A nephilimek bosszantóak. Megtehetném, hogy ezt jobban kifejtem, vagy nyomós érvekkel alátámasztom és részletezem, de nem teszem. A felsőbbrendűségük és az ügyefogyottságuk bosszantó és kész. De azért időnként, a legtöbb generációban mindig felbukkan néhány érdekes pofa, akikkel érdemes foglalkozni, érdemes támogatni a törekvéseiket és esetleg még oda is figyelni rájuk - ettől ugyanolyan bosszantó kis lények maradnak, de legalább szórakoztatják közben az embert. Az előttem álló árnyvadász kifejezetten figyelemfelkeltő modorral rendelkezett, efelett nem hunyhattam szemet.
- Betörtem... Olyan csúfos, alattomos kifejezés. Mondjuk inkább úgy, hogy meggondolatlanul és előzetes értesítés nélkül, nagy lendülettel besétáltam, ha már a meghívóm elkeveredett valamerre. - Igen, ez így határozottan jobban hangzik. Kevésbé olyan, mintha megszegtem volna a törvényt - mert bár ott igyekszem belerúgni az Egyezménybe, ahol csak lehet, mindezt teszem úgy, hogy arról soha senki ne szerezzen tudomást. A nephilimek orra előtt eszembe sem jutna érzékeltetni, mire tartom őket és a békét. Na jó, hogy őket mire, azt talán mégis...
Kis-híján-Albert válaszára rosszalló ciccenés és elmormogott, cifra káromkodás a reakcióm. Azért töltöttem hét kerek percet az utazással és a bejutással, hogy a házigazdáim házon kívül legyenek? Mily felemelő fordulat! Mérgemben kedvem lenne felborítani a falak mentén sorakozó páncélokat, és összetörni az összes képkeretet, de csak a szememet forgatva és idegesen kalimpálva teszek két kört.
- Ez remek! Nem véletlenül nem veszik fel a telefont, hiszen itt sincsenek! - Ilyenkor azt kívánom, bár tudnék spanyolul. A spanyolok mindig olyan lelkesen káromkodnak, nekem is meg kéne tanulnom. A frászt hoznám a nephilimekre, ha a brit akcentusommal elkezdenék spanyolul szitkozódni. Vagy olaszul, végül is egy tőről fakadnak.
- Neeeem, nem nem nem, nem érek rá egész nap egy irodában ücsörögni! - Csak a fejemet csóválom a srác válasza hallatán, majd idegesen folytatom a járkálást. Nos, ha az Intézet vezetői nem hajlandóak fogadni, kénytelen vagyok eggyel magasabb szinthez folyamodni. Beszélnem kell a Klávéval. Érthető okokból Idrisbe nem toppanhatok be csak úgy, viszont minden Intézetnek közvetlen összeköttetése van a Konzullal, az Inkvizítorral, meg mindenkivel. Felhagyok hát a sétával és a létező legsunyibb mosolyommal fordulok a nephilim felé, aki ebből már sejtheti, hogy számára kedvezőtlen elhatározásra jutottam.
- Habár most, hogy mondod... Igazad van. Mégis csak elkísérhetnél az irodájukhoz! Telefonálok egyet, hátha a Klávé megoldhatja a problémámat, és akkor már itt sem vagyok - megadón széttárom a karomat, jelezve, komolyan gondoltam. Ha biztosít nekem egy hívást a feletteseihez, olyan gyorsan és látványosan eltűnök, ahogyan jöttem. Nem tudom, a protokolljuk mennyire engedi, hogy illetéktelen alvilágiak a Klávét hívogassák a főnökök irodájából, de kis-híján-Albert nem olyasvalakinek tűnt, aki annyira ragaszkodna a szabályokhoz, főleg, ha megszabadulhat cserébe tőlem.
