Fekete bunda helyett öltöny egy két méteres alakon. Talán még engem is meglepne ezen jelentős változat, ugyanakkor még fogalma sem lehet arról, hogy ki is voltam az életében valójában. Remek háziállat voltam, habár a kutyái nem igazán kedveltek engem. Az állatok nem ostobák, meglátják bármiben a rosszat. Ellenben a tündér, nos... még csak nem is sejtette, hogy általa beszivárgott egy civil. Viszont kár lenne felkavarni a port, ugyanis egyáltalán nem jelentek veszélyt a világukra, gyakorlatilag én teremtettem őket, mégis miért akarnék kárt tenni bennük? Én vagyok az egyik legveszélyesebb bukott, ugyanakkor megválogatom az áldozataimat. a válogatásaim közé pedig sohasem kerültek tündérek, ugyanakkor okom sem lett volna rá. Ha már kiugrasztották a nyulat a bokoról, akkor miért ne figyelhetném meg őket? A világ kíváncsi lett rám hirtelen, így viszont akkor hajlandó vagyok előbukkanni. Csak sajnos ez jó néhány életet követelt magával. (..) - Jelen esetben az én energiámat ő sem tudta volna megérezni, Kedvesem. - Figyelem ezen fiatal, mégis szomorú tündérlány arcát és arra a következtetésre jutok, hogy talán túl korai volt sújtanom őt a valós külsőmmel. Négy lábon és mancsokkal a talpamon volt lehetőségem arra, hogy megfigyeljem az életét, a mindennapjait. Gyakran beszélt az állataihoz, főleg hozzám. Egy nagyon érzékeny és gyenge tündérről van szó, talán azért is vonzott annyira magával; a magamfajta démonok megérzik a gyengéket épp úgy, mint keselyű a rothadó hús szagát. Más démonok addig kínozták volna őt, ami még jobban bele nem őrül az életébe és arra kényszerüljön majd, hogy öngyilkos legyen. Ezúttal viszont a lehető legirgalmasabb démon szegődött utána, aki nem más, mint én magam vagyok. Macskaként hű voltam hozzá, néha tértem vissza csak a saját világomba, hogy az üzlettel is foglalkozzak illetve bevigyem a táplálékadagomat. Nem szerettem volna tündérpecsenyét a kis tálkámba. Mint mondtam, nem akarom őket bántani. Viszont most látom előre, hogy ennek a lánynak mondhatok bármit, elhalmozhatnám a Föld minden jóságával, nem fog bennem megbízni, hanem csak rettegni. Megfordult a fejemben, hogy nem a legjobb tündért választottam ki magamnak, viszont próbálom nem feladni a reményeimet vele kapcsolatban. A kutyáját hívja, aki egyet odamorranva odasurran hozzá és a lány háta mögül figyel rám a vérebnek nem nevezhető szobacirkáló kiskutya. Nos, a kutyák különösen nem tartoznak a kedvenceim közé, viszont ha embert nem bántok eszetlenül, akkor egy szőrös-nyálas-koszos jószágnak sem fogok ártani. Pláne nem, hogy ha a lány gondoskodása alatt állnak. Ezek a dögök jelentik az életét, nélkülük egyszerűen élni sem tudna. Ez egy alapvető érv, amiért a jószágnak nem kéne rám morognia. Egyik pajtást sem fogom bántani. Mély köszönetet nyilvánít, amiért előre leszögeztem, hogy nem fogom őt bántani. Látom az állásán, hogy próbálna meghajolni, de egy kéz suhintással elhessegetem a gondolatát, hogy ne erőltesse meg magát. - Ne. - Szólalok meg határozottan. Ha nem borulna ki idegen érintésektől, akkor most a karjaimba venném fel és lefektetném őt egy vízszintes felületre, hogy ne erőltesse meg magát. Viszont jól tudom, hogy nem javasolt megérintenem. Remélem, hogy így majd a szavaim mérvadóak lesznek a számára. - Felesleges ezt csinálnod. Nem foglak bántani, hisz megígértem, nem igaz? - Kérdezem tőle kíváncsian, amíg leguggolok