Feküdt az ágyon, kicsinek tűnt és törékenynek, pedig amikor utoljára láttam, akkor  volt számomra a legerősebb hős. Hiába, hosszú évek teltek el nélküle, taníttatott és nem lehettem vele. Most pedig, ahogy itt állok az ágya mellett hirtelen szakad rám az elmúlt tíz év minden keserűsége.
Legszívesebben rákiáltanék, kérdőre vonnám azért, mert elküldött, mert nem hagyta, hogy mellette maradjak és mert nem tőle tanultam meg mindazt, amit ma tudok.
Nagyszerű Árnyvadász volt, nő létére félték a nevét és tisztelték is. Akárkinek mondtam el az Akadémián, hogy ki is az én anyám, mindenki nagy szemeket meresztett és csodálattal vegyes irigységgel nézett rám. Szerettem azt, ahogy figyeltek, ahogy összesúgtak a hátam mögött, mert minden egyes ilyen tett azt jelentette, hogy az anyámra büszke lehetek. Az is voltam. A legnagyszívűbb gyilkos volt, akit csak ismertem, s mégis elküldött, mégsem hagyta, hogy mindazzal gazdagodjak, ami nem volt más, mint ő maga.
Erős vagy, kisfiam! – mondta mindig, s szívesen hallanám megint, de most nem képes arra, hogy szóra nyissa ajkait. Igazából azt sem tudom, hogy képes lesz-e valaha.
Mit keres itt? – kérdezném a mellettem állót, kinek átlátok az álcáján, s kinek rozsdabarna bőre és pikkelyes homloka egyszerre undorít és tölt el ámulattal.
Tudom, hogy nem válaszolna. Néma, legalábbis az én fülemnek az. Amikor először találkoztam vele – még anyám mutatott be neki akkor, amikor négyéves lehettem – megfogta a kezemet és hagyta, hogy halljam a fejemben megszólalni a hangját. Boszorkánymester volt, képes olyasmire, amire én soha, hát használta rajtam a tehetségét. Elmesélte ilyen faramuci módon, hogy önkéntes némaságát majd akkor töri meg, hogyha a világ megváltozik a kedvéért. Anyám kuncogását ma is hallom, s a ciccegő rosszallást, mikor hozzám szólt kifelé menetben. „Javíthatatlan!” – mondta és én nevettem vele, pedig akkor nem igazán értettem még azt, hogy mit is jelent ez a szó.
Egy mondén kórházban állok és nézem őt. Nem értek így közel a harminchoz sem sok mindent, de legalább már magamat igen. Mindazon dolgok közül, melyeket nem tudok kiviláglik az, amiben biztossá váltam, s bár ijesztő, bár szégyenteljes, mégis úgy érzem, hogy meg kell osszam vele. Füléhez hajolok, miután egy intéssel elzavartam a warlockot, s finoman elseprek egy barna fürtöt a párnáról, hogy ne csiklandozza orromat.
Szerelmes vagyok. – duruzsolom fülébe, s vizionalizálom mosolyát, mely nem érkezik más hangban manifesztálódva, mint az ágy melletti gép sípolása. Félrelöknek és én hagyom magam. Azt hiszem, hogy erre várt. Mindig biztatott, hogy vállaljam önmagam, s bár ennyi év kellett hozzá, hogy őelőtte megtegyem, mégis sikerült. Így pedig nyugodtan távozhatott, titkait éppen úgy megtartva magának (és másoknak, kiket ha addig élek is felkutatok), ahogyan én. Hogy meddig? Az majd kiderül, előre nem tudhatom.
A langymeleg szellőt kabátként magamra ölelvén indulok el haza. A helyre, amit otthonomnak tekintettem mindig, s ami egyetlen otthonommá is vált így, hogy már nincs „anyám szoknyája”, ami mellé hazamenekülhetnék. Mellékes, hogy tulajdonképpen sosem volt attól kezdve, hogy megkaptam tőle a szeretetből születő elbocsátó szép üzenetet. Hiányzott, most pedig mintha elvágták volna. Nem vagyok üres, hisz bennem él a lénye, vele vagyok teljes. Ajkaimon gyászmosoly, lelkemen újra csattanó lakat. Hiába mindaz, amit mondtam. Pontosan tudom, hogy hol a határ. Nem úgy, mint egyesek…