Nem egyszerű a felkelés, hiszen olyan érzés fut végig a testemben, mintha átment volna rajtam az úthenger. Határozottan nem nevezném kellemes érzésnek, de csukott szemmel félig felülve egy kanapén sem igazán kényelmes, mert minden egyes porcikám rettenetesen sajog. Persze még nem volt lehetőségem nyitott szemmel is felmérni a kárt, ez lesz az első, amit képes leszek egy-két másodpercnél tovább nyitva tartani a szemeimet.
Figyelmesen hallgatom, hogy mégis mit mond és a hangok alapján érzékelem is, ahogy közelebb érkezik hozzám és végül, ahogy beárnyékolja valamennyire az arcomat, nem érzem rajta a napfény hőét, lassan nyitogatni kezdem a szemeimet és először őt próbálom meg felmérni, de mivel egyáltalán nem ismerős a számomra a tekintetem a saját testemre téved, hogy felmérjem mennyire vészesek is a sérüléseim pedig egy részem már pontosan tudja, hogy a sorsom megpecsételődött bármennyire is szeretném, ha mindez máshogy lenne.
- Egy kis vizet kérnék.. - Nyögöm ki, miután végül teljesen ülő helyzetbe küzdöm magamat és újra ráfókuszálom a figyelmemet. Nem igazán áll össze még teljesen a fejemben a kép, de valamennyire azért rémlik, hogy mit csináltam. Nem mondhatnám, hogy az én hibám lett volna. Én csak védtem magam. Az más kérdés, hogy a farkasok sem biztos, hogy teljesen maguknál voltak, de nem vagyok állatsuttogó, hogy megpróbáljam őket lenyugtatni.
- Szóval miért is vagyok még életben? Ha két embert megöltem, még másokat megfenyegettem, minek köszönhetem, hogy a fejem még a helyén van? - Persze nem tudhattam, hogy kik is jöttek, vagy milyen szándékkal abban az állapotban meg nem igazán tekinthettem rájuk másként, mint ellenségekre. Az ember azután, hogy bedobják őt a mély vízbe azzal, hogy farkasokkal szembesítik, akik nem is igazán tudnak uralkodni magukon, nem igazán mondhatja el magáról, hogy nagyon barátságos kedvében lenne. Úgyhogy bocsánatkérést tőlem aztán biztosan nem fog hallani. Nincs az a pénz, amiért elnézést kérnék, hogy a saját életemet előtérbe helyeztem néhány megveszett farkasénál.

Emery  & Noah

Nehéz volt elhinni, hogy a lány, aki most alig tűnt többnek húsz évesnél, és teljes testhosszában sem érte végig a kanapémat, képes volt végezni két ereje teljében lévő, kontrolproblémás vérfarkassal is. Nem igazán tűnt veszélyesnek, hiába mutatta a testén húzódó vágások és harapások sokasága éppen úgy az ellenkezőjét, ahogy a két életét vesztett védencem ténye is.
Lassan, erőtlenül nyitja ki a szemeit, csupán pár másodpercre, mielőtt a nappali ablakán bekúszó első reggeli napsugarak arra kényszerítenék, hogy visszacsukja, és mielőtt azon tűnődhetnék, vajon sikerült-e fókuszba helyeznie, megszólal, egyértelműen felém intézve.
- Jó reggelt. – húzom óvatos mosolyra az ajkaim a még erőtlenül is magabiztos kérdései hallatán, mielőtt szép sorjában válaszolnék rájuk. – Teoretikusan értve biztonságban, gyakorlati megközelítésben a lakásom nappalijának kanapéján, földrajzilag pedig Bronxban, az East 137-es és a Willis Avenue kereszteződésnél, úgy nagyjából tizenkét perc sétára a hatos metrótól, és valamivel több, mint fél órára Manhattantől.  
Az ujjaim között szorongatott kávésbögrém kíséretében, lassú léptekkel kerülök a kanapé végétől a támlája mögé, szabad kezem annak szélére támasztva hajolok közelebb a lányhoz, eléggé ahhoz, hogy kitakarjam a szikrázó napsütés egy részét, de mégis elég teret hagyjak neki, hogy ne érezze fenyegetésnek a közelségem.  
- Egy barátom hozott ide, miután megölted két mentoráltamat, megfenyegetted a segítségedre érkezőket, majd ájultan összeestél egy raktárépület padlóján. – kényelmesen kortyolok egyet a frissen főtt kávéból, mielőtt folytatnám, mintha ez a beszélgetés csupán hétköznapi emberek csevegése lenne a reggeli előtt, nem több. – Végül pedig, Noah vagyok. Kérsz valamit esetleg? Kávét, vizet?
Bármennyire is égették a torkom a saját kérdéseim, igazán várhatnak még egy kicsit, annak érdekében, hogy ne érezze kihallgatószobai vallatásnak az érdeklődésem. Kettőnk közül nyilvánvalóan neki volt nehezebb estéje, és elkerülhetetlennek tűnő valószínűséggel neki lesznek nehezebb napjai is az elkövetkezendő jó pár hónapban. Igazán megérdemelte a nyugalom illúzióját, még ha nem is tarthatott tovább néhány kósza percnél, így hát úgy döntöttem, nem én leszek az, aki elveszi tőle.  