és végigsimítok a puha fűszálak hegyes sapkáin. - Nem akarlak megérinteni. Viszont tudom, hogy erős fájdalmaid vannak. Ülj le, kérlek. De az sem baj, ha elfekszel. Nem szeretném, ha bajod esne miattam. Kérlek. - Hangom lágy, végtelenül jó és kedves. Egy utódomról van szó, miért bánnék vele rosszul? - Nem foglak sem téged, sem pedig a többieket bántani. Hisz a véremből fogantatok mindannyian. - Ha leült a földre a kérésemre, akkor én is leülök vele szemben, kellő távolságban. Mint a Kis herceg és a róka, amikor először találkoztak. Viszont itt melyikőnk a róka és a kis herceg? Ki az, aki szelídítésre szorul? - Szívesen lennék a macska formámban, de sajnos úgy a kommunikáció viszonylag lehetetlen. Ezért nagyon boldoggá tennél, ha idefigyelnél rám. Elsősorban rajtad szeretnék segíteni. Megengeded? - kérdezem tőle finoman, tisztán és lassan kiejtve egymás után a szavakat. Sajnálom ezt a lányt. Viszont reménykedem, hogy megtudom menteni az életét. Nem szabadna így szenvednie. Viszont akkor önmagát is segítenie kell azzal, hogy leküzdi a félelmeit. Máskülönben az örökkévalóságig szenvedni fog abban a keserűségben, amit maga köré épített. - Én egyszer angyal voltam a legelsők közül, akinek az volt az egyik feladata a néhány közül, hogy segítse az embereket. Ez az óta sem tűnt el belőlem. Hajlandó vagy arra, hogy megengedd nekem azt, hogy segítsek neked?
Tudom, hogy baj van és ehhez nem kell mágikus hatalom. Csak a kutyáimra kell pillantanom és a tényre, hogy félkörben próbálják védeni a két leggyengébb tagot. Cassie két hónapos kaukázusi medveölő, Princess 14 éves papillon, egyik sem éppen harcra kész fajta. A többi testtartása, a fejük és a farkuk állása mondhatni támadó, csak éppen az ellenfelet nem látom. És ahogy nézem, ők sem. Akkor nem forgolódnának ilyen gyorsan. Nem szeretem az ilyesmit. A legtöbb tündérnek van annyi esze, hogy ne zavarjon meg itt, ahogy azt tőlük a királynő elvárja. Mindig gondosan ügyeltem rá, hogy akkor kérjek szívességet, amikor nagy tömeg előtt teszem boldoggá valamivel és azok egyértelműek voltak. Zavartalanság. Ha nem hívok meg valakit, az ne jöjjön a házamhoz. Ne zavarja meg a gyakorlásaimat az állatokkal vagy a hangszerekkel. Az állatok védelme. Senki ne támadja meg őket, bántsa bármelyiket, vagy próbálja ingerelni. Minimális mozgás. Nem lesz már soha ép a testem és bár tudok járni, nem jelenti, hogy kellemes megtennem vagy hosszabb ideig bírom. Távolság, ahogy az illem kívánja. A tündérek kifejezetten protokolláris lények és az egyik ilyen feltétele ennek, hogy nem érintik meg azt, aki nem vágyik erre. Én pedig soha nem vágyom rá. Annál jobban tudom, mivel jár egy-egy kósza suhanása más kezének. Ami nem négy lábon jár és nem fedi bunda, az számomra idegen. És most bárki is szegte meg a szabályokat, egy ugyanilyen idegen lehet. Valaki, akinek nem kellene itt lennie. Valaki, akinek a jelenléte itt nem kívánatos. Valaki, akit nem engednék be, ha ismerném rá a megfelelő mágikus eljárást. De gyenge bűbájos vagyok. Éppen csak minimálisan tudom használni a természet adta erőt... Lassan közelítem meg őket, végighordozva tekintetemet a területen, keresve a kert változásait. Nem sokat találok, ahhoz túl sok a beugrás, bokros rejtekhely, vagy éppen madár csicsergés. A macskáimnak nem tilthatom meg a madarak elfogyasztását, így itt nem raknak fészkeket, de van egy-két etetőm, amelyet