Ha valaki engem kérdez az életemről, mély hallgatást kap válaszul. Mert nekem nincs a hagyományos értelemben vett egységes, a részleteket pedig, amelyeket két világ tördelt fel, nem szívesen osztom meg bárkivel is. A legtöbben fájdalom és magány rejtőzik, félelemmel és halállal fűszerezve. Az első tündérföldén kezdődött és csak mások óvatos elbeszéléseit ismerem, sok részlet homályos, vagy én következtettem ki. Anyám hivatalosan a tavasz udvarának tagja volt, de mindig is jobban kedvelte a szabadságot, míg fel nem keltette az érdeklődését valaki az Ellenudvar tagjai közül. Egy férfi, aki kihasználta, majd eldobta. Harcra ösztönözte. Bosszút állni ment? A szerelmét akarta visszakapni? Fogalmam sincs, de kém lett, amíg tudta, aláásta a király uralmát. Majd teherbe esett és elmenekült. Lányt szült, akinek rettegett az elvesztésétől, így kijuttatta. Szibéria egy elszigetelt részén cserélte el egy haldokló emberi csecsemőre, ezt a tényt pedig csak a legjobb barátnőjének árulta el, megesketve, hogy csak felnőve hozza vissza a gyermeket saját világába. Pár nappal később már nem élt…

Életem első 25 évében biztos voltam benne, hogy ember vagyok. Ha akkor kérik, hogy írjam meg a mesémet az emlékeimről, ezt készítettem volna:
 „Szibériában születtem valamikor 1800 körül. Nehéz megmondani. Anyám egyszerű, tudatlan nő volt, egy akkori viszonylatban jó jövedelmű kisgazda felesége. A szépségével nyerte meg és a naivitásával érte el, hogy elviselje. Két idősebb bátyám volt, nyolc és hat évvel előttem látták meg a világot. Utánuk több nővérem, bátyám, akik vetélés, koraszülés vagy gyermekbetegség miatt hunytak el egy éves koruk előtt. Volt, aki csak pár percet vagy napot él, más heteket, hónapokat. De a csecsemő kor vége előtt az életük is a végére ért. Apám nem volt türelmes ember. Sosem hagyott elég időt anyámnak a gyászra és a regenerálódásra. Előttem talán hat vagy hét babát eltemetett. Nehéz megmondani, ő soha nem beszélt róla, én pedig nem emlékszem, hány sírkő állt az udvaron. Először azt hitték, én sem élem túl. Kicsi voltam, sápadt és csendes, nagyanyám szerint korán születtem egy kemény tél végén, el sem érve a két kilót. Szinte soha nem sírtam, alig tudtam enni. Mégis kibírtam. Anyám Anastasyanak nevezett az anyja után. Ő gondoskodott rólam, mikor ismét terhes lett és folyamatosan ájuldozott. Ő kereszteltetett meg. Ő vitt magával a szobájába, mikor ágynyugalomra ítélték anyát. Évekig nem is tudtam, kik a szüleim. Nagyanyát ismertem, vele aludtam, ő mesélt nekem, védett meg a bátyáimtól. Ő énekelt nekem és fedezte fel a hangomat. A templomi kórusba adott be, hogy képezzenek. Azt tervezte, hogy a zárdába küld, ha elég idős leszek hozzá, csak addig könyörgött apámnak, hogy viseljen el. Végül mégsem oda jutottam. Az egyik hideg télen imádott nagyim meghalt a járványban, én pedig ott maradtam a házban, ahol senkit nem ismertem igazán. Anyám talán szeretett, de a többi gyermeke, köztük a két újabb túlélő fontosabb volt neki, így figyelmen kívül hagyott. Még akkor sem ellenkezett, amikor apám megjelent egy furcsa arcú, durva és szőrös férfival, hogy magukkal vigyenek. Nem emlékszem sokra, csak egy rácsos kocsira és jó néhány másik lányra. Voltak idősebbek, majdnem asszonyosak, fiatalabbak. Mindenféle hajszínnel, szemszínnel. Hetekig voltunk odabenn. Naponta egy-két alkalommal kiengedtek, de őrök figyeltek ránk. Csúnyán megverték a lányt, aki megpróbált elszökni, napokig feküdt véres lábbakkal. Féltem, dalokkal próbáltam megnyugtatni magamat. Egyiket énekeltem a másik után, csupa templomi és altató dalt. Ez hatott rájuk, mosolyogtak és aznap este először kaptam annyi ételt, hogy nem korgott a gyomrom, mikor lefeküdtem a kocsi padlóján.
