A hangod megtörte a percek óta közénk feszülő kínos csendet, és mikor már azt hittem, hogy dühös némaságba burkolózva viharzol el, te mégis inkább rám zúdítottad minden indulatod, én pedig tűrtem. Tűrtem, mert tudtam, hogy megérdemlem. Mert nem volt más választásom. Mert ez még így is csekély büntetés volt az én bűneimért. Az elhallgatottakért meg pláne.
Pedig, ha tudnád, Audrey. Ó, ha tudnád.


Margareth persze figyelmeztetett, hogy ez lesz. Az aprócska konyhájában, a gyerekkoromból ismerős, ízléstelen virágmintás abrosszal borított asztal mögött ülve szinte tökéletes pontossággal jósolta meg a kéretlen szavaimra adott reakcióidat. Nem tanácsolt ugyan mást, és még véletlenül sem próbált meg lebeszélni róla, hisz mindketten tudtuk, amint a média felkapja a hírt, elkerülhetetlen lenne, hogy ne tudd meg. Afelől azért biztosított, hogy ez a lépésem visszafordíthatatlan következményekkel járhat majd ránk nézve. Olyasfajtákkal, amit az ingatag lábon álló kapcsolatunk valószínűleg nem engedhet meg magának, de, amiket ennek ellenére is vállalnom kell. Úgy tűnik, szavai, mint mindig, beigazolódni látszottak.
Pedig, ha tudnád, Audrey. Bárcsak elmondhatnám.  


A hitetlen szavak szüntelen záporoznak az irányomba, akár késeket is dobálhatnál volna felém, azok sem ejtenének kevésbé fájó sebet, mint a hangodban csendülő bánat, amit ugyan remekül rejtettél a haragod mögé, én viszont már rég átláttam minden álcádon. Éreztem, hallottam, és utáltam magam, amiért ezt tettem veled. Ismét.
Pedig, ha tudnád, Audrey, ha tudnád mit érdemlek.


Még mindig tisztán előttem van az arcod minden apró vonása arról az estéről, mikor először találkoztunk. A bizalmatlanság a tartásodban, a megviselt csillogás a szemeidben, a harag és a szomorúság keserű elegye minden egyes remegő szavadban. Megtörtél, kétségbeestél, segítségre szorultál. Egyedül maradtál. Túlontúl fájdalmasan ismerős volt az érzés ahhoz, hogy magadra hagyjalak, még ha tudtam is, a jelenlétem valószínűleg csak többet árt neked. Mégsem tudtalak másra bízni. A családod meghalt, és én felelősséggel tartoztam érted…
Ha tudnád, te is értenéd, Audrey. Hidd el, értenéd, miért.


Később sem könnyítetted meg a dolgom, akaratos voltál, makacs, nem fogadtál el se tanácsot, se utasítást, mégsem okoztál sok fejfájást. Minden mozdulatodban magam láttam, a gondolataid akár az enyémek is lehettek volna, könnyű volt kiismerni. Azért persze megleptél, mikor először mentem érted a rendőrségre, én pedig megleptem magam, hogy az odafelé vezető úton felgyülemlett haragom végül azonnal szertefoszlott, mikor megláttam az arcod. Hiába terveztem fejmosást, hiába érdemelted volna meg, nem tudtalak leszidni, mikor a tekinteted szavak nélkül is maga volt a megbánással körülfont segélykiáltás. Elkövettél minden hibát, amit én is, könnyen vesztetted el a fejed, ahogy én is, és szüntelen hoztál meggondolatlan döntéseket, amiket később megbántál.
Ahogy én is.
Kettőnk közül viszont téged még meg lehetett menteni.
És én szüntelen ezen dolgoztam…    
Az íróasztalnak dőlve, a mellkasom előtt karba font kézzel figyelem, ahogy fel-alá járkálsz, karjaid heves mozdulatokkal követik minden nekem szegezett kérdésed, minden arcomba vágott szitkodat, én pedig hallgatok. Hallgatok, mialatt azon gondolkozom, mennyire hasonlítasz még mindig rám. A régi énemre, a fiatalra, aki először szembesült azzal, mi lett belőle, a durcásra, aki először érkezett Margo házába a megannyi új testvére közé, a meggondolatlanra, aki nem tudta még felmérni, milyen ereje van. A dühösre, akinek ezt a saját bőrén, társai kárán kellett megtanulnia, a nehéz természetűre, aki megannyi szenvedést okozott, mire sikerült megértenie.
Nem akartam, hogy a menthetetlenre is hasonlíts.
És, ha tudnád miért, hidd el, értenéd, Audrey. Ha tudnád, mit tettem…


