Miért éppen én? Miért nem lehetek olyan, mint a többiek? Annyiszor tettem fel magamnak ezeket, - és még számos hasonlót -  kérdéseket, hogy nem is számolom már, választ mégse sikerült találnom egyetlen egyszer se. Egyszerűen csak nem értem, mit követtem el, amiért így kell éreznem, amiért nem olyan vagyok, mint a korombeliek, s tudom, hogy valahol mélyen legbelül mégse ez az, amit szeretnék. Nem akarok boldogan andalogni kézenfogva, nem akarok romantikus szarságokat sugdosni a másik fülébe, nem akarok cinkosan összevigyorogni vele, nem akarok mások előtt ölelkezni, csókolózni... vagyis de. Akarom ezt, ha jobban belegondolok, csak épp nem olyasvalakivel, akivel megtehetem.
Épp csak beléptem a kamaszkorba,  szinte gyerek voltam még, mikor kezdtem rájönni, valami nem stimmel velem. Minden erőmmel tagadni próbáltam, először magam előtt is, azt gondoltam, elmúlik majd, elég annyi, ha nem figyelek oda. Csakhogy nem így lett, sőt, épp ellenkezőleg. Minél idősebb lettem, annál biztosabbá vált, félreirányuló vonzalmam nem fog megszűnni hirtelen.
Kétségbe ejtett a felfedezés, napokig a szobámban bujkáltam ezt követően, megoldáson törve a fejem. Kuszává és bonyolulttá vált minden, egyetlen dolog volt csak egyértelmű, soha, senki se tudhatja meg, mert azzal elveszteném mindazt, ami a világot jelenti nekem. A családom, a barátaimat és az esélyt, hogy elérjem az álmaimat.
Nem tudtam, hogyan tovább, de mélyen legbelül talán még reménykedtem abban, ha azt teszem, amit elvárnak tőlem, megváltozok, hogy rájövök, amit eddig éreztem, butaság,  randevúzni kezdtem hát. Partnereim társaságában mindig jól éreztem magam, de sose úgy, ahogy kellett volna. Szerelmet egyikük iránt se dédelgettem, ölelésnél, apró csókoknál többet nem tudtam megadni nekik anélkül, hogy ne gondoltam volna magamra borzasztó emberként, hiszen ekkor már tisztában voltam azzal, képtelen vagyok megadni nekik, amit érdemelnek. Nem csoda hát, hogy egyetlen kapcsolatom se tartott sokáig. Hol nekem lett elegem, hol a lánynak, s végül odáig jutottam, hogy nem csak szemet szúrtam másoknak, de viselkedésem olyan gyanús is lett, hogy többen kérdőre is vontak. Egyértelművé vált ekkor, amit eddig is sejtettem, a tervem nem vált be, sőt, ha lehetséges csak még rosszabbá tettem vele mindent, ennek ellenére még egyszer, utoljára mégis megpróbáltam. A lány kedves volt és okos, s régóta ismertem már, őszintén bíztam benne, ezúttal működni fog, Tévedtem. Ő volt az utolsó reményem, hogy eljátsszam, normális vagyok, szakításunkat követően nem éreztem elég erőt ahhoz, hogy tovább folytassam ezt a színjátékot, de gyáva voltam, hogy beismerjem az igazat. A legkisebb rossz mellett döntöttem, a munkámba menekültem. Szándékosan eltávolodtam minden barátomtól, megpróbálva elhitetni velük, csak hátráltatnak abban, hogy a Klávé tagja lehessek, hogy az eddigieknél keményebben kell dolgoznom, ha el akarom érni a célomat. Nem tudom, hittek-e nekem, mivel ezután alig töltöttem időt Idrisben, s ha mégis otthon voltam, edzettem.
Tervem egy ideig csodásan működött, ha életben akartam maradni, nem volt időm az érzéseimre, a magányomra koncentrálni. A jelenben, a pillanatban kellett élnem. Magam is meglepődtem, de boldog voltam így. Azt csináltam, amit mindig is szerettem, jót cselekedtem, s egyre erősebbé váltam, egyre közelebb kerültem a célomhoz. Igazán, őszintén büszke voltam magamra, mikor elértem végül, s  tudom, a családom is így érzett, ez pedig kárpótolt mindenért. Az életem nem volt tökéletes, de kié az? Mindenkinek vannak gondjai, de megtanulnak megbirkózni ezzel. Én is ezt tettem. S tudva, hogy minden más úgy ment, ahogy azt szerettem volna, nem is volt nehéz dolgom. Ahogy azt már említettem, boldog voltam, de Neki tönkre kellett tennie mindent. Találkoztunk korábban már, edzettünk közösen, s bár akkor is éreztem a vonzást, nem hittem, hogy azzal, hogy újra látom őt, kárba fog veszni minden eddigi munkám, hogy a vágyaim, miket olyannyira próbáltam mélyre temetni, pillanatok alatt a felszínre ássák magukat, figyelmet követelve. Akárhányszor látom Őt, újra ott vagyok, ahonnan elindultam. Tanácstalanság, düh és félelem kavarog bennem, mert nem tudom, mit akarok, talán csak magányos vagyok, talán bárkire hasonlóan reagálnék ennyi egyedüllét után, aki kedves velem, talán nem szeretnék mást, mint a barátságát. De mégis mit számít? Ha bárhogy közel kerülnék hozzá, idővel az lenne megint, mint évekkel ezelőtt. Gyanakodni kezdene, faggatózna, s még ha meg is bízhatnék benne, még ha el is mondhatnám neki a titkomat, legjobb esetben is undorodna, hátat fordítana, akkor pedig jobb már, ha az elejétől kezdve úgy kerülöm, mintha fertőző lenne.