- Igazán nagyra értékelném, ha eljuttatnál az irodába és biztosítanád számomra a hívást a Konzul asszonyhoz. Vagy az Inkvizítorhoz, nekem egyre megy. Szólok néhány jó szót az érdekedben, ha gondolod, kihangsúlyozva, mennyire fejlett biztonsági intézkedésekkel rendelkeztek. - Nem pimaszkodom, á, dehogy! Fogalmam sincs, hogyan került az a terpeszkedő, gunyoros mosoly az arcomra! Mindenesetre hajlandó vagyok jófiúként viselkedni, ha a kölyök teljesíti a kérésemet és elintézi, hogy végre előrehaladást érhessek el az ügyben. Ha nem, nos... Akkor kénytelen leszek a magam módszereihez folyamodni, abból pedig már kaptak ízelítőt.

Fürkésző tekintete az arcára festi gondolatait, még véletlenül sem fárasztja magát reakcióinak elfedésével. Más helyzetben talán még hízelgő is lenne ez a fajta őszinte érdeklődése irányomba, esetünkben viszont csak kellemetlenül égető érzést hagy maga után minden kíváncsi pillantása, én jobb híján pedig csak engedem, hadd nézelődje ki magát.  
Szavait kísérő széles, elégedett vigyora engem is mosolyom szélesítésére késztetne, ha nem élvezné ilyen pofátlanul a fiatal árnyvadászaim idegeinek szüntelen tépázását közben. Egyetlen apró, ártalmatlannak tűnő mozdulatára egyszerre rezdül meg mögöttem minden egyes fegyvert tartó izom, én pedig egy másodperc töredékéig feszülten várom, hogy valamelyik kölyök elengedje az íja húrját, vagy elhajítsa a pengéjét az illetéktelen betolakodó irányába. Egy egészen kicsit talán meg is lep, hogy ennyire fegyelmezetten nem tesznek semmit, amíg utasítást nem kapnak rá, pedig igazán jól este kiabálni velük egy kicsit, amiért ennyire amatőr módjára viselkednek.
Amíg a boszorkánymester a rendelkezésemre álló haderő hülyére vételén dolgozik, én, figyelmen kívül hagyva az egyre csak szélesedő, tenyérbemászóan irritáló vigyorát, az arcát fürkészem, azon agyalva, vajon csak azt próbálja kiprovokálni belőlünk, hogy mi támadjunk elsőnek, vagy valóban ennyire kedvére való ez a felesleges színjáték. Nem, mintha döntő lenne, mindenképpen mi maradnánk alul, ha harcra kerülne a sor, egyetlen kézmozdulatával ledöntené a gyerekek túlnyomó részét a talpáról, és egy csettintésre megtizedelné a képzetlen haderőm maradékát, ezzel én is száz százalékig tisztában voltam. Mégis, egyértelmű hátrányunk ellenére is bosszantott valahol a hangjában megbújó lekicsinylés, ami annyira jellemezte az alvilágiakat, szinte kivétel nélkül minden alkalommal, ha útjaink keresztezték egymást.
- London fő boszorkánymesterével, akit éppen betört a New York-i intézetbe. – egészítem ki a titulusát. – Bocsáss meg, hogy nem szaladunk lesegíteni rólad a kabátot.
Szavaim élén jelentősen tompítanak a magabiztos mosolyba csavarodó ajkaim, ahogy szemeim végigkövetik a nem létező kalapjának emelésére tett felesleges ám roppant teátrális mozdulatait. Ennél talán csak az lenne angolosabb, ha teát bűvölne a kezébe ízléstelen, virágmintás porcelán csészécskébe.
Velem ellenben a mögöttem sorakozók érzik újdonsült vendégünk száját elhagyó szavak súlyát, lekezelő pillantásommal jutalmazom néhányukat, amiért engedték visszafojtott lélegzetüket rémültem felszínre törni a főboszorkánymester bemutatkozása hallatán, mélyen belül pedig remélem, hogy a rangja, nem pedig egy város neve hozta rájuk a frászt, mert akkor már tényleg addig ordibálok velük, amíg el nem megy a hangom.
A bal kezem a levegőbe lendül, a kölykök pedig engedelmesen leeresztik a fegyvereiket, habár legtöbbjük még így is csak egyetlen mozdulatra van a támadástól. A szemem sarkából a mellettem magasodó fiút figyelem, aki felhúzott íját a padló felé fordítja a boszorkánymester mellkasa helyett, gondolatban még elmorgok egy imát az Angyalnak, hogy nehogy lábon lője vele magát, majd minden figyelmem az immár előttem magasodó vendégünknek szentelem.
