Árulóként magasodott fölébem, a legártatlanabb árulóként, kit föld valaha a hátán hordott. Lágyan hullámzó ébentincsek közé smaragdszín leveleket fűztek az erdei faágak, rubin ajka még mindig tilalomból lopott csókoktól vöröslött, sötét íriszek mélyén pedig szüntelen tombolt a dac lángja.
Szökni készült.
Lelke már régen hátrahagyta a téludvar árnyas folyóit, zord völgyeinek sötétlő odvát, s most szívét is készült magával vinni, hogy olyannak adja, kit nem illet meg. Vitt Ő mindent, csak régen tett fogadalmát készült hátrahagyni számomra, míg sértett szavaim útját nem állták.

Akkor, a hajnal első fényeinél esküdött rá. Gyerek volt még ugyan, mindketten azok voltunk, egyetlen biztos pontjai egymás fagyos ködbe öltözött világának, mégis lelkünk egy darabját ígértük a másiknak. Biztonságot, védelmet, támogatást, társaságot. Maradást.
Ő most mégis távozni készült, egyedül az egykoron tett ígérete tartotta dermesztő mozdulatlanságban egy rövidke időre, ahogy a rég fogadott szavak nehéz ólomként fonódtak a bokája hófehér bőre köré, súlyos nehezékbe börtönözve könnyed lépteit.
Sebzett vadként tekintett rám, hatalmas szemei a szabadságáért könyörögtek, mialatt bánatos szavai kusza szálakként szőtték be magukat a gondolataim közé, rég vágyott boldogság hamis ábrándképeit hagyva hátra maguk után. Kérlelő hangja ostrom alá vettem minden védelmem, tekintetében mélyen viszont ott csillogott a megingathatatlan magabiztosság, hiába volt egy leheletnyi holdfénynél is szelídebb, vágyai útját úgysem állhatta senki és semmi. Még én sem, én, ki olyan kényszerűen akarta, hogy a vágya tárgya lehessen. A testvére, az őrzője, élete egyetlen szereplője, aki ezt a vad ragaszkodás, feltételek nélküli rajongást érdemli.

De nem én voltam az, nem én érdemeltem.  
A minden volt Ő nekem, míg én neki nem több némi semminél, és még így is, keserű igazságai tudatában egyetlen kérlelő szava képes volt összetörni a lelkem, hogy aztán végül engedjek. Engedjek neki, engedjem Őt.
És én engedtem.




Árulóként térdeltem az ellentündérek királyának lábai előtt. Míg Priya messze menekült, hogy beleszője története fonalát szíve választottjának életébe, én hitszegőként vezekeltem a bűneiért a trónján tornyosuló, viharos kék szemek ítélete alatt.
Két embere fogott közre végig, csak, hogy térdeimre kényszeríthessen a fenséges jelenléte előtt, én pedig némán engedtem a kényszernek, nem hagyva, hogy felesleges szavak törjék meg a büszke csendemet.
Mit érdemel az áruló tündér?
Fagyos hangja kelletlen kúszott a bőröm alá, folyékony jégként cikázva a vénáim mentén, hogy, mint befagyott patakok jégtükre dermessze szilárd mozdulatlanságba minden mozdulatom, fagyassza torkomra minden egyes óvatlan feleletemet. Egyedül lelkem acélkékjén csillogó tükreibe rejtett önérzet volt az, ami végül kényszerített, hogy lehajtott fejem a magasba emelvén, utolsó mentsvárként megóvhassak valamennyit az oly nagyra tartott becsületből.
A halál gondolata is elviselhetőbbé válik annak, aki elmondhatja magáról: szembenézett vele.
Pengeéles mosolya halálos gesztusként ívelt át vékony ajkain, szinte belevájt a bőrbe, válaszokat követelvén magának, míg én véget nem érő csatát vívtam az őszinte szavak hadaival, amik akaratlanul kívánkoztak elő.
Ki árulót véd, maga is azzá válik. Ám, nem-e hasonlóan bűnös már csak a gondolata is saját szeretteink elárulásának?

