról, hogy mégis mi történt odabent, és mi ütött belé, és ki az az Anthony, és honnan a viharból ismeri, megtartottam a meghitt testvéri kettesünknek, ám mikor végre mellé léptem, egészen más szavak hagyták el a számat.
- Hallod… - sietve igyekeztem felzárkózni, nem lassítottam, amíg a bal oldalára nem értem, bár jócskán nehezítette a dolgot, hogy Ő sem szándékozott lassítani csak azért, hogy bevárjon. Ki gondolta volna, hogy ilyen rövid lábakkal ilyen gyorsan lehet mozogni, lenyűgöző. A kérdések, amik olyan nagyon égették a kíváncsiságom, viszont egyből a torkomon akadtak, ahogy az arcára siklott a pillantásom, és hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek feltenni őket. Én meg, aki egy egészen kicsit azért csak tarott a testvére haragjától, úgy döntöttem, mindig van egy másik, alkalmasabb időpont arra, hogy felbosszantsam, így hát azt tettem, mint minden férfi az én helyembe. Visszavonulót fújtam és elmenekültem. – Hallod, várj már meg. Legyél tisztelettel a lassan mozgó lustákra!

dorothy  & dominic

Diplomácia ide vagy oda, teljesen boldogan, nyugodtan és összeszedetten tudtam volna lekaparni ennek a nőnek az arcáról a bőrt. Valószínűleg itt lettünk volna egy darabig, mert nem kevés volt neki az arcán az már biztos. Bár engem sem kellett sajnálni, mert én sem fogtam vissza igazán magam, de ez már teljesen mellékes. Ő kezdte és kész. Ah, gyerekes üzemmód akaratom nélkül bekapcsolva.
Rá sem nézek a bátyámra, amikor azt mondja, hogy fogjam be. Valahogy most nincs kedvem vele erről veszekedni, vagy igazából bármiről veszekedni. Bár tény, hogy azért hívott engem, mert talán nekem képesnek kellene lennem diplomata módon lerendezni ezt az egészet, de sajnos az ügyhöz kötődő személyes érzelmeimet hiába próbáltam elnyomni, hiszen láthatóan a nőnek is megvoltak a maga sejtései velem kapcsolatban, meg aztán eleve lenézi a családunkat, mindazért amivel kapcsolatban lényegében most itt vagyunk. Ha csak tényleg bele akart taposni a lelkesedésünkbe - ebből nekem jóval kevesebb van, mint Dom-nak -, a nyomozásunkba, akkor azt azzal is megtehette volna, hogy bevágja az ajtót és, ha kell erőszakkal gurít ki minket a lakásból.
Érzem, ahogy a kezem ökölbe szorul, amikor nagyon kedvesen a szégyent és a családomat egyetlen mondatba integrálja, amitől tényleg be tudnék mosni neki egyet legalább, de próbálom egyben tartani a megmaradt önbecsülésemet is és legalább némán végighallgatni azt a minimális értelmes információt, ami elhagyja az ajkait. Legalább nem volt teljesen haszontalan idejönnünk. Mert, hogy engem rendesen felcseszett az egyszer biztos. Legszívesebben rágyújtanám az egész házat. Tényleg sikerült a bőröm alá férkőznie, pedig nem szabadott volna megengednem ezt. Na, most majd Dom tündökölhet a bölcs bátyó szerepében, ha már én tökéletesen elbuktam a megszokott nyugodt, diplomata szerepemben.
Figyelem, ahogyan a bátyám elhagyja a helyszínt, mint aki nem akar több bajt a nyakára hozni, de én azonban szépen, lassan lépkedek a bejárati ajtó felé, majd mielőtt még kifordulnék egyenesen a nő felé fordulok és teszek még pár lépést, hogy szinte a falra kenhessem a tekintetemben pedig szinte gyilkos fény csillan.
- Ha még egyszer a szádra mered venni a családomat én esküszöm, hogy elérem, hogy azt kívánd bár csak halott lennél. - Azzal pedig pár lépést hátrálva mosollyal az arcomon még további szép napot kívánok és kisétálok, mintha mi sem történt volna.

do  & dom

Egészen rendhagyó módon szerettük egymást a húgommal, nem is mondhatnám épp felhőtlennek a viszonyunkat, de történt és történjék bármi, az egyike volt azoknak, akik irányába a bizalmam töretlennek és meginoghatatlannak számított. Nem dőltem volna széttárt karokkal felé, tudván, hogy elkap, és még véletlenül sem bíztam volna abban, hogy nem rázta fel a szénsavas üdítőt, mielőtt odaadta volna a dobozát, de az életem és a sorsom gondolkodás nélkül a kezébe adtam volna. Mindenek felett bíztam az ítélőképességében és a döntéshozásában, így mikor egyértelmű jelét adta, hogy nem kedveli Natashát, én teljes mellszélességgel álltam mellé – esetünkben inkább elé, ugyebár. Mondjuk Natasha igazán mindent megtett, hogy ne legyen egyszerű kedvelni, szóval annyira azért nem volt nehéz dolgom.
- Komolyan Do, fogd már be! – morranok rá halkan a vállam felett, és bár roppantul szeretnék kérdő tekintettel hátra fordulni és az irányába is faggatózni kicsit, nem teszem. Egyrészt, mert semmiképp nem óhajtom megadni a másik árnyvadásznak azt az elégtételt, hogy pont most ugrasszon össze a húgommal, másfelől meg nem is szívesen fordítottam volna hátat neki. Sok árnyvadász kedvelte a különleges fegyvereket, nem kockáztattam volna meg, hogy Ő nem az elektrumszálas körmeit használja, vagy valami. Vagy, hogy nem állít kést a hátamba, amint felé fordítom, ami kevésbé stílusos, ámbár jóval valószínűbb.
Így hát érdeklődő tekintetem elraktam későbbre, a homlokomról lecsúszni készülő szemöldököm pedig visszakényszerítettem az eredeti helyére, hogy az ábrázatom is igazodjon ahhoz a baráti hangszínhez, amit kipréselni remélek magamból. Ám, mielőtt még egyáltalán megpróbálhatnám, Natasha félbeszakít, és a vállam felett átszáguldó, húgom irányába intézett szavai újfent érzékeltetik velem, hogy bár én beszorultam közéjük, egyikük sem kíván lapot osztani nekem ebben a partiban.
- Magas lóról prédikálsz, kislány, pedig a szégyen egész biztos számodra sem ismeretlen, kijutott bőven a családban, igaz? – tekintete egy pillanatra találkozik csupán az enyémmel, arcán valamiféle keserédes mosoly játszik, és ha a hangja nem csengene olyan pokolian szánakozón, hogy puszta kézzel akarjak nyílvesszőt fúrni a szemei közé, komolyan el is hinném, hogy bocsánatkérőn pislog rám azokkal a szemekkel. – Tudod, érdemleges választ csak értelmes kérdésre lehet adni.
Mozdulatai óvatosak, mégis könnyedek. Nagyon ügyel arra, hogy még véletlenül se vegyük támadásnak, és ez a pattanásig feszülő idegszálaink tekintetében egy kifejezetten ügyes húzás. Lazán lépked az előszoba felé, szinte már siklik a kopottas parketta felett, ujjai pedig finoman kulcsolnak a kilincsre, ahogy eléri az ajtót, majd egyből, félreérthetetlen üzenetként szélesre tárja előttünk azt.
- Még ha nem is érdemled meg, felelnék a kérdéseidre, ha tudnék. Anthony Los Angelesbe indult, még az intézet bukása előtt, nekem legalábbis ezt mondta. Hogy tényleg oda indult-e, vagy, hogy odaért-e, azt már nem tudom megmondani. Nem tudom, hogy él-e még, és őszintén, nem is érdekel. Hetekkel ezelőtt beszéltünk utoljára normálisan, nincs róla azóta semmi információm. És, most, hogy ezzel meg is volnánk, kérlek, menj innen, és ne is gyere vissza többet. Ez rád is vonatkozik. – az utolsó pár szó egyértelműen nekem szól, habár az én tekintetem messze kerüli, továbbra is a húgom arcát fixírozza.
- Gyere. – súgom Dory irányába, majd – remélve, hogy nem most hódol a legrégebbi hobbijának és kezd makacs módon ellenkezni vele – kilépek a kitárt ajtón a lépcsőházba, bízva benne, hogy a zellerhajú szorosan a nyomomban majd ugyanezt teszi. Ilyen vakon reménykedő ez a testvéri bizalom.