látogatnak és ami tabu a cirmosok számára. Reggelente a dalaikkal vidítanak fel cserébe. Most ők is hallgatnak és a magas ágakról figyelnek. Bármi is jár erre, veszélyesnek érzik. És pontosan tudom, mi az, ami rám is vadászik. A nyár udvara ennél jobban tiszteli a királynőjét, de a télnek ilyen problémája nincs. Számukra kivégzési parancs van érvényben, ha egyszer rájönnek, hogy nem haltam meg kisbabaként. Amire van esély. Halovány, de ott van. Nem áltatom magamat. A hajam, a bőröm, a szemeim. Mind-mind túl világos ehhez a helyhez. A felcsendülő hang egyszerre fagyasztja meg számomra a levegőt és nyugtat meg. Az állataimat nem akarja bántani. Ez jó. Egy férfi van a kertben, aki elég erős, hogy dacolni merjen a királynővel. Ez rossz. És mögöttem áll. Érzem, amint az árnyéka a hátamra vetül és tudom, hogy hatalmas. Még nem érintett meg, de már így is hosszabb a sötét sáv a fűben. Ő nem egyszerűen tündér magas, náluk is robusztusabb. Ennyi elég is, hogy lefagyjak. Érzem, ahogyan az ereimben a vér meghűl és a testem mozdulatlanná merevedik. Az alap ösztöne ilyenkor mindenkinek ugyanaz: fuss! Én pedig nem tudok. Már nagyon régen tettek róla, hogy soha ne menekülhessek el a nekem szánt élet elől. Most is csak állok, hátamon érzem a hideg verítéket és legszívesebben ugranék el. El előle. El az érintésétől. Legalább kartávolságra. És tudom, hogy amint megpróbálom, le fogok zuhanni. Az erő, az a kevés tündér erő, amelyet irányítani tudok, elszáll. Nem bírok rá koncentrálni. Csak egy gyenge embernő marad ebben a porhüvelyben, aki éppen elégszer tapasztalta ezt már, hogy tudja, esélytelen szabadulni. És mégis, egy hang a fejemben segíteni próbál. Vigasztalni. Azt suttogja, még van esélyem. Még nem érintett meg. Még lehet, hogy nem is akar. Nem merem mozdulni. Nem fordulok felé. Igazából a szavait is alig értem a félelem mellett. Végül szóra nyitom a számat. Érzem, amint kiszárad. A nyelvem a szájpadlásomhoz akar ragadni. Nehéz mozdítanom. Olyan nehéz... - Én... én nem tudom használni a vad mágiát. Soha nem volt erőm megérezni a természetfelettit. Ezt a királynő is tudja - ezért vannak a szabályai. Magamat sem tudom megvédeni. Erre vannak a kutyák, a macskák, még a nyulaim is. Ők azok, akik érzékelik a veszélyt és reagálnak rá. Ők azok, akik segítenek, hogy meg tudjak maradni a józan eszemnél. Ők tartanak a földön. Miattuk nem őrülök meg. Miattuk nem rejtőzik a tudatom sokk hatására valahova, ahol senki nem tudja elérni. Mert voltam már ott, abban a fájdalom és érzelem mentes univerzumban, ahol tényleg csak az üresség létezik. Éveket töltöttem ott, részletekben és még mindig érzem a hely vonzását. Az állataim tartanak távol tőle, ők kényszerítenek rá, hogy maradjak, vagy senki más nem gondoskodna róluk. - Pricess, gyere ide - a hangom bizonytalan, reszketeg, de elsőre is működik. Ő a legkisebb és a legöregebb kutyám, nem veheti támadásnak a közeledését, de nekem kell az érintés. Szükségem van rá, hogy velem legyen valamelyikük. Óvatosan hajolok előre éppen annyira, hogy kinyújtott kézzel elkaphassam a felugró kutyát és a vállamhoz szorítom. Az illata, a jelenléte elég, hogy megrázkódjak és elkezdjem levetni magamról a kábult félelmet. A lábaim remegnek, de képesek mozdulni. A testem pedig követi őket. A kutyával a kezemben egyet előre lépek és végre megfordulok, ügyelve rá, hogy ne érjen hozzám semmi. Nem állok rá készen. Így is rettegek az arcába nézni. A cipőjét figyelem inkább. Csak lassan emelem fel a tekintetemet, centiről centire. Mire bemutatkozik, még mindig csak a nyakánál tartok. Nyelnem kell, hogy ne süssem le újra a szemeimet. Végül elérik az arcát. Markáns áll, kegyetlen mosoly, magas arccsont, zöld szemek. Zöld macskaszemek. És sötét haj. Már tudom, hogyan jutott be. Már tudom, miért viselkedtek furcsán a kutyáim. Ő volt a kandúr. - Ö...