Hosszú évekig a király katonája voltam, az oldalán vívtam számtalansok csatát, a címere alatt harcoltam, az óhajára cselekedtem, az eszméit vallottam. Ám egész életemben a nővérem öccse voltam, vágyai tudója, titkai őrzője, ez pedig felülírt minden más szabályt. Két helyre fogadtam hűséget, a szívem viszont jól tudta, melyik a hamis, és mely az igazi.

Az igazi pedig azt követelte, hogy tartsam a számat. Ontsák vérem, vegyék életem, de egy penge se szelhesse ki belőlem Priya bűneit. Elárulta az udvarát, titkokat, neveket súgott a nephilim párja fülébe, ahogyan elárult engem is, esküt szegett, hátra hagyott, másnak adta a szívét, a társaságát, amit hosszú évekig az én gondjaimra bízott, nem érdemelt kevesebbet a halálnál. Ám számomra még így is túl becses volt, nem volt bűn, mit meg ne bocsátottam volna neki, mit számított nekem, hogy nevetve tapos a lelkem romjain.
A nővérem volt.
A családom.
A mindenem.
Az örök első.




Hősként hajtottam térdet a királynőm előtt, hősök voltunk mind, számtalan nyertes csatával a hátunk mögött, s most újabb diadalt hoztunk a színe elé. Lándzsám tompa vége halkan koppan a kövön, rá támaszkodva emelkedem fel újra, büszkén húzva ki magam, sütkérezem a legapróbb elismerésében is, ha megtisztel vele. Vörös ajkain ívelő mosoly az egyetlen jutalom, amire vágyom, mióta csak maga mellé emelt, az egyetlen diadal, amit szüntelen óhajtottam kiharcolni magamnak. Az életemmel tartoztam neki, azzal az élettel, melyet Ő maga mentett meg a Vadűzés enyészetétől, ahová az ellentündérek királya dobott bűnhődni, pedig mit számíthat egy áruló élete?
Mit számít egy hősé?

Sorsom nem több fakó fehér virágsziromnál, Gwyn ap Nudd elé szórt kívánságnál, régen ígért, megtagadhatatlan óhajnál. Nem közölték, s én nem kérdeztem, mi célból birtokolhatta a tavaszkirálynő a kívánalom szirmait, mint, ahogy nem közölte, s én nem kérdeztem, miért döntött úgy, az életemért cserébe kínálja felhasználni egyikét.
Hiszen mit számíthat egy áruló élete?

Ólombéklyók helyett aranytól csillogó láncot kötöttek a csuklóim köré, míg én hálával adóztam a díszesebb rabságért.  Engedelmesen cseréltem hamis szabadságra a nevemet, hisz mindez mit sem számított már, azzal, hogy megszabadította az életem, jogosan követelhette magáénak, az övévé vált attól a pillanattól kezdve, hogy szemet vetett rá. A nevemmel együtt pedig övé lett minden, a test, a lélek, a végzet, az elmém terhelő tudás, a lelkem nyomó titkok.

És én boldogan adtam neki a feltétlen hűségem.




Hősként magasodva társai között, kinek nem nyomja lelkét a hadviselés terhe, nem ejtett sebet szívén megannyi veszteség, nyertesen tért vissza egy bukásra ítélt háborúból, hogy ismét az ámulat csapdájába ejtsen, foglya legyek hamis illúziók börtönének.
Sötétlő tincsei lágy hulláma, arcélének határozott, kecses íve, halványan pirosló ajkai szélén megbúvó mosoly. Csak a szemeit kapta az apjától, hiányzott belőle a rég vágyott, kéklő ragyogás.

Ám, míg egyik mélyen tomboló tűz, másik fagyos bizalmatlanság. Lehet hát kettő ennyire hasonló, mikor oly’ nagyon különböznek?
Túl a külcsín álcáján, öröklődik-e a természet, az atyák bűnei, anyák döntéseinek terhei? Vajon mélyre temetve ott lakozik-e a nyughatatlanság szikrája, a boldogságba vetett vak hit? S vajon ez elég-e, hogy önként sétáljon kelepcébe, ahogy egykoron nagyanyja is tette?

Vajon a rózsalugas virága végül tövises szára közé édesgeti-e a pihenni vágyó madarat?