dorothy  & dominic

Próbáltam minden erőmet összpontosítani arra, hogy megőrizzem a hidegvéremet és képes legyek ezt az egészet professzionálisan véghez vinni annak ellenére, hogy már itt sem kellene lennem, hiszen anélkül belefolytam ebbe az egészbe, hogy egyáltalán fogalmam lett volna a dologról. Egyszerűen csak elborult az agyam az egésztől és nem tudtam, hogy mi lenne a helyes lépés. Mégis igyekeztem ezt egyfajta megszokott rideg külső mögé rejteni, mintha mi sem számítana.
Szerettem volna mélyebben belemenni az ellenségeskedésének okába, de nem akartam olyan területre mászni túlságosan is, amihez nekem sincs közöm meg az egész ügynek sem. Ha az ellenségeskedésnek tényleg nincs köze ahhoz, amit mi kutatunk, akkor talán a legegyszerűbb az lenne, ha valami információt ténylegesen megosztana velünk, ami úgy egyáltalán érdekesnek számíthatna. De jelen pillanatban csak megállás nélkül jár a szája, de semmilyen mögöttes információt nem tartalmaz. Azon kívül, hogy bármennyire is igyekszik a maga beképzelt álarca mögé rejtőzni nem tudja megmásítani az érzéseit, amelybe lélektükrei szüntelenül betekintést nyújtanak. Szomorú. Bármennyire is gyűlölte talán Athony-t egy része még mindig szerette. A szerencsétlen..
- A halált elfogadni sokkal könnyebb, mintsem észrevenni egy mintát események sorozatában. Megannyi alkalommal hunynak szemet az árnyvadászok dolgok felett, amelyekre csak legyintenek, hogy valakinek már megint az őrült ötlete mégis sokszor ezen legyintések áldozatául esik maga a társadalmunk. Nem egyszer fogyatkoztak meg a soraink azért, mert néhányan inkább szemet hunytak a tények felett, mintsem egy kis erőt fektetve belé megoldották volna a helyzetünket. - Sokszor fordítanak hátat egyértelmű jeleknek, hogy valami nem stimmel és csak akkor képesek előhúzni a fejüket a homokból, ha már túlságosan is égeti a hátsójukat valami és, akkor már tényleg ránéznek, hogy ez alkalommal vajon miről lehet szó.
Nem volt szimpatikus ez a nő, sőt kifejezetten irritált, mint jelenség. A beképzeltség a keleténél sokkal jobban jelen volt, ami pedig a gúnyos megjegyzéseit illeti már az arcába tudtam volna taposni. Ezért tényleg nem kellett volna beengedjen minket, de úgy látszik nagyon unatkozhat így teljes magányában. Bár ezek után ki lepődne meg rajta?
Ahogy Dom közénk vetődött egy pillanatra lenyugodott a bennem tomboló düh és még azelőtt haraptam a nyelvemre, mielőtt még olyan mondok, amit még én is megbánok. Pedig megérdemelte volna. Nem, hogy örülne, hogy valaki foglalkozik vele. Ez a lakás olyan elhagyatottnak tűnik, mintha egy kísértetkastély lenne. Bizonyos szempontból nézve még a kísértetünk is megvan.
Könnyedén leteperhetném és addig üthetném, míg értelmes választ nem tud adni és megtanulja, hogy a Greenwood-ékkal nem érdemes szórakozni. De muszáj Klávé taghoz méltóan viselkednem, hiszen nem akarok itt megrekedni vagy esetlegesen lejjebb kerülni az illetlen viselkedésemmel így maradnak az egyetlen éles élű fegyvereim a szavak, amelyek elengedhetetlenek a politizálni vágyók számára.
- Egy cseppet sem lepődök meg, hogy a társaságod után, már egy farönköt is üdítő társaságnak talált volna. - A szám szélén halovány mosoly bújik meg, de a szemkontaktust egy pillanatra sem szakítom meg. - Igen, ismertem. - Felelem szárazon, miközben minden egyes rezdülését figyelem, hogy vajon padlóra vágja az igazság, vagy egyszerűen csak elégedettséggel tölti el a válaszom. - Most pedig, ha már feltetted a magad kérdését, akkor hajlandó lennél érdemleges mondandóval gazdagítani bennünket, vagy továbbra is megmaradsz árnyvadászok szégyenének a totális haszontalanságoddal? - Tisztelet ide, vagy oda senki nem szereti, ha felesleges kerteléssel húzzák az idejét és egyre inkább érzem azt, hogy nem fog értelmes választ adni nekünk.