- Nem egészen, de nem sok betűt tévedtél. – hagyom rá a megszólításom kérdését, feleslegesnek látom kijavítani, gyanítom, a nevem számára igencsak elől szerepel a leglényegtelenebb információk listáján. – Hidd el, nagyon szívesen átadnám a társaságod örömét a Lightwoodék bármelyikének, de ők is inkább a Central Parkot választották.
Megadóan széttárom a karjaim, hogy keretezzék leplezetlen szórakozásom, mert bár bosszantani igazán nem áll szándékomban, mégis a nephilimeket ért sérelmeimre valamiféle kellemes elégtételként hat mindennemű bosszankodása.
- Nem célom beleártani magam a hivatalos és sürgős ügyeidbe, de amíg az intézet vezetői terepen vannak, a legtöbb, amit felajánlhatok, az irodájuk kényelme.
Kezemmel a végeláthatatlan folyosó irányába tett invitálásom a legtöbb, amit illedelmes gesztusként fel tudtam mutatni, bár felőlem aztán álldogálhatott volna a folyosó padlójába süppedve is naphosszat, a lényegen az sem változtat; Ő itt van, én szerencsétlenségemre szintén itt vagyok, hivatalos feladat nélkül, ráadásul, ez mindkettőnk számára elég indok a rossz előérzetekre, nemde?

Leplezetlen érdeklődéssel veszem szemügyre az elém érkező kölyköt, akire, na jó, talán a kölyök jelző kissé túlzás, mégis megengedem magamnak, hogy fölényesen és lekezelőn méregessem. Mindegy, hány éves, vagy milyen sok tapasztalat áll mögötte, velem nem szállhat ringbe - hacsak titokban nem csörgedezik tündérek vére az ereiben, náluk ugyanis sosem lehet tudni. Nagy mesterei az idő manipulálásának, és ezen képességük még akkor sem veszhet kárba, ha árnyvadász vérrel hígítják. Én ebben hittem, mások szerint viszont csak paranoiás vagyok. Nos, meglehet. Hiába fürkésztem azonban a srác vonásait, semmi ismerőset nem véltem felfedezni rajta.
- Ó, az ügyeletes szépfiú - Széles, kaján vigyorra húzódik a szám a krokodilos megjegyzése hallatán. - És még vicces is! No, ne érts félre, nálam határozottan csak a kenyér egyik oldala vajas, de igazán lenyűgöz a rátartiságod.
Felé fordítom a tenyerem, mire az összes fegyver szinte azonos ütemben emelkedik jobban irányomba. Megadón leengedem a karom, láthatóan remekül szórakozva ezen a rögtönzött műsoron. Ha tudom, hogy ez ilyen jó móka, meg sem próbálom kiiktatni a riasztót. Mostantól csak így fogok közlekedni.
További szavaiban már több fenyegetést vélek felfedezni, és ez kissé megélesíti a mosolyt az arcomon. Izzó szemekkel méregetem a kölyköt, mintha nem tudnám eldönteni, haragudjak-e rá vagy inkább nevessek egy jót a poénján, még ha ő nem is viccnek szánta.
- Milyen édes! Azt hiszed, hogy ezekkel - bökök körbe a felsorakoztatott és éppenséggel rám szegeződő fegyveráradaton. - árthatnál nekem. Ez bájos. De talán gondold át még egyszer a hangnemed, kölyök, ugyanis London fő boszorkánymesteréhez beszélsz.
Színpadias mozdulattal emelem meg nem létező kalapomat. Látom, hogy némelyik nephilim rendesen betojt a fő meg a boszorkánymester szavak hallatán, míg vannak, akik Londontól kapnak mindjárt koszorúér görcsöt. Nem mintha azt várnám, hogy hirtelen az összes angyalvérű hajbókolni kezdjen a nevem hallatán, ezt még az otthoniaktól sem várhatom el, ahhoz túlságosan gőgösek, de remélem, a fegyvereket legalább nem kell tovább bámulnom, mert kezdem elveszíteni a türelmemet.