örök áldás és tisztelet - suttogom a köszöntő szavakat, de meghajolni nem tudok. Ahhoz le kellene ejtenem a kutyát, vagy felborulok. A tekintetemet azért lesütöm. Szerintem ő is pontosan tudja, mire vagyok képes. A macska figyelt. A fekete macska pontosan látta, mennyire korlátozott a mozgásom. Apró lépések, minimális szint különbséggel, mintha siklanék. Egy-két magasabb lépcsőfok szerű kőhöz korlátra van szükségem, vagy mágiára. Pár percet bírok állni és menni, de utána le kell ülnöm. Ha rosszul mozdulok, fájdalom suhan végig a testemen. Néha a kutyák segítenek felállni is. Valószínűleg az egészet látta. Hogy mi az eredménye, ha addig szorítják össze a lábfejben a csontokat, amíg azok el nem törnek. Majd eldeformálódva összeforrnak. Évekig tartó gyakorlat, és az eredményét alig egy maroknyian ismerik ma személyesen. Princess felnyüszít. Félelmemben túl erősen szorítottam. Lassan engedek a fogáson. Nem tudok felnézni. A földet figyelem, az árnyékát. Ha mozdul, az is fog...
Valójában kellően felkészültem erre a pillanatra. Nem szerettem volna különben sem túl pofátlan lenni, elvégre szerencsémre egy olyan lány után baktathattam, akinek kedvessége egyszerűen határtalan. Ezt jómagam is igazán értékelem, elvégre ez egy ok, hogy életben hagyjam őt. Macska képben tényleg kedvesen bánt velem, de vajon így a majdnem két méter magasságom emberi arccal hogyan fog majd neki tetszeni? Valójában ezt kénytelen lesz majd elfogadni, ugyanis én még mindig erősebb vagyok, mint együttvéve az összes. Meg egyébként is, egészen megkedveltem ezt a kislányt, miért lenne jó nekem őt most megölnöm? Ez szerepel az utolsó helyen, nem szeretném alkalmazni azt az egyáltalán nem humánus eljárást. Nyilván, megtehetném minden szívfájdalom nélkül, de a legkevésbé hiányzik nekem most az, hogy a kedveltjeimet magamra haragítsam. Nem... tényleg nem szeretnék népirtást végezni, pláne nem akkor, ha tündérekről van szó. Mindkét füleimet hegyezem, miközben elnyomom a csikket. Ó, szóval zuhanyzik a kisasszony. Na igen, kis házi kedvencként bőven volt rálátásom, amikor ruháért flangált meztelenül a házban. A látvány egyértelműen nyálcsordító volt, de uralkodnom kellett magamon. Most így, hogy a saját testemben vagyok, nem biztos, hogy önuralmat tudnék gyakorolni, ha véletlenül meztelenül állítana be előttem. Ugyanakkor a testén lévő sérülések is szemet szúrtak már nekem akkor. Az elején nem igazán érdekelt, de az utóbbi pár napban annál inkább. Mondhatom, hogy lassan egy hónapja, hogy magánál tartott és még azt is megengedte, hogy bebújjak mellé az ágyba, amikor éjjelenként nem tértem vissza haza. Gyakran maradtam itt vele tovább, viszont volt, hogy napokig elkóboroltam. Már olyan értelemben, hogy szimplán van életem odaát, többnyire pedig az a cégem. És táplálkoznom is kell, ami egyértelműen nem a macskatápon alapul. Az annál sokkal tartalmasabb. Nincs jobb az emberi húsnál. - A kutyáid nem igazán