Apám mindig azt mondta, úgy tudom leginkább megérteni az újdonsült vagy „árván” maradt alvilágiakat, és úgy tudok leginkább segíteni nekik, ha legalább annyira az életem részévé fogadom a mondénok világát, mint az árnyvilágot. Gyerekként még nem igazán értettem, miért is fontos ez. Sivárnak, túlságosan egyszerűnek, szegényesnek találtam azt az életet, amit a halandó emberek élnek. Folyton mesélnek, könyveket írnak, filmeket gyártanak az olyanokról, mint mi, álmodoznak arról, hogy létezik valami több, de a többségük soha nem tapasztalhatja meg, milyen valóban részesévé válni ennek a „többnek”. Persze ahogy idősebb lettem, úgy változott a véleményem is. A mondénok élete éppen az egyszerűsége miatt válik igazán szimpatikussá, békéssé. A tudatlanságuk áldás, néhányszor én is kívántam azt, bárcsak fogalmam se lenne arról, hogy démonok igenis léteznek, ahogy a vérük által teremtett lények is.
Fiatal korom legnehezebb időszaka az volt, amíg megtanultam uralni az indulataimat, és azzal együtt a lycantrhopia minden velejáróját. Bár be kéne vallanom, időnként még ma is elég lobbanékony vagyok, de ez már nincs kihatással az átváltozásaimra. A kornak, az idő múlásának is megvannak az előnyei, és nem csupán annyi, hogy egy jó whiskyt még jobbá érlel.
Aztán azt is meg kell jegyezni, hogy a mondénok milyen leleményesek, mágia nélkül is képesek csillogást és kényelmet varázsolni maguk köré. Valószínűleg némileg anyagiasnak és enyhén kapzsinak tűnök, ha elárulom, nagyrészt éppen emiatt szerettem meg az emberek világát. Nos, ha jobban belegondolunk, igen, nyilván így is van, anyagias vagyok, a legtöbben azok vagyunk, de nincs abban semmi rossz, ha élvezni tudjuk azt, amiért megdolgozunk. És én megdolgoztam a vagyonomért. Fiatal suhancként, huszonévesként egy meggondolatlan, mihaszna bajkeverő voltam, aki a felmenői dicsőségének fényében sütkérezett. Idejekorán teherbe ejtettem a tinikori barátnőmet, beleugrottunk egy házasságba, amire nem voltunk felkészülve, majd ugyanilyen gyorsan el is váltunk. De mivel közben született egy lányom, úgy döntöttem, ideje valóban felnőni, és valami hasznosat kezdeni az életemmel.
Akkor alapítottam a cégemet a mondének világában, leginkább azért, hogy jobban megismerjem őket, közelebb kerüljek hozzájuk, aztán ez az egész sokkal jobban alakult, mint vártam, és néhány éven belül egy milliárdos vállalkozássá fejlődött. Hét évvel ezelőtt pedig átvettem a vezetői szerepet a Praetor Lupus élén is, és jobban élvezem a két világ közötti összekötő szerepet, mind valaha hittem volna magamról. A farkasaim tiszteletét pedig, azt hiszem, éppen ezzel sikerült a leginkább kiérdemelnem, hogy igazán élvezem, amit csinálok, jól akarom csinálni, és ennél fogva jól is végzem a munkámat.