- Most kéne bemutatnom a meghívómat, ami még lenne is, ha itt New Yorkban nem csak dísznek tartanátok azt a nyüves telefont, és ne adj isten még fel is vennétek néha napján. Vagy a határon kívüli ügyekkel már nem is foglalkoztok? Éljen a béke! - sziszegem kissé indulatosan, majd határozott léptekkel megindulok a kölyök felé. Merjen csak bármelyik is rám támadni, menten varanggyá változtatom! - És most, Albert - ugye Albertnek hívnak? Olyan Albertes arcod van -, ha volnál szíves a Lightwoodok egyikéhez kísérni, azt nagyra méltányolnám. Ha gyerekekkel óhajtanék játszadozni, a Central Parkot választom ezen a csodaszép napon.
Két nyújtott lépésre a kölyöktől állok meg, várakozón fürkészve. Eleget szájaltunk, ideje komolyra venni a dolgot. Bár azt nem mondhatom, hogy sokat utaztam ezért a találkozóért, de éppenséggel akadt volna jobb teendőm is mára. Le akarom zárni ezt az ügyet minél előbb, és ha ezzel be kell robbannom az Intézetbe, akár szó szerint, hát legyen.
- Hivatalos és sürgős ügyben jöttem - teszem még hozzá, nyomatékosítva, hogy még most szeretném azt a kíséretet, illetve hogy felesleges faggatóznia, mert nem az ő dolga. Egyenesen a vezetőkkel kell beszélnem.

Legyőzhetetlen késztetést éreztem, hogy monoton ismétlődéssel beleverjem párszor a fejem a csukott szobaajtó tömör, mahagóni anyagába, amíg a fa egyszerű faragása mintát nem hagy a homlokomon, végül inkább mégis csak csavartam egyet a kulcson, és bezártam a szobát.
Hosszú ideje nem volt ennyire jó alkalmam az Intézetből való észrevétlen távozásra, még arra is gondosan ügyeltem, hogy kínkeserves percek sokasága alatt némán csukjam be magam után az egyébként bosszantóan hangosan nyikorgó ajtót, nehogy bárki kíváncsi tekintetével is szembetaláljam magam. Még a nyomorult macska nesztelenül osonó lépteit is elkerültem, fejben már el is könyveltem a sikerem, mikor is az Intézet riasztó szirénája vészjósló vijjogással robbant a szinte üresen kongó katedrális kellemes csöndjébe, a folyosókra kényszerítve ezzel minden árnyvadászt, aki az épületben tartózkodott.
A sziréna bántó ricsajában szinte észrevétlenül elvegyült a pengék fémes csikorgása, ahogy a gazdáik megragadva őket, gondolkodás nélkül a betolakodó irányába siettek, a hosszas szitkozódásom, amivel lépteimet kísértem szinte észrevétlenül vegyült el a káoszban. Tudatában annak, hogy érdemi vezetőség nélkül maradt intézetünk védelme igencsak röhejesen festhet, végül szájhúzva ugyan, de a többiek után indultam, ahelyett, hogy kihasználtam volna a zűrzavar okozta tökéletes menekülési lehetőséget.
Mielőtt még a fiatalok szánalmas sorfala között végigkígyóztam volna a folyosó puha szőnyegén, még kiiktattam a zajforrást, megkímélve ezzel a koponyám épségét, és némi esélyt adva magamnak a logikus és felelősségteljes döntések meghozatalára.
A támadásra kész fiúk és lányok elszántan és megingathatatlanul meredtek a kezeit magasba emelő idegen szórakozott arcára, és bár legtöbbjüket láttam már küzdeni a gyakorlótéren, tudtam, hogy igazán hátrányban vagyunk a védelem tekintetében.
Néhány meglepett tekintet kísérte az utamat, ahogy keresztülverekedtem magam a többnyire tizenévesek alkotta barikádon, de szerencsére az összes kölyöknek volt annyi esze, hogy ne kérdőjelezze meg a jelenlétemet egy ilyen helyzetben. A Klávé küldöttei az összes terepgyakorlattal rendelkező embert Valentine és a Kör felkutatására köteleztek, valószínűleg én is ezzel kapcsolatos feladatot kaptam volna, ha nem rejtőzködöm olyan kiválóan az elmúlt pár napban, hogy a saját kis önző érdekeim által vezérelt ügyemmel foglalkozhassak.