kedveltek, így pedig még inkább nem. De ne aggódj, állatot még sohasem bántottam. - A háta mögé lépek egy kedveskedő mosollyal, mégis óvatosan, nehogy megijedjen. Sajnos nem adott nekem nevet, így nem igazán tudom beazonosítani magamat az nélkül, hogy egy fekete macskát hozott magával. Talán a szemeim árulkodhatnak, állatként is méregzöldnek hatottak. - Először is szeretném, ha nem ijednél meg. Nem hiányzik, hogy erről most tudjon a királynő, rendben? - Ha felém fordult, bizalmasan megérintem az arcát, de csak nagyon lágyan és csak azért, hogy szemeibe tekinthessek. - Furcsa, hogy a világotok nem túl védett. Vagy csak én voltam túl ügyes ahhoz, hogy bejussak veled. De erről tényleg nem szabad tudnia senkinek sem, máskülönben te magad is bajba kerülhetsz. Elvégre te hoztál be. De ne aggódj, nem lesz semmi baj. Sőt, valójában hálás vagyok neked. - Elvonom a karomat tőle, egyet pedig hátrébb lépek. Nem ajánlom neki, hogy felkapja a nyúlcipőt, máskülönben mínusz egy létszámmal csökken a népük. Igazán kár lenne, tudtommal nehezen szaporodnak. - Az én nevem Sammael. - A karomat nyújtom barátiasan, semmi jelét sem mutatva annak, hogy ártani akarnék neki. Ha így lenne, már régen megtehettem volna. Fiatal kislány, de biztos vagyok abban, hogy a nevem ismerősen csenghet neki. Hisz ha én nem léteznék, akkor ők maguk sem.
Gyarapodik az állatkertem. Hogy valamelyik udvari lovag szavaival éljek, itt egy újabb kerítés közém és a világ közé. Igaza van. Én nem a világban élek. Nem a tündérekében. Nem is az emberekében. Megrekedtem a kettő között és kénytelen voltam megalkotni magamnak egy kis birodalmat ahhoz, hogy boldoguljak. Magányos hely, ahol csak én vagyok és az állatok. A lovak, amelyeket kiscsikó koruk óta arra treníroztam, hogy alkalmazkodjanak a mozgási nehézségekhez. A kutyák, akiknek a fő feladata, hogy beálljanak közém és mindenki más közé, aki velem szeretne beszélni. Macskák és nyulak, akik leginkább csak az ölemben ülve érik el, hogy ne kelljen mozognom, amikor nem akarok. És az egyetlen vadászgörény, akit jó poénnak tartottak nekem adni, mégis jól jöttem ki belőle, mert remekül szórakoztatja műsorával a tündérkirálynőt. Összességében ők azok, akikben megbízom, akik miatt olyan az otthonom, amilyen. Legszívesebben vastag falak közé rejtőztem volna, ahol senki nem látja a sérüléseimet, de ők nem engedték. Nekik szükségük van rám és lassan nekem is rájuk. A helyzet változott, ma már nem tudok aludni, ha nincs mellettem valamelyikük. Ők azok, akik felébresztenek, mielőtt egy újabb álom a fájdalomról és félelemről magába szippantana. Ők azok, akik figyelik a betolakodókat, látogatókat, kíváncsi tündéreket. És kívül tartják. A kert, amely az enyém egy aprócska szigetre emlékeztet leginkább. A patak két ággá válik szét nem messze a házból és csatlakozik össze ismét a másik felén. A friss víz, a csobogása és a benne élő halak, bogarak és békafélék tökéletes szórakoztatást nyújtanak az otthon maradó állataimnak, mellé pedig kifogyhatatlan ivóvíz forrást. Ezen belül főleg növényekből álló csoportosulások alkotnak zugokat, ahol akár egész nap is ülhetek, távol a kíváncsi szemek elől. Már, ha nem előz meg valamelyik bundás. A ház inkább egyfajta raktár, apró szobák sora, amelyek megkönnyítik számomra a mozgást. Egy konyha, ahol leginkább növények és húsok kapnak helyet. Az utóbbit csakis az állataim eszik. Fürdőterem, az