Nem emlékszem túlságosan sok mindenre. A fájdalmon, ami minden porcikámat emészteni kezdte abban a pillanatban, hogy az adrenalin szépen, lassan párologni kezdett a testemből. Utána pedig az egyetlen dolog, ami magához fogadott az a tökéletes sötétség volt. Magába szippantott és utána fogalmam sincs, hogy mi történt velem. Mégis puha anyagot érzek a testem körül, azonban a fájdalom, a sebek lüktetése koránt sem hagyott alább. Úgy éreztem, hogy a fejem le akar szakadni a helyéről, miközben csukott szemeim előtt újra levetítődött a pillanat, ahogy mindkét vérfarkassal végeztem. Azelőtt soha nem ontottam ki egyetlen egy életet sem. S tudom árnyvadász felembe bele lett nevelve, hogy a halál mellett egyszerűen csak el kell sétálni. Nem szabad bűntudatot érezni. Egy aprócska darab mégis szerette volna beférkőzni magát a szívembe azzal pedig darabokra vagdosva, hogy ezzel pusztítsa azt el.
Nagy nehezen kinyitottam a szemeimet és az ablakokon beszűrődő fény nagyon bántotta a szememet ezért szinte azonnal vissza is csuktam azokat. Sajgó végtagjaimat nem tudtam volna odakapni, hiszen úgy éreztem, hogy legalább egy tonnát nyom mindkét karom ezért egyszerűbb volt becsukni őket. Azonban a pillanatnyi idő alatt is észrevettem, hogy bárhol is tartózkodom, nem vagyok egyedül.
- Hol vagyok? Hogy kerültem ide? S leginkább ki vagy te? - A kérdéseimet még mindig csukott szemmel teszem fel, bár igyekszem résnyire kinyitni és hozzászoktatni őket a jelenlegi fényviszonyokhoz, de valahogy most nem csak a szemem kényeskedik, hanem minden egyes porcikám. Igazán jól jönne most egy gyógyító rúna. Bár magam is jól tudom, hogy a karmolások, amiket az éjszaka folyamán szereztem jobb eséllyel elérik, hogy soha nem használhatok majd rúnákat. Hiszen, ha nincs szerencsém - nekem pedig aztán tényleg nincs - akkor vérfarkassá változom. Még kisebb sérüléseknél reménykednék, de épp eléggé fáj a testem ahhoz, hogy tudjam mindez sokkal több volt, mint egy apró karcolás. El kell fogadnom a sorsomat még akkor is, ha legszívesebben jól arcon verném azokat az árnyvadászokat. Bár igazából ők azok, akik leginkább veszítettek. Annyira azt akarták, hogy csatlakozzak soraikhoz, hogy most még az esélyét is elbénázták.