do  & dom

Vannak emberek, akiknek, ami a szívükön, az a szájukon, és vannak, akik lakat alatt tudják tartani az ajkaikat, ha a helyzet megköveteli. A szavakkal – függetlenül attól, hogy nekem ritkán sikerül – könnyebb boldogulni, egyszerűbb az útjukat állni, ha kéretlenül jönnek, ellenben a nonverbális gesztusokkal, amik viszont tőlünk függetlenül ülnek ki az arcunkra, és vegyülnek bele a mozdulatainkba. Vannak emberek, akik egészen jól rejtik el a reakciójukat, leplezik gondolataikat és van Dorothy, aki olyan szoborszerű semmitmondásba tud burkolózni, amit soha senkinél sem láttam még, és egészen biztos, hogy nem tanulható. Külső szemlélő számára, akár egy szobor, nyugodt volt, semleges, és hűvös, én viszont, aki látta felnőni, harcolt vele az utolsó süteményért és harcolt mellette megannyi csatában, átláttam az professzionális álcáján. Apró mozdulatok voltak csak, alig észrevehető rándulások, anyánktól örökölt ragyogó szemei mélyén, örvényként kavargó indulatok, tökéletesen rejtve a nyugalom álcája mögé. Biztos voltam benne, hogy ha tehetné, puszta kézzel esne a nő torkának, mégis olyan büszkeséggel magasodott a feszült helyzet fölé, hogy kis híján eltátottam a számat. A húgom túlnőtt önmaga zsenialitásán, és én nem is lehettem volna büszkébb.
- Az ellenségesség jó, a bizalmatlanság alapköve, segít életben tartani a nephilimeket. – úgy csendül a hangja, mintha kioktatni készülne minket, de valahol félúton mégis meggondolja magát, mintha csak elkönyvelte volna, hogy fiatalok és neveletlenek vagyunk, így nem érdemeljük meg a harminc évnél többet megélt árnyvadászok egyetlen tanítását sem, így inkább önkényesen más irányba forgatja a beszélgetés kerekét.  – Anthony eltűnéséhez semmi köze annak, hogy miért vagyok ilyen ellenséges az irányába, az sokkal régebbre nyúlik, mint ez a háborúskodás, és ha csak nem tartozol Anthony belső köreibe, kedvesem, akkor azt hiszem, ez egy olyan magánjellegű információ, ami téged nem érint.
A kettejük között szikrázó feszültség lassan eléri azt a pontot, hogy lángra kapjon, a füstje viszont már sokkal előtte fojtóvá válik, én pedig magamban némán hadakozom a kényszerrel, hogy elhagyjam a süllyedő hajót, amíg még lehet. Amíg még biztonságos.
Az gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy Natasha még véletlenül sem óhajt segíteni nekünk, önszántából legalábbis, és ha van bármi is, amit tudhat, olyan árat kér érte, amit nem lennék hajlandó megfizetni. Egyetlen árnyvadász elé sem vetem oda a méltóságom és önbecsülésem, mert bárki, aki ezt kéri, aki kényszeresen felül kíván kerekedni másokon, biztosan nem érdemli meg ezt az elégtételt.
- Az árnyvadászok élete rémisztően rövid, nincs időnk életen át tartó gyászra, sem hosszas siránkozásra elveszett, elő nem került szerettek után. – a tekintetünk találkozik, ahogy kimondja a szavakat, nekem pedig ökölbe kell szorítanom a kezeim, nehogy nekiessek a beképzelt arcának. – Minél előbb megtanuljátok elfogadni a halált, annál előbb tudtok tovább lépni, tovább harcolni. Nem kell holttest, nem kell bizonyíték sem hozzá, a lelkedben mélyen érezni fogod, hogy aki hosszú ideje távol van, az már nem tér vissza hozzád. Fogadjátok el a halált, mielőtt felülkerekedik rajtatok.
Most először vélek mást is felfedezni a hangjában a gőgön kívül, és ez a keserű fájdalom túlmutat minden beképzeltségén. Még a legrosszabb emberismerők számára is világos, milyen az, ha valaki a saját bőrén tapasztalt. Natasha persze pillanatok töredéke alatt dobta el ezt az egyetlen emberi darabkáját is, és úgy süllyedt vissza a felsőbbrendűségébe, mint akit kövekkel teli zsebekkel dobtak vízbe. Az Ő nagyképűségével egyenesen arányosan növekedett Do indulata is, és mielőtt észbe kaphattam volna, hogy a vállaiba mélyesztett ujjakkal tartsam a realitás talaján, a húgom, az ember, akinek az ereiben jéghideg vízként csordogált a higgadtság, elvesztette a kontrollt a nyelve felett, és évek óta most először éreztem, hogy visszakaptam a testvérem. Most először talán nem az lebegett a szeme előtt, hogy apánk büszke lenne-e rá ebben a helyzetben, és imádtam érte.
- Elég belőletek, ostoba kölykök! – csattan fel Natasha, éles hangját sebes mozdulatai követik, ahogy felugrik a kanapéjáról, én pedig ösztönösen lököm el magam a fotel mögül, hogy egy gyors lépéssel közé és a húgom közé kerüljek. Nem azzal a célzattal, hogy a húgomat védjem, sokkal inkább, hogy elejét vegyem egy felesleges harcnak. – Komolyan azt hiszed, hogy beengedlek a lakásomba, hogy aztán szótlanul tűrjem a pofátlanságodat?
Mintha csak ott sem lennék, könnyedén nézett keresztül a vállaim felett, izzó tekintetét egyenesen Dorothyéba fúrva, és biztos voltam benne, hogy Do nemkülönben szikrákat szór a sajátjából. Majdhogynem égette a bőröm a kettejükből áradó ellenszenv, de mivel biztos voltam benne, hogy a legapróbb jelre képesek lennének egymásnak ugrani, úgy döntöttem, jobb, ha maradok, gondolatban viszont azért feljegyeztem, hogy mennyire rossz csapatot alkotunk a húgommal.
- Hagyjátok abba! – morranok fel, magamat is meglepve azzal, milyen erőteljesnek hat a hangom. – Semmi értelme egymás torkának esni, nem vezet sehová. Nekünk kérdéseink vannak, reméltük, hogy választ kaphatunk, ha viszont nem tudsz, avagy nem akarsz szolgálni velük, Natasha, akkor már itt sem vagyunk.
Valószínűleg most tudatosult igazán benne, milyen közel állok hozzá, hátra kellett döntenie a fejét, hogy a szemembe nézhessen, a testbeszéde viszont nem árulkodott arról, hogy fenyegetve érezné magát.
- Kérdések, persze. – egy utolsó bosszús hümmögéssel jutalmaz még, majd, akár csak az előbb, tudomást sem vesz többé a jelenlétemről, a szavait ismét Dory irányába intézi, én pedig mélyen reméltem, hogy Do nem fog feldönteni, csak, hogy kitéphessen néhány hajszálat Natasha fejéről. Bármennyire is fel tudta húzni magát, azért bíztam benne, hogy ennél sokkal professzionálisabb, ha már a Klávé embereként óhajt tevékenykedni. – Hagy tegyem fel előbb az enyémet újra, hogy mindenki megértse. Ismered Anthony-t, Dorothy? Nem a hírnevét, őt magát, a személyiségét. Találkoztál már vele? Olyannak tűnsz, mint akit kedvelt volna.

dorothy  & dominic

Minden egyes perc múlásával éreztem egyre kínosabbnak a helyzetet, de igyekeztem ebből a lehető legkevesebbet kimutatni. Vagyis teljesen minimálisra vettem a fészkelődést az ideges szájharapdálást és mindent, amit legszívesebben a testem tett volna. Professzionálisan akartam viselkedni, kihúzott egyenes háttal, teljesen nyugodt hangszínnel tettem fel a kérdésemet, figyeltem a nő minden egyes mozdulatát és, mint a legtöbb árnyvadász sugárzott belőle a nagyképűség. Néhányan olyan nagyra vannak magukkal, hogy fel sem fogják, hogy igazán mennyire irritálóak.
- Mindössze úgy tűnik, hogy nem volt túl békés kettejük elválása és egyszerűen csak szeretném kideríteni, hogy pontosan mégis milyen információkat tud megosztani velünk, amelynek köze lehet az eltűnéséhez. Ehhez pedig hozzátartozik az is, hogy miért is van egy kis ellenségesség önben. Ha pedig nem ön ölte meg koránt sem értem, mire fel az ellenséges hangnem velünk szemben. Ezt ott kinn is megtehette volna egy egyszerű ajtócsapással. - Olyan, mintha a felségterületét akarná megjelenni, mint aki élvezi, hogy a középpontban lehet, hogy függünk tőle valamilyen szinten, mert akár tetszik, akár nem talán lehet értékes információja arról, hogy mégis merre tartózkodhat Anthony. Az is lehet, hogy összevesztek és elment valahová lenyugodni. Vagy éppen egy másik nő mellett talált rá a boldogság. Meg kellene lepődni itt bármin is?
- Azonban ameddig nincs holtest, talán nem kellene eltemetnünk mindenkit, aki köddé válik. - Megannyi árnyvadász tűnik el, de előbb vagy utóbb a holttestük elő szokott kerülni megválaszolva a némán feltett kérdéseket. Azonban az ő esetében ez nem fordult elő. Csak úgy, mint a legtöbb személy esetében, akik után a bátyám nyomoz. Mintha eltűntek volna a föld felszínéről. Vagy talán soha nem tartózkodtak ott igazán. Úgy merül még az emlékük is feledésbe, mintha soha nem is léteztek volna.
- Eredményeket csak együttműködéssel lehet elérni, de ha valaki ajtót csap ránk vagy, ha valaki passzív-agresszív módon kívánja bizonygatni, hogy ő több valamivel mégis egyedül él az ön korában, mert képtelen volt még annyit is elérni, hogy egy életet építsen ki magának.. Miféle eredményeket ért el ön, ha már itt tartunk? Fiatal korunk ellenére, mi legalább képesek voltunk észrevenni egy mintát, amelyet az öreg makacs öszvérek, mint ön is kegyetlenül tagadnak. Szóval mégis miért érzi magát érdemlegesnek arra, hogy a kudarcainkat az arcunkba tolja? Talán ön képes bármit is felmutatni egy életnyi kudarcon kívül? - Nem bírom elviselni, amikor a bátyámat kritizálják, vagy az egész kutatását, megszállottságát. Egyedül én vagyok az, aki ezt megteheti és nem fogom engedni egy öregasszonynak, aki láthatóan még az egyetlen férfit az életében sem volt képes megtartani. Bár ezzel talán pont azt érem el, hogy idő előtt kidobjanak minket innen, bár koránt sem tűnik úgy, hogy meg kíván osztani velünk bárminemű információt.
- Ostoba kérdés, hiszen mindenki ismerte. Megannyi árnyvadász kiképzője volt, a társadalmunk egyik dicső tagja. Vagy talán ezen a téren is hiányosnak bizonyul a tudása? - Elindult a szekér és nem lehetett megállítani. Úgy taroltam le, mint egy bowling golyó a bábukat. A kérdés csak az, hogy mikor jön a bábuk bosszúja.. El is tudnék képzelni egy béna mondi filmet belőle.