- Remek észrevétel… - biccentek szórakozottan az idegen irányába egyet – Mindenképpen szorgalmazzuk a védelem érdekében a csapóajtó alá rejtett krokodilverem ötletét oda, ahol most állsz.
Jobbomban tartott tőröm a cipője felé tartva játékos köröket rajzolok a levegőbe, ahová gondolatban el is képzelem az ostoba mondén rajzfilmekbe illő szálkás fa ajtócskát, ormótlan nagy fémkarika fogantyúkkal, alatta pedig az éhes, állkapcsukat csapkodó aligátorokkal.
- Addig is, ha lennél olyan szíves elmondani, hogy mégis ki vagy te, és miért törtél be hozzánk, leköteleznél. – óvatos pillantást teszek a hátam mögé, ahol a szerény kis csapatom még mindig rendületlenül tartja a támadó pozícióját - Lehetőleg még azelőtt, hogy az íjász játékkatonáknak elfárad a keze, a szívemre venném, ha teli tűzdelnének a nyilaikkal.
Igyekszem illedelmes köntösbe burkolni a komolytalan szavaim, amik ugyan remekül ellensúlyozzák a pattanásig feszülő idegeket, és valamiképp elveszik a kialakult helyzet élét, valamiért mégis felelőtlen és veszélyes lépésnek bizonyulnak. Pedig én tényleg azt hittem, hogy a sziréna rendületlen sikoltozása nélkül majd tudok racionálisan viselkedni.

Sejtettem, hogy nem bízhatok semmit a nephilimekre, de azt nem gondoltam volna, hogy végül tényleg alulmúlják az elvárásaimat. Azt reméltem, simán befuccsolnak és elakadnak a nyomozással; nem hittem, hogy neki sem kedenek annak. Hónapokon keresztül ment a hitegetés, hogy ha elhárították a lenyúlt Végzet Ereklyéi okozta krízist, foglalkoznak az üggyel. Ha Valentine nem óhajtja megidézni Raziel Angyalt, majd foglalkoznak a kérésemmel. Ha sikerült elkapni azt az angyalvérű pszichopatát, aki felforgatta a világukat, majd... És körülbelül itt untam meg a ígérgetést. Egy rossz szavuk nem lehet, kivártam a krízist és azt is, hogy elhárítsák. Kivártam, hogy megújítsák a békéjüket a többi alvilágival. A New York utcáin eltűnt, londoni boszorkánymester ügyében viszont azóta sem történt előrelépés, és már képtelen voltam tovább várakozni. Ha már az elején átadják nekem az ügyet, lévén az én népem tagjáról van szó, már rég hazavihettem volna a családjához. Most viszont... Nos, azon is csodálkoznék, ha még életben lenne.
Az Intézettől nem messze nyílt meg a portál, melyen londoni lakásomból kényelmesen átsétáltam. Leveregettem a bőrdzsekimről a nem létező szöszöket, majd a kivilágított katedrálison pihent meg a pillantásom. Ajkam cinkos, elvetemült mosolyra húzódott, mielőtt még megindultam volna a bejárat felé. No nem úgy megy az, hogy Lilith gyermeke egyszerűen csak bevonul a New York-i nephilimek főhadiszállására...
De, igazából pontosan ez történt. Ahhoz képest, a bejutást milyen szigorú szabályok közé szorították, látszólag senkit nem érdekelt, ki sétál be a főbejáraton. Valószínűleg ezek az önhitt teremtmények azt gondolták, nincs olyan alvilági, aki be merne lépni az Intézetbe. Vagy talán a védőburokban bíztak, amely meggátolta, hogy angyalvér híján bárki is bejuthasson a kapun. Elégedett félmosollyal tapintottam ki a zsebemben a félig kiürült fiolát - ezek a dinkák sosem fognak rájönni, miféle trükkel törtem át a pajzsukon. London fő boszorkánymestere volnék, kérem szépen! Rajtam nem fognak holmi árnyvadász játékok.