Meddig voltam ott? Nem tudom, valószínűleg hónapokig. A lányok változtak, ha egy-egy városba értünk. Újak jöttek és régiek mentek. Egyre több nyelven beszéltek, már nem csak oroszok voltak, hanem fekete hajú, keskeny szemű, sötét bőrű mongolok is. Majd újabbak, hozzájuk hasonlóak, mégsem értették egymás nyelvét. Másik tartomány, másik nyelvjárás, ma már értem. Egy fél országon keresztül haladtunk. Pár nap után unalomból kezdtük megtanulni a többiek nyelveit, így mire életem addig látott legnagyobb városához ért a kocsi, már tűrhetően ismertük az alap szavakat.
A következő emlékem a fürdőház. A kocsit bevitték az udvarra, elreteszelték a kapukat, majd kiengedtek minket. Idős, haragos tekintetű nők és durva szivacsok. Meg ollók, és borotvapengék. Az utóbbi nekem nem kellett, így csak addig súroltál a bőrömet, amíg nem sikoltoztam a fájdalomtól, majd a fejembe nyomtak egy parókát. Felöltöztettek, kicsit kifestettek és egy kertben szabadon engedtek minket. És hamarosan jött egy férfi. Magas, vékony felsőtesttel és furcsán elhízott hassal, gonosz pillantásokkal mért végig minket. Mindenkire ráparancsoltak, hogy mutassa, mit tud és vagy bólintott vagy elrángatták a kiválasztottat. Nálam bólintott. Soha nem tudtam meg mi lett a többiekkel. Csak újra kocsiba raktak és máshova vittek. Hatalmas falak mögé. Arra a helyre, amelyet ma Tiltott városként ismernek az emberek. Számomra börtön volt. Újabb és újabb kiválasztások történtek, valakiket elvittek más udvarokba, miközben hárman végig jutottunk a szelektálásokon és sok hasonló korú lány mellé kerültünk egy hatalmas házba. Ez volt az iskola, lakhely, menedék. Szolgálólányok, udvarhölgyek, reménybeli ágyasok felkészítéséért feleltek. A mai filmekben úgy ábrázolják ezeket a helyeket, mintha csak ázsiai szépségek lettek volna jelen, pedig sokkal színesebb volt. Először ott láttam fekete bőrű, fehér fogú, sárga szemű afrikai lányokat, akik sokkal magasabbak voltak a tanároknál, ahogy szőke hajú svédek, réz tincsekkel rendelkező oroszok, barna bőrű indiaiak és még sok nemzet gyermekei lettek ide bezsúfolva. Még néhány fiú is volt a szomszéd épületben, a falakon keresztül hallottuk őket. A miénk neve volt a művészetek udvara, azok kiváltsága, akik valamiben tehetségesnek bizonyultak és megérdemelték a külön képzést. Ének, tánc, hangszerek ismerete, rajzolás, festés, kalligráfia, de voltak keramikusok, ügyes hímzők és korcsolyások is. A szórakoztatásért felelős hölgyek csoportjába kerültünk, a nemesi származásúak alá, de a szolgálók fölé. Közülük is joga volt a császárnak választani éjszakai partnert, vagy úgy dönteni, odaajándékoz valamelyik kegyencének.
Az első hónapokból a tiltott városban csak a fájdalomra emlékszem. Bevittek egy szobába, ahonnan sírva tipegő lányokat láttam kiájulni. Emlékszem a lábmosásra. A sóra. A furcsa kötésekre, majd a kellemetlen érzésre, ahogy ráhelyezték a behajtott lábujjaimra. Végül a rántás, ami után úgy éreztem, soha többé nem fogok tudni járni. Lábelkötés, vagy lótusztalp. Ma így hívják, akkor csak azt hittem, így akarják elérni, hogy ne szökjünk meg. Mindenkinek át kellett esnie rajta, kivéve két táncost. Minden mozdulat olyan volt, mintha parázson jártam volna, aludni sem bírtam a fájdalomtól. Havonta egyszer vittek minket vissza, hogy lecseréljék a kötéseket, még szorosabbra. Mint megtudtam, a helyi lányoknál ezt ötéves korban kezdik, hogy alkalmazkodjanak a csontok. Én már tíz is elmúltam, mire sor került rá. Minden nap ültünk, tanultuk a nyelvet, az írásjeleket, a szabályokat és közben szenvedtünk a fájdalomtól. A tanároknak csak annyit kellett mondania, meghúzzák a kötést és mindenki remegni kezdett.