do  & dom

Nagyon, de tényleg, elenyészően kevés alkalommal fordult elő, hogy valaki beinvitált az otthonába, szívesen fogadta a kérdéseinket, esetleg még együtt is akart velünk működni. Ha az eddig megszokott hétköznapokból eltűnik valaki, aki egykor fontos részét képezte, és sikerül megbékélni a nemlétének gondolatával, valóban aljas dolog ezt holmi találgatásokra alapozott féligazságokkal felbolygatni. Viszont egykor az én életemből is kiszakítottak valakit, és én semmi pénzért nem voltam hajlandó elfogadni a tényt, hogy nincs többé, emiatt nem is igazán hatott meg más gyásza egy ilyen helyzetben. Nem, mintha Natasha túlzásba vitte volna úgy egyébként, sokkal inkább tűnt dühösnek és bosszúsnak, mint szomorúnak. Ismertem rengeteg kemény nőt, az egyik épp előttem ült egy süppedős fotelban, tisztában voltam a reakcióikkal, nem is vártam kövér könnycseppeket és hisztérikus zokogást, Natasha hűvös viselkedése mégis forgatni kezdte a fogaskerekeket az agyamban.
- Ti aztán igazán pofátlanok vagytok, tudjátok? – kérdezi sértett könnyedséggel, én pedig a szemrehányó hangsúlyából ítélve azt mondanám, nincs olyan válasz, legyen az bármiféle bocsánatkérés vagy vezeklés, ami jó felelet lehet erre.
Figyelem, ahogy Natasha is helyet foglal, a fotellal szembeni kanapét választja magának, tekintete hol Dory arcát fürkészik, hol az enyémbe akad bele. Szavak nélkül is érzem, hogy mennyire nemkívánatos a jelenlétünk számára, ennek fényében viszont aztán már végképp nem értem, miért engedett be minket a lakásába, és nem tudnám teljes lelki nyugalommal ráfogni arra, hogy a gyász furcsa dolgokat művel a fejünkkel. Úgy sem, hogy egyébként élő példája vagyok az állítás igazának.
- Először is, nem nyilatkozhatok Anthony nevében, csak azzal tudok szolgálni, amit nekem mondott. Másfelől meg… - olyan ívben billentette a fejét Dorothy irányába, mint egy tizenkilencedik században született nemes, ha nem láttam volna a bőrét átszelő rúnákat, simán megvádoltam volna, hogy vámpír. – Kétlem, hogy az ügyeteket bármilyen formában is előrébb mozgatná az elválásunk körülménye, hacsak nem akarsz meggyanúsítani azzal, hogy én öltem meg, kislány.
Az utolsó szót úgy nyomta meg, hogy mindenképp érződjön a mögötte rejtőző gúny, szinte biztos voltam, hogy a lehető leglekicsinylőbb véleménnyel van éppen rólunk. Nem voltunk mi más a szemében, csak két kölyök, akik azt hiszik, hogy mindenre képesek, Ő meg látszólag nagyon szerette volna rajtunk köszörülni a nyelvét, esetleg figyelemmel kísérni, ahogy elbukunk, hátha attól neki is jobb lesz. Mérhetetlenül gyűlöltem az ilyen embereket, túlságosan hasonlítottak a kevésbé kedvelhető oldalamra.
- Az egyetlen ok, amiért boldogabbá tenne a halála, az a tény, hogy soha, semmilyen körülmény között nem szeretném a sötét árnyvadászok között látni. Talán ti még nem értitek, de a halál nem a legrosszabb, ami velünk történhet. A halál áldás, sőt, jutalom sok más lehetőséghez képest.
Elegáns mozdulattal dől hátra a kanapén, arcára festett elégedett félmosolya úgy süt felénk, hogy legyűrhetetlen késztetést érzek arra, hogy a jobbom lecsúsztassam a húgom vállára, és kész legyek visszahúzni a fotelba, ha felkapja annyira a vizet, hogy a minket ért sérelmeket egy barátságos egy-egy ellen küzdelemben akarja rendezni a takaros kis nappali közepén.  
- Mi van akkor, ha több van ennél a két opciónál? Mi van, ha nem a halál és a lélekvesztettség az egyetlen lehetőség? Fel sem merült, hogy esetleg életben lehet? Hogy talán máshoz van köze az eltűnésének?
Szívesen hozzátettem volna, hogy én személy szerint a jellemét okolnám, de visszanyeltem a szavakat, helyette kihúztam magam egy kicsit, és igyekeztem azt a látszatot kelteni, hogy nem az a buta fiú vagyok, akinek minden erejével megpróbál beállítani.
- Hány éves is vagy, kedves? – állja az övébe fúródó tekintetem, a szája sarkában megbúvó mosolya pedig arra enged következtetni, hogy kifejezetten szórakoztatja a magabiztosságom.  
- Jelen helyzetben szerintem teljesen lényegtelen, legalábbis nem hinném, az ügyünket bármilyen formában is előrébb mozgatná az életkorunk számainak tisztázása. – szándékosan használom az Ő szavait, mire egy bosszús horkantást kapok válaszul, amit valamiféle apró győzelemnek élek meg, bár magam sem értem, miért.
- Hallottam már rólad, Dominic, a barátaidról és a megszállott kutakodásotokról is. Nem vagytok túl népszerűek. – szúr oda egy újabbat, miközben kecsesen keresztbe rakja a lábait, majd előrébb hajolva a térdére támaszkodva figyel minket, mint akit egy kicsit is érdekel a mondandónk. – És eredményeket sem igazán tudtok felmutatni, ha jól sejtem igaz? Fogadni mernék, hogy egyetlen nyomotok sincs, nem tudjátok, merre induljatok, egyetlen elméleteteket sem lehet bizonyítani. Ezek fényében nem, nem hiszem, hogy lenne más opció a halálon és a lelketlen rabszolgaságon túl.
Tekintetét a mondandója végeztével elszakítja a barna szemeimtől, helyette Doryt tiszteli meg a figyelmével, mintha a szavait is egyenesen hozzá intézné, hiába burkolja többes számba a kérdését.
- Mondjátok csak, ismeritek Anthony-t? Találkoztatok már vele?

