Ott álltam a teste felett. Az ujjai remegtek a hidegben. A meztelen bőrét befedte a sár, a sápadt falevelek. Világító kék szemeivel könyörögve pillantott fel rám. Könny csordult le fekete elmosódott sminkje felett, majd gördül egészen a füléig. Szóra próbálta nyitni ajkait, de csak a levegő szaladt ki nyekeregve közüle. Ahogy beszívta a hideg levegőt, majd fújta ki orrán. Sírt. Rémülten zokogni próbált. S én csak álltam felette és figyeltem, ahogy az életéért vonaglik. Talán ettől tűnt finomabbnak...
Arcomra pillanatok alatt húzódott sátáni vigyor, majd roppanó csontjaim négykézlábra kényszerítettek. A holdra vonyítva, e rémült test felett készültem a vacsorámhoz. Illetve nem. Hisz ezt csak ő képzelte így. Hogy az év, amit együtt vele töltöttem, ily módon állativá tett volna... Kenna hatalmas tévedésben élt. Hisz a testvérem felett álltam. A nővérem holtját kívánta. Ezt nem adhattam meg neki. Nem vehettem el a nővéremtől az életét. A haragom ily módon sosem fog felém kerekedni. A vérem életét venni puszta összekülönbözésből. Mégis hogy gondolhatta, hogy erre vetemednék. Hát gyilkos pillantást vetve Kenna-ra, szorítottam ökölbe kezemet, s préseltem össze fogaimat.

Hófehér fények villantak fel felettem sorban. Tán a fények alatt rohantam, vagy csak egy helyben... Magam sem voltam képes eldönteni. Lépteim egyre lassultak. Végül fáradt lépteket tettem csak eredeti célom irányába. Kétségbeesetten néztem utána, ahogy távolodnak az alakok. Ahogy végül a talajra tekintettem, s vissza jöttem irányába. Vissza, egészen az egy órával ezelőtt történtekig. A kórház zajai tompán égtek bele elmémbe. A hófehér falakból a halál szaga áradt. A sötétség pedig egyre szippantott magába. Akár a pokol süllyedő ladikja, ahol a bosszú csontos karjai fonták volna elmémet körül. Hogy minden ami vagyok, vagy valaha voltam, örökre elragadhassák. A halál folyójában ússzak velük az idők végezetéig. Erősnek kellett lennem. Erősnek, hogy mikor előtte álok, ne váljak azzá, amivé ő próbál tenni. Ne fordítsak végleg hátat annak az embernek, aki egykoron lenni szerettem volna. A béke, a szeretet és bölcsesség jelképe. De ha tudtam volna, ha lett volna rá alkalmam... Akkor sem lehettem volna az az ember. Hiszen a bőröm alá ivódott már oly rég az, ami ezidáig is voltam. A gonosz pajtása. Az ki kézen fogja a sötétséget, s átvezeti a kopár, felperzselt talajon a reménytelen, szűz lelkeket. Örök harcot kellett vívnom önmagammal. Örök harcot a démonjaimmal... Ám most. Ezen az éjszakán szabadjára eresztettem az összeset. Söpörjenek el mindent mi él, s lélegzik. Söpörjék el haragom tárgyát. Legyenek a kard, mi átszúrja azt a zavarodott szívet, mely engem teremtett.

Mikor ott álltam. Farkasszemet néztem az én Évámmal. Az ősanyámmal. Minden fájdalmam szülőjével. Hisz mindent, mi számomra kínt jelentett, őt okoltam érte. A vörös véremet festette feketévé. Olyanra, akár az övé. Fekete füstként lebegett előttem, s vörös, világító szemeivel örökre az elmémbe égette a pillanatot, amikor magára hagytam. Amikor a hátat fordítva neki, más útra léptem. S bár ekkor még nem tudtam, hogy új démont teremtettem-e világra. A farkast, ami fekete füstként söpörhet el élőt s holtat, hogy mindent felemésszen özvegy haragjával.

Tán egy év telt ez azóta. Új életet kezdtem NewYorkban. Állatorvosként dolgozom a saját rendelőmben. Talán csak a lelkemet igyekszem megmenteni attól, amit tettem vele egykor. Ám igyekszem változtatni az életvitelemen is. A magányos horror farkas helyett falkába álltam. Igyekszem társadalmi életet élni s a lehető legmesszebb kerülni attól, amitől csak egy pár lépést választ el. S hogy mi lett Kenna-val? Magam sem tudom. Mindössze reménykedem abban, hogy nem tér vissza és nem fog újra magával rántani abba a végeláthatatlan mély gödörbe, amiből ki sikerült verekednem magam. S bármily távol is van, örök félelmem tárgya marad. A félelem, ami örök pecsétet nyomott az életemre, s egyben máséra is... Bárhogy igyekszem, úgy érzem sosem tehetem jóvá azt, amit veled tettem...