Fél év után láttam először újra férfit. Korábban csak a katonákat a falak tetején és az eunuchokat vehettem szemügyre. Egy orvos volt, ellenőrizni jött az egészségi állapotunkat. Életveszélyre hivatkozva leszedette a kötéseket a lábaimról, ellátta a sebeket és amputált. Három lábujjamat akkor, egyet-egyet pedig két- és három héttel később veszítettem el. Erős kábító hatású kenőcsöt hagyott hátra, így végre először sikerült fájdalom nélkül aludnom. A lábaim a kívántnál nagyobbak voltak ugyan egy hüvelykkel, de elég kicsik, hogy elfogadható legyen. A ruha pedig elrejtette.
Végre tudtam figyelni. Gyorsabban tanultam. Elsajátítottam a nyelvet, megtanultam az egyszerűbb írásjeleket, hímeztem, énekeltem. Jöhettek az imák és a hangszerek. Elegendő tudást kaptam, hogy értékesnek tartsanak. Még csak gyermekek voltunk, több évnyi tanulás állt előttünk, de a császári ágyasok máris a lehetséges ellenfeleiket látták bennünk. Egymás ellen hangoltak, mindennaposok voltak az árulások és a mérgezési kísérletek sem ritkák. Előtte sem voltam örökmozgó gyermek, de a mozgáskorlátozottság végképp hallgataggá és meghúzódóvá tett.
Tizenöt éves lehettem emlékeim szerint, amikor először kellett fellépnem az uralkodó számára rendezett fogadásom. Még mindig apró voltam, szinte gyermeki testet kölcsönzött a ruha, de nem volt más választásom, a fő énekes balesetet szenvedett, mindenki más előre lépett egy rangot. Emlékszem a sok arany és bíbor színre, a gazdag díszítésű teremre, a pompás ételekre és persze a sok vörös fátyolra. Aznap többen festettek ki, egy speciális ragasztással erősítettek vadonatúj parókát a fejemre, új cipőt és ruhát viseltem. A hangom ellenére pedig próbáltam minél kisebbnek és ártatlanabbnak mutatni magamat, elrejtőzve a tapasztaltabbak mögött. Feleslegesen. A császár még csak rám sem pillantott, a teljes vendégsereg azt figyelte, hogyan szórakoztatja a kedvenc ágyasát. Sok év távlatából azt mondom, sikernek könyvelhető el, hogy túléltem azt a napot. Majd a hetet, hónapot. A nyárból ősz lett, majd eljött a tél és az újévi ünnep is anélkül, hogy bárki is tudomást vett volna a jelenlétemről az ünnepélyeken jobban, mint egy étellel megpakolt asztaléról. Kezdtem felszabadulni, járhattam a különböző, nők számára fenntartott termekben, hogy zenémmel szórakoztassam a családot, ágyasokat, még a kis herceget és az anyacsászárnét is. A művészetek udvarába újabb lányok érkeztek, a régieket szétszórták különböző palotákba dolgozni. Utáltam, hogy nem segíthetek rajtuk, nem bíztathatom őket, amikor rájuk került a kínzás sora, de féltem.
Tavasz volt, számomra a tizenhetedik, mikor észrevettek. Nem a császár, hanem az öccse szúrt ki, amikor a hercegnőknek énekeltem templomi szútrákat. Alig tudtam elmenekülni tőle aznap. A következő ünnepségen pedig borral kínált az uralkodó. Eldöntetett a sorson. Kábultan hagytam, hogy egy külön szobába kísérjenek, átöltöztessenek és helyrehozzák a sminkemet. Majd jött ő, a „sárkány fia”. Részeg volt, borgőzösen alig talált meg, a súlya majdnem megfojtott, kényelmetlenül szorongatott, még rajtam fekve is rossz nevet mondott... Reszkettem, mikor kiszabadultam mellőle, hányingerem volt. Hálás voltam, amiért a doktor a háremben korábban nyilvánosságra hozta, hogy a vizsgálatai szerint nekem soha nem lehet gyermekem. Császári dekrétum, az érkezésemkor kapott néven, mint Ta Si énekes, megszűntem létezni, a helyét Mei Hua negyedik rangú ágyas vette át. Kegyet kaptam, de ellenségek nélkül. Az alacsony rangú énekessel a hátsó palotából csak az anyacsászárné törődött, amikor szentes kedve volt és ez nekem megfelelt. Gyűlöltem minden férfi érintést, a parfümöket, és a tiltott várost úgy egészben. Minden éjjel sírtam az orosz puszta után. Havonta egyszer-kétszer összeszorított foggal elviseltem a rajongását a férjemnek. Aztán az orvos őt is felvilágosította és tönkretette vele a viszonylagos nyugalmamat. Ő nem akart több fiú gyereket, a hercegek így is megosztották a minisztereket, én voltam a tökéletes időtöltés. Kívánatos, fiatal, de magtalan. És kedvelte a zenémet. Egyfajta kedvenccé lettem, aki idős korában a legszebb éveire emlékeztette, célponttá váltam a többi feleség és ágyas büntetőhadjáratai számára. El kellett, így elviseltem minden támadást, túléltem a mérgeket, megalázást és a tényt, hogy egyetlen emberi lélek sem volt a lakrészemben, akiben bízhattam. A császár tudta ezt, de nem érdekelte. Túl öreg volt már a csatákhoz. Én nem panaszkodtam, nem is nagyon beszéltem. Ajándékokkal próbált kedveskedni, de csak a kottákat és könyveket tartottam meg. Egy idő után főleg azokat kaptam.