dorothy  & dominic

Lehet, hogy sosem leszünk képesek úgy viselkedni, mint azt elvárnák tőlünk, hogy sosem leszünk azaz irigylésre méltó testvérpár, akik mindig védelmezik és láthatóan szeretik is egymást, de ettől még nem lesz kevésbé igaz. Attól még, hogy egymás vérét szívjuk folytonosan még nem szeretjük egymást kevésbé. Különbözőek vagyunk, de ez így van jól, hiszen amennyire nem viseljük el most egymást annyira lenne elegünk a másikból, ha ugyanolyanok lennénk. Hiszen mindig irritáló, ha valaki már annyira elveszíti a saját személyiségét, hogy egyenest egybe olvad a tiéddel. Legalábbis én nem szeretnék egy árnyékot magamnak, aki mindig azt tenné, amit én és helyeselne akárhányszor megyek egyenest akár a falnak aztán ő is megcsinálná.
Én nem támogatom határozottan ezt az őrültséget, amit a drága bátyám csinál, de nem hagyom magára bármennyire is őrültség, amit csinál. Persze szüntelenül felhívom a figyelmét arra, hogy ostobaság, és kész hülyeség, de talán emiatt csak még inkább kitart az egész őrület mellett. Én pedig nem állíthatom meg. Legalábbis úgy érzem, hogy bármit tehetnék, bármit amit tettem sikertelen volt. Az egyetlen, ami még maradt, hogy szüntelenül emlékeztetem arra, hogy én megmondtam, hogy ez egy kalap barnaság.  

Annak ellenére, hogy ismertem a férfit igyekszem magamra erőszakolni a megszokott ridegségemet, amit a megszokott profizmussal vegyítek, hogy kiöljek magamból minden létező érzelmet annak érdekében, hogy ne bukjak le előtte sem pedig a testvérem előtt. Ha tudtam volna bármit is az életéről talán nem is ugrok fejest egy őrültségbe. De erről természetesen egyikük sem szerezhet tudomást. Főleg ezek után nem. Bár igazán nem hatott meg az életének egy darabkája sem, szóval talán mégis az én hibám, hogy most ilyen kellemetlen helyzet kellős közepén vagyok.
- A hangjából ítélve nem éppen békés módon váltak el, mikor utoljára látta, vagy van valami más oka is annak, hogy boldogabbá tenné önt a halála, mint a tény, hogy valahol még életben lehet? - Akaratlanul is furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy mégis miért ilyen rideg. Talán sejtett valamit? Egek, mi van ha pontosan tudja, hogy ki vagyok? Hiszen semmi nem érdekelt a férfival kapcsolatban. Talán beszámolt neki arról, hogy megcsalta, esetleg nevet is említett.. Bár, ha így lenne azt hiszem, akkor már rég minden hajszálamat megpróbálta volna kitépni és valószínűleg be sem engedett volna a lakásba. Mondjuk az is lehet, hogy valami kegyetlen észjárás bújik meg elméjében amelynek köszönhetően azt próbálja felmérni, hogy miképpen árthatna nekem a leginkább. Na, jó.. Nyugodj le Dorothy. Még semmi sem biztos. Az ég világon semmi sem.

do  & dom

Szóra nyitottam a számat, hogy belekössek a mondandójába, végül az utolsó előtti pillanatban inkább mégis ráharapok a nyelvemre, és összeszorított ajkaimmal csendben maradok. Egyrészt, mert felesleges lenne pont Dorothyval vitázni azon, hogy helytálló-e a maximalizmusról alkotott elképzelésem, mert Ő a maga teljesítési kényszerével úgyis megpróbálná letolni a torkomon a saját magyarázatát arra, hogy miért tévedek, másrészt meg, nálam távolabb senki nem állt még a „legtöbbet és legjobbat” kettősétől. Míg a húgom töretlenül ment előre, küzdött, és kihozta magából azt a bizonyos legtöbbet, én általában kiskapukat kerestem, hogy miként tudok jól teljesíteni komolyabb erőfeszítések nélkül is. Nem annyiszor ugyan, mint Ő, de azért meglepően sokszor jártam én is sikerrel.
- Komolyan nem értem, miért mások által állított mércét akarsz megugrani, ahelyett, hogy fognád, lehelyeznéd a földre, és csak szimplán átlépnéd…
Alig észrevehetően forgatom meg a szemem, de ennél több megjegyzést nem kívánok tenni az ügyben. Túl jól ismertem már a testvérem, magam meg talán még annál is jobban, kevés dologban hasonlítottunk, de a saját igazunkhoz, az önön világnézetünkhöz való elemi ragaszkodás a közös pontjaink egyike volt, meddő vitába torkollt volna mindenféle próbálkozás a másik meggyőzésére, mindegy melyikünk indítja.
- Ó, mindenképp. – bólintok egyetértően. – Szörnyű lenne, belegondolni sem akarok, hogy előbukkanjon még egy Green… wood, dale, tökmindegy. Ugyanakkor ismétlem, nem lennék meglepve.
Bármennyire is a hideg ráz tőle, azért eljátszom a gondolattal, milyen lenne, ha felbukkanna egy elfeledett harmadik, aki apám vagy anyám nevét követelné magáénak. Nem is maga a létezésének gondolata az, amitől valamiféle megmagyarázhatatlanul kellemetlen érzés ébred bennem, hiába vagyok tisztában azzal, hogy a szüleim szerették egymást, soha nem ringattak egyikünket sem álomvilágba. Ha úgy nősz fel, hogy tudod, minden mese igaz, pontosan tisztában vagy azzal is, hogy a valóságban mennyit veszítenek a „tündéri” mivoltukból, és a realitás talaján edződve az ember nagyon jól megtanulja, hogy a szeretet és a szerelem közel sem olyan békés, tiszta és rózsaszín, mint azt sokan még az árnyvadászok körében is tartják. Ó, nem, a szeretet csupa küzdelem, vita, vesződés, csupa hangos szó, érdekütközés és makacsság. Anyám azt mondta, hogy a szeretet maga a tűz, és ahhoz, hogy az lángoljon, heves érzelmek kellenek, különben csak belenyugvás és csendes fásultság marad, azt pedig a mi vérünk nem tűri jól. Ezek fényében tényleg nem ijesztett meg bármelyik szülőm hibája, vagy esendősége, ugyanakkor a tény, hogy mennyire felborzolná az életünk amúgy is hullámzó tengerét egy harmadik, fojtó pánik érzését hagyta a torkomban, így igyekeztem minél messzebb hessegetni a fantáziaképet, és visszarázni magam a körülöttem folyó eseményekbe.
Dorynak nem okoz gondot belerázódni a szerepbe, nekem azért beletelik néhány másodpercbe, mire megtalálom a megfelelő figurát, bár a húgom arcán elterülő óvatosan barátságos, ugyanakkor végletekig hamis mosolyt akkor sem tudnám utánozni, ha kést szorítanának a torkomhoz.
Gondolkodás után lépem át utána a küszöböt, illedelmesen biccentve egy aprót a házigazda irányába, bár magam sem tudom, hogy a türelmét, idejét, vagy csak magát a gesztust, hogy nem csapta rá gondolkodás nélkül az ajtót az orrunkra, ahogy azt teszik egyébként sokan, mikor ilyen kellemetlen dologgal zaklatjuk őket.
A szemeimmel automatikusan végigmérem az apró, ám rendezett lakást, tekintetem egyből gyanús jelek után kutat, menekülő útvonalat, fedezéket keres, pedig az agyam nagyon jól tudja, hogy nem háborús övezetben vagyunk. Do ennél mérföldekkel könnyedebb, elegánsan helyezkedik el az egyik fotelben, és azonnal beszélgetést kezdeményez azon a bosszantó hangján, ami egyszerre kedvesen megnyugtató, és hűvösen tárgyilagos, egyszóval profi. Mintha minden ez irányba tett törekvésem elcsente volna tőlem, amiért egyébként kedvem lenne rávágni a tarkójára, ahogy a mögé lépek, de mivel még az én csökött elmém is tisztában van vele, hogy ez mennyire rossz ötlet, inkább csak a fotelja támlájára csúsztatom a kezeim és kényelmesen megtámaszkodom rajta. Egészen úgy tűnhet, mintha csupán valamiféle védelmező tett lenne, ahogy a testvérem mögött szobrozok, de tudom, hogy Dory is tisztában van vele, pusztán azért váltottam pozíciót, hogy a lakás minden szegletét végig tudjam vizslatni. Ahogy azzal is tisztában van, hogy eszembe sem jutna védelmezni, amíg nem látom feltétlen szükségét.
- A mi világunkban mégis mi számít furcsának? – kérdezi Natasha némi hideg éllel a hangjában, amiért egyébként nem tudom hibáztatni, ugyanakkor megfelelő válaszom sincs rá. Szerencsére nem is várja meg, hogy bármelyikünk szóhoz jusson, szinte kapásból folytatja. – Tony a Los Angeles-i intézetet bukása előtt nem sokkal készült a városba, valószínűleg már ott érte a támadás. Valentine fia vagy saját katonájává tette, vagy megölte, remélem, hogy az utóbbi.
Ujjaim nyugtalanul dobolnak Dory háta mögött a szöveten, míg figyelmem igyekszem megosztani az elhangzott szavak, és a terep feltérképezése között, szinte észre sem veszem, ahogy a szavak a magam meggondolatlan automatizmusában elhagyják a számat.
- Kétlem, hogy az utóbbi. – olyan könnyedén szakad fel belőlem a reakció, hogy már régen közénk feszül, mikor rájövök, hogy milyen érzéketlenül is hat valójában így kimondva. Natasha kínos lassúsággal emeli rám a tekintetét, ami, mintha csak a Végzet Kardja lenne, automatikusan követeli, hogy folytassam a gondolatot, szinte húzza ki belőlem a további szavakat, aminek eleget téve, habár némileg moderálva magam, folytatom. – Elnézést a feltételezésért, de egészen biztos benne, hogy Anthony el is indult Los Angelesbe? Vagy, hogy oda is ért, és nem csak azt mondta?  
A fejemben egyébként az egész sokkal kevésbé hangzott gyanakvóan, és ott valahogy a szavak mögül sem lehetett kiolvasni azt a gyanút, hogy Anthony talán kevesebbszer bizonyult odaadónak és őszintének ebben a kapcsolatban. Továbbá a fejemben nagyon mélyen remélem azt is, hogy Dorothy elő tud állni az ügyesen forgatott szavaival, és elveszi a kérdésem mögöttes tartalmát, amiben gyakorlatilag burkoltan meggyanúsítottam egy barátnő eltűnt párját némi hűtlenkedéssel. Ennél vajon van lejjebb?  