egyetlen hely, amelyet rendesen be lehet zárni. Egy raktár, ruhák, ékszerek, könyvek és hangszerek gyűjtőhelye, minden olyané, amit éppen nem használok. Egy középső tér, tele párnákkal. Nekem nincsenek látogatóim, soha. Így itt vagyok a legtöbbet és innen még soha nem zavartam el egy élőlényt sem. Általában napokig nem érdeklődik irántam senki. Amikor a királynő nem kíván látni, nincs dolgom az emberi világban, ott vagyok. Olvasok vagy zenélek. Gondolkodni nem szeretek. Aludni sem sokat tudok. A legtöbbször álmodom, és az nem jó. Itt viszont soha nem kell egyedül lennem, elég csak kinyújtanom a kezemet, és bundát fog érinteni. Szuszogó testet. Valakit, aki szeret engem. Valakit, akinek kellek még sérülten is. Ennyi most elég. Jobb így, mint tündér társaságban. Az udvar az udvar. A tagjai felemelkedni akarnak és ezért bármit megtennének. Nem akarok újra megfigyelés alá kerülni. Nem akarom, hogy minden mozdulatomat figyeljék még a saját otthonomban is. Nem akarom úgy érezni, ketrecben vagyok. Egyszer már megtörtek. Alaposan. A szilánkok még mindig nem gyűltek össze. Nem akarom kockáztatni a még súlyosabb sérülést. A kutyáim ismét játszanak. Tanítják az új kölyköt. Nagyjából két-három hete szereztem, még túl fiatal a komolyabb kiképzéshez, de a szabályokat a többiek megtanítják neki. Kisebb és nagyobb testűek egyaránt vannak itt a nyolc között. Ők a legszínesebbek. A macskáim kevésbé fajtiszták. Két házi keverék, az egyik valószínűleg félig sziámi, a másikban orosz kék lehet. A harmadik bengáli. És most van egy negyedik is, pár napja csatlakozott hozzám az emberi világban. Fekete kandúr, aki nem hagyta magát lerázni, így elhoztam. Ha sikerül beszoknia, maradhat. Ha nem, találok neki másik helyet. Egy-két hónap alatt ki fog derülni. Azt már tudja, hogy a két nyúl és a vadászgörény nem ebéd. A fürdőből kilépve próbálom megtalálni azonnal a tekintetemmel. Még éjszaka elkószált, éreztem. Ráhagytam. Nagy bajt nem tud csinálni. Nekem pedig nem kellett egy fürdő, hogy elmossa a fáradtság nyomait az arcomról. Mára sincs programom, így egyszerű, csipkével díszített fehér ruhát választottam. Csak a szememet húztam ki sminkkel. A nyár udvarában még decemberben sem kell aggódnia senkinek a megfázás miatt. Ha nem lennének a sérüléseim, még nekem sem érnének a földig a ruháim. Így azonban fátyol rétegek segítenek benne, hogy elrejtsem a mozgási nehézségeket. A céltalan napok megnyugtatóak. Tudok mindenkivel foglalkozni. Úgy is ki kell kefélni a bundájukat. - Leo, gyere szépen, veled kezdek! - próbálom magamhoz hívni a legkisebb kutyámat, egy fehér pomerániai spiccet. Ő az egyik idősebb, általában nem szeret már távol lenni tőlem. És kategorikusan a bokám mellett foglal helyet, hogy magára irányíthassa a figyelmet. Az is meglepő már, hogy nem az ajtóban várt. Csak akkor nem teszi, ha valami veszélyt érez. Automatikusan kezdek el ismét körülnézni. Egy kutya sincs benn. Ez nem jelent jót! Nagyot nyelek, majd elindulok az ajtó felé, ahonnan már kiszúrom az egyiküket. Megvan a rangsoruk és Princess a végén jár. A többiek védik. Mondhatni. Most mintha valakit sarokba szorítottak volna. - Mi folyik itt? - a hangom erősebb, mint amilyennek érzem magamat. Hiszen ők az én állataim. A családom. Nem hagyhatom, hogy valaki fenyegesse őket.
