"Kifordítani sarkából a világot, ez a feladatom. A pokol hercegeként érkeztem a földre csaknem egyezer éve, és azóta is itt tevékenykedem. Lucifer apám hű szolgálójaként, mint árnyék, létezem a sötét és a fény határán. Mint haldokló rózsa, ki életéért kapaszkodik, de lehullajtotta már az első szirmot. Nem ember vagyok, nem is valamiféle anyag, vagy hús, bőr és szövetek. Az én lényem a dimenziók vékony rétegeinek lakója, egy szellem, egy titkos lélek, egy démon, ahogy az emberek nevezni szoktak.
Volt már rengeteg nevem, és kapcsolódik hozzám megannyi történet, de egyik sem vagyok igazából. Nem vagyok sem kéjdémon, sem fukardémon, és nem is ülök naphosszat egy ládán, a kincseimet vigyázva. Emberi életet élek, csaknem egyezer éve, mégpedig azért, mert egykor egy bolond leány megidézett. Előcsalogatott a pokol legsötétebb bugyrából, hogy segítsek neki, s én, mivel kegyes úr vagyok, meg is tettem. Persze nem ingyen, hisz ebben a világban semmi sincsen ingyen.
Egy gyermeket kértem cserébe, egy leányt. Hogy magammal ragadva szolgálhasson engem a világ alatt, a dimenziók legsötétjében, s később, ha méltó lesz rá, démonná válhasson halhatatlan lelke. A szerencse elpártolt tőlem, vagy valaki keresztbe húzta a számításaimat, de úgy éltem le, és e lánynak a leszármazottjai a hátunk mögött hagyott ezer évet, hogy sem ő, sem a fiai nem nemzettek lányt, így ragadtam ezen az átkozott földön, az átkozott emberek között. Bolyongok az ürességben, a saját gondolataim cellájába zárva."

- Nos, örülök, hogy használja a naplóját, Mammon - közli velem a tiszta fehérbe öltözött nő, Miss Rowen, miközben összecsukja a kis, bársony kötésű könyvet. Kék szemei megtalálják az én barnáimat, és elmosolyodom. Csinos nő az bizonyos, de nem az esetem a kis fekete szaru keretes szemüvegével, és a térdéig érő ceruzaszoknyával.
- Én köszönöm, hogy megint meghallgatott. Jó kibeszélni magamból  dolgokat, amik felgyűltek bennem az elmúlt ezer év alatt - mondom kedvesen, hangom se remeg meg egy pillanatra sem. Felállok a székből, és leguggolok a nő elé, hogy az arcunk egy magasságban legyen. Érzem, ahogyan a szemgolyóm megfordul a tengelyében, és megjelenik ott egy sárga írisz, mit fekete pöttyökkel ékesítettek, a bőr a szemem alatt kicsit megdagad, vastag, lila erek düledeznek alatta. Farkas szemet nézünk. Emlék módosításnak hívom ezt, amit éppen teszek. Kitörlöm az agyából azt, hogy mi történt, és átírom arra amit én akarok láttatni. Végül, amikor befejeztem ezt, egy csókot lehelek a homlokára.
Nem mozdul, csak ül ott továbbra is, mint egy bábú, és mered maga elé a semmibe. Felállok, és épp készülök elhagyni az irodát, amikor meglátom a névtáblát az íróasztalon; “Emeraude Rowen-Bexwell. Bexwell, Nora Bexwell. Ő az. Ő a leszármazott aki nekem kell. Megpördülök a tengelyem körül, de a széken amin egy pillanattal ezelőtt még ott ült a terapeutám, most nincs senki. Csak az ablak van mögötte tárva-nyitva, és betép rajta a tavaszi szél.