dorothy  & dominic

- Maximalista még én sem vagyok. Egyszerűen csak szeretem kihozni magamból a legjobbat és a legtöbbet. Néha még ez sem éri el az átlag feletti teljesítményt, szóval.. Csak újra neki kell futnom. A maximális elvárásoknak sosem felelhetsz meg. Mindig lesz valaki, aki magasabbra teszi a mércét. - Egész életemben mindig apámnak az utasításait irányítását igyekeztem követni, ittam a szavait. Pedig azért nem egy-két követelménye, vagy elvárása okozott számomra kihívást, amitől néha úgy éreztem, hogy egyenesen a falnak rohantam volna, de mégis felálltam és újra nekifutottam, hogy ledöntsem a falakat, totálisan megsemmisítsem őket, mintha soha semmi nem számított volna. Mindig talpra kellett szökkenni és újra nekifutni, nem számít, hogy milyen sérüléseket szereztem útközben. Mindig előre, újra, erősebben és határozottabban. Sose nézzünk hátra. Mert akkor elnyerhet minket egy olyan örvény, amely ellen már, mit sem tehetünk. De a jövő.. A jövő olyan hihetetlenül gyönyörű, reménnyel teli. Ugyanakkor sokszor nehéz szembenézni a következményekkel, szívesebben vesznénk el a semmiben. Mégis újra meg újra egy lépéssel előrébb kell kerülnünk. Muszáj.
- Hát azért valljuk be, hogy még egyet belőled, vagy magamból elviselni már túl nagy kihívás lenne. - Nem tudom, hogy mit tennék, ha lenne még egy testvérem. Mármint még a végén szerencsétlennek olyan filmbeli elvárásai lennének a testvérekkel kapcsolatban, amelyek meg sem közelítik a valóságot. Magasról tojok Dominic szerelmi életére, ahogyan ő is az enyémre. Lehet, hogy ott vagyunk egymásnak, ha a másik hülyeséget csinált, de ettől még nem érezzük szükségét annak, hogy belemásszunk egymásnak a személyes terébe. Ez pedig pontosan így van jól. Megvannak a magunk titkai és senki nem várhatja el, hogy másként legyen. Nincs meg köztünk a saját testvérem titkon a naplóm fajta kapcsolatom. Nem terítettem ki előtte a lapjaimat és nem is fogom. Azt pedig jól tudom, hogy ő sem fog a kalandjairól vagy arról beszélni, hogy melyik csajszin akadt meg éppen a szeme. Vagy, hogy mennyire bántja az, hogy talán sosem tudja meg igazán mi történt anyával. Pedig egyszerű. Eltűnt. Lelépett. Talán tényleg van valahol egy kis testvérünk. Ki tudja. De az ilyen érzelgős szarságokról talán sosem fogunk nyílt lapokkal beszélgetni. De nem is kell. Hiszen szavak nélkül is tökéletesen megértjük egymást.
Legszívesebben órákon keresztül veszekedtem volna a testvéremmel, meg aztán addig nem nyugodtam volna míg ezt a szócsatát meg nem nyerem még az sem számít, ha szokásos fizikai útra terelődött volna a dolog, mert akkor sem lett volna félnivalóm. De az ajtó kitárult előttünk és kénytelenek voltunk normális emberként, diplomataként viselkedni, nem úgy, mint a frissen szabadult vadállatok. Nekem könnyen ment. A bátyám, már egy külön állatfaj.
A bátyám hazugsága elillan a fülem mellett, hiszen nem minden esetben játszhatunk teljesen tiszta lapokkal, úgyhogy néha kénytelenek vagyunk módosítani a valóságon, hogy elérhessük, amit akarunk. Nem tudom, hogy hova tűnhetett el Tony, de azért már furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
Hátrapillantottam a vállam fölött a bátyámra, mikor a hölgy a zárral kezdett el babrálni, majd pedig mosollyal az arcomon léptem át a ház küszöbét és a kezének irányát követve léptem be az aprócska nappaliba és helyeztem magam rögtön kényelembe. - Igazán hálásak vagyunk, hogy időt szán ránk Mrs. Sto... - Még be sem fejezem a mondatot, de rögtön félbeszakít. - Miss és Lightfire. Natasha Lightfire. - Jelenti ki tárgyilagosan és ridegen, hirtelen úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki nem végezte el a házi feladatát. - Elnézést kérek, Miss Lightfire. Esetleg el tudná mondani, hogy a párja, élettársa mikor tűnt el pontosan? Volt valami furcsa az eltűnése környékén?