Még csak megtippelni sem tudom, ogy utoljára mikor jártam itt. Illendő lett volna? talán. Ha már itt tartunk, ezeknek a lényeknek az én vérem is ott csörgedezik az ereikben, talán ebből kifolyólag nagyobb odaadással kellett volna rájuk odafigyelnem. Igaz, a legkevésbé sincsenek rászorulva egy bukott támogatására, de ki tudja.. abban már most biztos vagyok, hogy így ezzel a formámmal megpróbálnak majd apró darabokra tépni. Én is ezt tenném a helyükben, ugyanakkor pontosan ez a baj, hogy nem tudják, hogy ki vagyok. Nyilván nem az én védelmem a fontos, szimplán csak ha annyira kihúzzák a gyufát, akkor náluk is szívesen tartok népirtást, mint jó néhány hete azt a boszorkányoknál tettem. Most viszont szükségem van arra, hogy elnéző legyek velük szemben, ha mégis megpróbálnak majd megölni. Igyekszem majd kevesebb életet kiontani, remélhetőleg. Ismerős volt számomra egy itteni lány. Egész fiatal, hegyes fülekkel és igéző szempárral. Többször is láttam már őt odakinn, jobbára különböző dögökkel az oldalán. Nem tűnik vehemens tündérnek, szóval remek alany arra, hogy ő általa egy kicsit jobban tájékozódjak a világukról. Ezt szükségesnek tartom, hisz a halálom is már csupán csak megszokásból van annak állítva, gyakorlatilag már mindenki sejti, hogy élek. Már csak az én megerősítésem lesz szükséges, de azt majd stílusosan fogom tenni. Nem tudni, hogy melyik oldalt képviselik az óta (..) Takaros, gondos ház. Habár tőlem igencsak messze áll ez a fényűzés, na meg persze a gazokkal sem vagyok lecimborálva. Viszont erre a kis időre kénytelen vagyok elviselni, hosszú időket egyáltalán nem fogok itt tölteni, ha nem muszáj. Egyelőre nem foglaltam magamnak helyet, csak a falnak dőlve kezdek el matatni a bőrdzsekim zsebébe, hátha hoztam magammal némi útravalót. Valójában ennek a tündérhölgynek néhány napja vagyok az egyik háziállata; helyesbítve, egy egyszerű, fekete házi macska. Habár szeretek feszült légkört teremteni, mégis jobbnak láttam, ha inkább egy ártatlan teremtés képében térek be ide és nézek körbe. Őket pedig egyébként sem szeretném bántani, főleg nem megijeszteni. És mondanom sem kell, hogy remek cica voltam a ház körül: Azonban hiába a nagy rajongásom az állatok iránt, ők tökéletesen érzik, hogy valami csúnya és sötét lény vagyok. Talán a lánynak is feltűnhetett, hogy a kutyái kimondottan kerültek engem. Most viszont eltelt annyi idő, hogy gondmentesen álljak elé és érdeklődjek a világukról. Talán e felől a királynőt lenne szükséges megkérdeznem, mégis inkább az átlag tündér véleményére vagyok kíváncsi. Egy ideig keresgélek a zsebemben, aztán előhúzok egy cigarettát onnét. Jól ki kell élveznem, ugyanis ez az utolsó szálam. Gyanítom, hogy nem dohányzó népségről van szó, szóval lehet nem is néznék jó szemmel, hogy ebben a természetbarát légkörben rágyújtok. Habár ha belegondolok, ez egy elenyésző dolog ahhoz képest, hogy hagytak beszivárogni egy magamfajta démont. Azt hiszem, hogy itt a dohányzás kisebb gondot jelent. Meg egyébként is: Azt csinálok, amit akarok. Terjedelmes, szürke füstöt fújok ki a számból: Néha letüdőzöm, néha pedig kifújom. Különös illatot hagy maga után még ez a cigaretta is, nem túl orrfacsaró a szaga, mint a legtöbbnek. Pótcselekvés, már egy jó ideje rászoktam. Ha kellően megtudtam róluk mindent, akkor még a mai napon távozóra is fogom. De ki tudja, lehet majd még a királynőnél is teszek egy látogatást.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Crysalis kertje 