Huszonegy éves voltam, amikor meghalt. Hatalmas gyász, búcsúszertartást rendeztek, de én csak nyugalmat éreztem, amiért a régi hagyományokat követve apácának állva el kell hagynom a tiltott várost és leélni az életemet egy zárdában. Az elsők között küldtek el, én pedig egy elhagyatott hegyi szentélyt választottam, ahol már régen nem volt fiatal énekes az istenek dicsőítésére. Ott bújtam meg és reméltem, hogy a trónra lépő fia nem akar újra visszahívni, hogy élvezhesse a zenémet. Iszonyodtam mindentől, amely az udvarra emlékeztetett. Többé nem húztam fekete parókát, nem viseltem gyöngy díszítést, színes, hímzett ruhákat, kidobtam az összes különleges füstölőt.”

A zárda komor és merev hely volt, de magányos is. Itt kellett volna meghalnom. Emberként ez a sors volt nekem elrendelve. Én viszont soha nem voltam ember. Csak egy álcázott tündér. Akiért eljött a nagynénje, mikor betöltötte a huszonhat évet. Eltartott egy ideig, hogy megtaláljon. Segített megszökni, eljutni a legközelebbi átjáróig. Olyan helyre kerültem, ahol a császári udvar minden hatalmával együtt sem érhetett el. Mégis, sokáig tartott, mire tényleg hittem benne és megtanultam elfogadni, hogy nem leszek soha átlagos. Nem köztük nőtem fel, nem vagyok ép és egészséges, nincs családom. Évekig csak a zenével foglalkoztam, depresszióssá váltak. Traumatizált az udvari élet. Ötven emberi évre. Akaratlanul is tökéletes példányává váltam egy kornak, ahol a nőket dísztárgyakká nevelték. Apró maradtam, a 150 centimétert sem éri el a magasságom, nem tudtam futni, nem beszéltem sokat, nem kacagtam, nem bíztam másokban, a legkisebb váratlan érintésre is lemerevedtem. Freud és Jung munkájának elterjedésébe, személyes vizsgálatok és gyógykezelések sorába telt, hogy segíthessenek rajtam. Nálam az állatterápia vált be, akkor vagyok a legnyugodtabb, ha van mellettem valamilyen. Még mindig nem bírom a tömeget, az udvar ünnepein igyekszem kerülni a fő helyeket. Szerintem itt csak az állataim láttak nevetni, mindenki másnak a halvány, szomorú mosoly jut. Nagyon kevesektől fogadok el bármilyen testi kontaktust. Lábaimat hosszú szoknya alá rejtem minden alkalommal. Folyamatosan fogadom el a tényt, hogy még mindig élek. A királynőtől nem tartok. Ha hív, neki és a barátainak szívesen zenélek, hallgatom a beszélgetéseiket, néha még részt is veszek benne. De soha nem fogok tudni rendesen járni. Félek a szexuális kapcsolatoktól. És csak akkor vagyok elég magabiztos, ha legalább egy kutyám mellettem van. Magam nevelem és képzem ki őket, ahogy minden más állatot is, akinél megkérnek ilyesmire. Az ő fogaikban jobban bízom, mint a saját mágiámban, ha önvédelemről van szó. Sokan próbálták elhitetni velem, hogy egy ilyen hosszú életet nem a legelső pár éve határoz meg, de őket én és a pszchológia bármikor képesek vagyunk megcáfolni. Remélem, nem lesz ez mindig így...