do  & dom

Már meg sem lepett, hogy a húgomon nem lehet fogást találni. Dory pont olyan könnyen hárított minden szellemes, piszkálódó megjegyzést, mintha tényleges, fizikai támadás lett volna. Apánk kevés érdembeli elismerésének listájára írható volt ez, hogy kéretlen-kelletlen megtanította a gyerekeit arra, milyen veszélyes, ha hagyják magukat kizökkenteni, és mivel a húgomnak, apánk minden szava folyékony arany volt, Ő meg is tanulta. Velem kisebb sikereket ért el, és ezt nem is volt rest az orrom alá dörgölni egyik sem.
- Jó, de én nem vagyok maximalista, örülök az apró sikereknek is. – forgatom a szemem vigyorogva, habár igazából ennek valószínűleg egyikünk sem tulajdonít már jelentőséget. Én is inkább csak azért felelek, hogy enyém lehessen az utolsó szó diadala. Már túltettem magam azon, hogy Dorothy az a fiúgyerek, akire apám annyira vágyott, és ezért a címért hosszú évek kemény munkáját áldozta. Amíg én örülök annak, hogy a jobb lábam a bal után tudom tenni, neki a tökéletes sem lesz elég jó soha, számára mindig van hová fejlődni, és mindig elkápráztat azzal, hogy az egyre magasabbra emelt léceket is újra és újra meg tudja ugorni.
- Azért arra felhívnám a figyelmed, hogy az egyetlen csupán becsült adat. Úgy tűnik, a családunknak elég sok titka van, már igazán nem lennék meglepve… - összeszűkített szemekkel pillantok rá, mintha csak azt várnám, hogy ez az egyetlen pillantásom elég ahhoz, hogy kiszedjek belőle valamit. Nyilván nem számítottam rá, hogy ennyi bárkinek – pláne nem neki – elég lehet, meg hát nem is gondoltam komolyan. Sőt, igazából nem is akartam hallani Dory egyetlen titkát sem. Bizonyára volt neki, de hát mégis milyen súlyos lehet? Egyszer a céltábla mellé lőtt egy nyilat? Annyira jól bánik minden késsel és karddal, hogy már nehezére esik megkülönböztetni őket? Azért festette zöldre a haját, mert már őszül? Testvéri kapcsolat ide vagy oda, azért Do életének elég nagy része volt, amit magánnak nevezhetett, és amihez nekem igazán semmi közöm nem volt, és én nem is óhajtottam faggatni.
- Hát képem az nincs róla, de aki harmincöt felett jár a nephilimek világában, az már egész biztos, hogy ősz és szakállas, szóval… - megvonom a vállam, mintha teljességgel természetes lenne arról csevegni a saját húgoddal, hogy valószínűleg egyikőtök sem lesz soha negyven éves. Nekünk igazából tényleg az volt. – Most öregnek akarsz nevezni? Csak mert akkor szólok előre, hogy nem tudok komolyan venni valakit, aki százhúsz centi.
Mielőtt bármi egyebet hozzáfűzhettem volna, az ajtó kitárult előttünk, az árnyvadászokra jellemző óvatos résnyire csupán, ami nem enged mást láttatni csak egy rendezett tincsek keretezte, megviselt arcot. Én meglepett csendbe burkolózom pár másodpercig, Do viszont hideg tárgyilagossággal közli a nevünket és az érkezésünk okát, a hangja mögött megbúvó bájos csengés viszont elveszi a szavak élét, én pedig pillanatok alatt úgy érzem magam, mintha mondén porszívóügynökök lennék, mert a filmek alapján, amiket láttam, az emberek világában a házalós eladás pontosan így történik. Az ilyenek miatt néha egyébként kifejezetten tudok örülni, hogy nem lettünk mondének.
- Néhány árnyvadász eltűnése kapcsán már találtunk gyanús nyomokat, szeretnénk kideríteni, hogy Anthonyé mögött is a Morgenstern fiú áll-e, ha megengedne nekünk néhány percet az idejéből.
Van valami igazán kétségbeesett abban, hogy amint megtalálom a hangom, egyből hazugság csúszik ki a számon, és reménykedem benne, hogy Do most is lesz annyira gyakorlatias, hogy nem árul el az arcmimikájával. Ugyan technikailag nem találtunk még olyan áldozatot, aki körül bármi gyanús lett volna, de az eltűntek között minimum egy ember volt, aki a mi ügyünkhöz kapcsolódott, és én bármit hajlandó lettem volna hazudni annak érdekében, hogy kiderítsem, ez a férfi-e az.
Ezek után aztán mégis engem lep meg legjobban, mikor beenged. Óvatosan csukja az orrunkra az ajtót, majd pár pillanat és némi zárral való csörömpölés után végül utat enged a lakásukba, én pedig komolyan nem tudom, hogy mit csináljak. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hányszor ment bármi is elsőre ilyen gördülékenyen, és azt hiszem, nem fogynának el az ujjaim.

dorothy  & dominic

Mindig szerettem pontos lenni és ezt általában meg is követeltem másoktól is. Még akkor is, ha viszonylag, avagy inkább kivételesen technikailag nem késett el azt gondolná az ember, hogy egy olyan ügy, amiért hagyta, hogy a családunk mondhatni darabokra hulljon egy kicsit talán jobban érdekelné. De talán még ezért döcög az egésznek a legelején, mert még ebben sem képes egy kis figyelmet összepontosítani az elméjének egy eldugott kis részecskéjében.
- Azért én ettől még nem kezdeném el verdesni a mellkasomat. - Habár szeretem a bátyámat tudom jól, hogy olyan tud lenni, mint egy hatalmas kaktusz. Távolról bármikor csodálnám, de nem arra teremtették, hogy az ember túlságosan a közelébe férkőzzön.
- Rendkívüli lett volna? Oh, drága egyetlen bátyám. - Egy kicsit sajnálkozó pillantással fordulok az irányába, halovány bátorító mosollyal karöltve, mintha csak tényleg egy kicsit szellemileg visszamaradott lenne a testvérem. Persze mindketten tudjuk, hogy nem az és ezt talán még szomorúbbá teszi a helyzetet. Azonban, ami talán még ennél is szomorúbb, hogy én valamiért ténylegesen szeretem és kitartok mellette. Legyen bármekkora idióta is az én testvérem és csak én döngölhetem a földbe a sok marhasága miatt másnak mindezt meg sem szabad próbálnia. Mert akkor kénytelen vagyok az illetőt a földbe döngölni. De a finom nőies mozdulat, amit a testvérem esetén alkalmaznék kiveszik belőle, mintha ott sem lett volna. A családomat senki nem húzhatja le.
- Ezer? Talán szemüveg is kellene neked, vagy magadat hova is sorolod akkor be? - Tény, hogy idősebb volt nálam.. Mondhatni apa korabeli, ha nagyon túlozni szeretnénk, de ez most nem számít. Nem azért vagyunk itt, hogy a vele kapcsolatos múltamat kivesézzük és jobb, ha nem is gondolok erre, mert még a végén fogom és elásom magamat valahova. Mély levegő és kikapcsoljuk az agyam részét, amely kérdések halmazát sorakoztatja fel, hogy legalább az egyikük kibukjon majd a számon.
- Üdvözlöm, a nevem Dorothy Greenwood és ő pedig a bátyám Dominic. Ha nem bánná szeretnénk feltenni néhány kérdést Anthony Stormcross eltűnésével kapcsolatban. Igazán nem tartana sokáig, mindössze pár perc erejéig szeretnénk fenntartani. - Közlöm, szinte tárgyilagosan mégis egyfajta kedvességet csempészve a hangomba, barátságos mosolyt erőltetve az arcomra nézek a megtört szépségre, akinek valószínűleg elég mély kapcsolata lehetett Tony-val. Én pedig még az eltűnése előtt is belerondítottam, hogy még csak kellemes emléket se tudjon megőrizni róla. Már, ha egyáltalán tud róla. Ahh. Felejtsem el már az egészet.