Nem kértem persze, hogy megértsd, nem lett volna igazságos részemről. Annyira el akartam mondani mindent, de nem tehettem. Még nem. Jól ismertem ezt a tekintetet, a sötét íriszekben lobogó dühöt, a bosszú utáni fájdalmas sóvárgást, ami elektromosságként perzseli végig az ereidet. A sajátjaimon tapasztaltam egykor, hagytam, hogy elemésszen, uralkodjon felettem, és átvegye az irányítást, amíg az végérvényesen ki nem csúszott a kezeim közül. De a bosszú általi béke nem több az agyunkat elborító ködképnél. Üres szavaknak tűnnek ezek, elhiszem, pedig több igazságot hordoznak magukban, mint gondolnád. Tudom, mert egykor az én kezeim és arcom is borította megannyi idegen ember vére, a haragom mégsem hozott megnyugvást.
Tudom, persze, egy percig sem hittél a Praetor Lupusban, ne hidd, hogy nem vagyok tisztában azzal, hogy csak azért fogadtad el a segítségem, mert nem volt hová menned. És kérlek, ne gondold, hogy nem tudom, mennyire megalázónak érzed, hogy szükséged van a segítségre, a szervezetre, rám, mert én is pontosan emlékszem még rá, milyen a padlóra kerülni. Az igazság viszont az, hogy a segítségünk nélkül esélyed sem lenne, Audrey. Talán igaz, talán vele sem sok van, de meg kell értened, hogy meg kell próbálnom.
Ha tudnád, értenéd, miért.


Tudtad, hogyha elveszel egy életet, a súlya örökké veled marad? Teherként nyomja majd a lelked, és nem enyhítheti a gyötrődést egyetlen magyarázat sem. Hogy megérdemelte, hogy rossz ember volt, hogy te nem így akartad, hogy nem a te hibád. Amint megérted az érem másik oldalát, és a teljes képet látod a töredék helyett, nem marad más a bosszúdból és a diadalodból, mint megbánás. Akkor már nem bújhatsz az ereidben csörgedező kórság kifogása mögé, az elmédbe beleég az áldozataid arca, és ha az emberség legkisebb szikrája is megmarad benned, tudni fogod, hogy legyen betegség, vagy átok, nem mentesít. Úgy nehezedik majd rád a tudat, hogy amikor meghalsz, és hét láb mélyre temetnek, a koporsódat nyomó föld könnyűnek tűnik majd hozzá képest.
Remélem, sosem tudod meg.


Dühöngtél, amiért a családod meggyilkolásával vádolt férfit fogom védeni a bíróságon. Az ártatlanságáért harcoltam a te bosszúddal szemben, és gyűlöltél érte. Neki akartam igazságot szolgáltatni, neki, aki rád támadt, aki feltépte a sátorból rárontó apád torkát, aki otthagyta édesanyád vérbe fagyott testét a táborhelyetek mellett. Aki egyetlen pillanat alatt elvett tőled mindent, ami fontos volt számodra, és csak a pokollá tett életed hagyta meg, ami így már sokkal inkább tűnt tehernek, mint áldásnak a számodra.
Gyenge érvnek tűnt minden, amit a saját védelmemben fel tudtam volna hozni, ezért jobbnak láttam hallgatni. Te is forrófejű voltál, hirtelen haragú és erőszakra hajlamos, ahogy én is az voltam, és ahogy mindketten azok is maradunk életünk végéig. Mindketten vétettünk óriási hibákat, és mindketten kaptunk egy második esélyt. Persze, felesleges lett volna erre felhívni a figyelmed, most, hogy a bosszúvágyad forrása ennyire közel került hozzád, már nem tudtál tisztán gondolkozni.
Pedig, ha tudnád, Audrey, ha tudnád, hogy az a férfi tényleg ártatlan, hogy mindezt valójában én tettem veled.
Ó, ha tudnád, mennyire sajnálom.