do  & dom

Volt Dorynak az a bizony, szúrós megjegyzései mellé társított arckifejezése, amiben olyan remekül keveredett a személyiségének minden árnyalata, kezdve a komoly és megfontolt felnőttől, egészen a gyerekesen piszkálódó kistesóig, és, amit olyan mérhetetlenül imádtam benne. Ilyenkor mutatkozott meg igazán, hogy bár külsőre az anyánkra hasonlít, mégis megtalálta a módját, hogy mindkettőjük jellemét tökéletesen elegyítse a sajátjával. Nem csak a kardforgató keze, az agya is mindig rendkívül gyorsan pörgött, és én elképzelni sem tudtam volna egy olyan testvért, akinek nincs egy azonnali visszavágása bármelyik helyzetben.    
- Látod, és még így is több jutott nekem, mint neked. – vigyorgok rá pimaszul. – Végre nem csak te örököltél jó dolgokat a szüleinktől.
Alig hallhatóan felnyögök, mikor az ökle eltalálja a vállam, bár sokkal inkább a meglepettség, mint a fájdalom váltja ki belőlem ezt a reakciót. A férfias önbecsülésem megtartása érdekében azért azzal nyugtatom magam, hogy Do kis termetének köszönhetően mindig is bosszantóan fürge volt, így akkor se tudtam volna kivédeni az orvul kitervelt támadását, ha egyébként számítok rá. Halkan felnevetve kapom oda a kezem a támadást ért testrészemhez, és engedek meg magamnak egy néma, színpadias szenvedéssel teli arckifejezést, mintha minimum mérgezett nyílvesszőt röpített volna a felkaromba.
- Te kis szörnyeteg. – csóválom a fejem valami buta grimasz kíséretében. – Meg se érdemled, hogy tovább szórakoztassalak a rendkívüli észrevételeimmel, szóval a tiéd a terep.
Lou szerint nem voltunk jó testvérek, és a semmiből jövő testi fenyítéseket, az állandó oda-vissza piszkálódást és a nyilvánvaló versengési mániánkat leszámítva el sem tudtam képzelni, hogy miért gondolta ezt, bár tény, hogy Do és én soha nem voltunk az a fajta ölelkezős-ragaszkodós, szentimentális páros. A közös programjaink többségében verekedtünk, harcoltunk, vívtunk, edzettünk, az egymásnak szánt ajándékaink minden érzelemtől mentes, hasznos holmikból – többnyire fegyverekből – álltak, és köszönés vagy gratuláció gyanánt is csak összeborzoltuk a másik haját vagy belecsíptünk egyet. Meg hát Do az utóbbi időben rászokott a boxra is, összességében valószínűleg több zúzódást okozott, mint amit élesben, terepen valaha is szereztem.
- Azt hiszem. – nem mulasztom el észrevenni, hogy Dory kis híján elborul, mikor elvét egy lépcsőfokot, de azon túl, hogy megmosolygom az ügyetlenkedését, jobbnak látom nem szóvá tenni. – Ne mondd, hogy ismered. A csávó lehet vagy ezer éves…
Kérdőn pillantok rá, de tekintetem a tarkójába fúródik csupán, ugyanis Dorothy Greenwood-ot az égvilágon semmi nem tudta kizökkenteni a kötelessége elvégzéséből, így rekordsebességgel túl is lendült a botlásán, és már dörömbölt is az ajtón. Én valószínűleg inkább egy szolidabb csengetést preferáltam volna, de Do módszere kétségkívül hatásosabbnak bizonyult, mert az ajtó rekordsebességgel nyílt ki, és bukkant fel mögötte egy csinosan rendezett hajkorona, amit vélhetően Natasha, a barátnő viselt. Alig észrevehetően rásandítottam a húgomra, remélve, hogy életében először nem fog lefagyni egy ilyen szituációban, mert én hirtelen abszolút nem tudtam volna mit mondani a nevemen kívül. Sőt, kifejezetten reméltem, hogy egyáltalán senki nem lesz otthon, de hát talán majd egy másik életben végre nekem is kedvez majd a szerencse.

dorothy & dominic

Sosem volt kifejezetten egyszerű velünk az élet, de igazából, ha egyszerű lett volna, akkor koránt sem ugyanazt az életet éltük volna, ami boldoggá tesz. Lehet, hogy megvannak benne a magam szenvedései, hiszen nehéz egyensúlyozni egy olyan családban, ahol az anya úgy hagyta maga után a feladatokat, hogy el sem mondta, miképpen kellene jól csinálni, apa meg fia marták egymást. Megnyertem a főnyereményt a kettejük közötti ingadozással. Mégsem cserélném el az életemet senkiére sem.
- Látom humort még mindig nem sikerült beszerezned, bátyus. - Melyik testvérpár az, akik legalább egy kicsit nem húzzák a másik agyát? Ha őszinte akarok lenni nem is igazán ismerek túl sok testvérpárost, de akik nem szeretnek egymás idegein ugrálni, meg szüntelenül belemásznak a másik személyes terébe és életébe.. Azok úgy gondolom, hogy nem is élvezik a testvériség igazi előnyeit. Mert a testvérek mindig ott vannak nekünk, akkor is, ha orbitális baromságot csináltunk. S, még csak magyarázkodnunk sem kell, mert tudják, hogy te is megtennéd értük. A tűzbe tenném a kezemet ezért az idiótáért.
- Ellőtted az összes poént, vagy még száz évig itt fogunk állni és várni, hogy mindent, ami eszedbe jut elmondhasd vagy rátérünk arra, amiért igazából jöttünk? - Habár bevallom tényleg rám vallana ilyesmi, hogy képes lennék letáborozni csak azért, hogy biztosan meggyőződések az igazamról, de ez a helyzet jelenleg egyáltalán nem kívánta szükségesnek, hogy itt töltsem az éjszakát és kitartsak.. Elég volt az az óra, másfél, amit itt köröztem, mint valami idióta. - Nálad az egy, és ugyanaz. - Megforgatom a szemeimet, majd játékosan belebokszolok a bátyám vállába. Ez úgy igazából elég fizikai kontaktus szerintem.. Az elkövetkezendő legalább egy hónapra.
Ahogy végre lényeges információt kezd el megosztani velem úgy indulok meg az ajtó felé, azonban az egyik lépcsőfokon kis híján felbukok, amikor megpróbálja kihalászni, hogy mégis milyen családnév is tartozik a keresztnévhez. Anthony.. Annyi van belőlük, hogy nem is gondoltam erre azonban mi van, ha mégis? - Anthony.. Anthony Stromcross? - Próbálok a lehető legkevesebb zavarodottságot és érzelmet csempészni a hangomba. Hát akkor ezért szívódott fel.. Bár lehet, hogy csak elmenekült, mert szégyellte, hogy megcsalta a barátnőjét. De.. volt valakije? Mégis, hogy..? Együtt éltek? Most már kicsit lelkesebb lettem az egész iránt, ugyanakkor legszívesebben el is menekültem volna, de inkább erőteljesen bekopogtattam az ajtón.