Vidám dudorászással nyomtam le a kilincset és betoltam a súlyos, kétszárnyú faajtót magam előtt. Mintha hazaérkeznék, olyan természetességgel sétáltam be, habár egy pillanatra megrebbent a szemem, amikor átemeltem a lábam a küszöb felett - pont, ahogyan vártam, a világon semmi nem történt, amitől önelégült mosolyom csak még szélesebb lett. Határozott léptekkel elindultam a nagyterem felé, hogy folytassam látványos belépőmet, amikor a semmiből felvijjogtak a szirénák és az egész előtér vörös fényben kezdett úszni. Megtorpantam egy pillanatra, középső ujjammal bedugtam a fülemet. Bántott az éles zaj.
- Hupsz... - jegyeztem meg ártatlanul, majd elégedetlenkedve újból kitapintottam a fiolát a zsebemben. Az a nyomorult senkihái! Úgy látszik, annyira mégsem vagyunk jó cimborák, mint hittem; vagy talán csak a nephilimeket nem szabad lebecsülni annyira, mint ahogyan én tettem.
Alig hagytam el a folyosót, mely a bejárattól az előtérig vezetett, hirtelen árnyvadászok tucatjával találtam szemben magam - pontosabban a fegyvereikkel. Íjak, lándzsák, ostorok és pengék szegeződtek rám, tucatjával. Rezzenéstelen, halálra vált, de elszánt arcok bámultak, látszólag mindannyian készen álltak rá, hogy akár maga Valentine sétál be azon az ajtón, maga után vonszolva a sírkövét - már ha volt neki egyáltalán. A nephilimek meg a temetkezési szokásaik... Nem hibáztattam őket az elővigyázatosságukért, ugyanakkor szántam őket, amiért ennyire szerencsétlenek.
- Hupsz - ismételtem, és lassan, ártatlanul szélesre tártam a karomat, hogy jelezzem, fegyvertelen vagyok. Remekül mulattam azon, hogy sikerült az egész Intézetet felriasztanom. Mennyivel unalmasabb lett volna a hagyományos módon bejutni! Hiába fürkésztem azonban a nephilimeket, nem véltem ismerős arcot felfedezni köztük. Se egy Lightwood, se egy ismerős. Ez az én pechem...
- Ugyan már, kedveseim! Ha egy nagyobb démon lennék, vagy az az angyalvérű szörnyeteg, akitől úgy rettegtetek, nem hiszem, hogy játékkatonákkal meg tudnátok állítani.
Természetesen nem örültem volna, ha nyolcan rám ugranak és letepernek, de az Intézet védelme a gyors reakcióidő ellenére is nevetségesen gyengének bizonyult, és jobbnak láttam, ha erre felhívom a figyelmüket, béke ide vagy oda. A sziréna elhallgatott ugyan, de a terem még mindig vörös fényekben villódzott. Fagyott, gyászos némaság telepedett ránk, biztosra vettem, hogy az árnyvadászok még levegőt sem vesznek. Vártak valakire - reméltem, nem Maryse az. A helyes kis szőkének jobban örültem volna, a Branwell család mindig is közel állt a szívemhez. Lightwoodék ellenben utáltak, amennyire csak démoni ivadékot utálni lehet. Nem csodálom azok után, hogy a 19. század végén milyen csúnyán összemorrantam Gabriel Lightwooddal... Mentségemre szóljon, hogy az a kis pukkancs magába foglalt mindent, amit csak egy Lightwoodról el tudna képzelni az ember: arrogancia, halálvágy, felsőbbrendűség... Furcsa belegondolni, hogy az ő leszármazottai manapság a New York-i Intézet vezetői.
Ha már itt tartunk, Isabelle-el szívesen tárgyalnék.
Merengésemből léptek zaja szakított ki, a tömeg pedig végre utat nyitott az ügyeletes angyalvérűnek. Kíváncsian vártam, ki lesz az.

Viszonoztam a lágy mosolyt, amit Alec felém küldött, s igyekeztem a tőlem telhető legbiztatóbban nézni rá. Tényleg hittem abban, hogy megérdemli a boldogságot, s bármennyire is volt különös, de el kellett ismernem, hogy Magnusnál talán jobb párt nem is találna magának. Nem ismertem persze jól a boszorkánymestert, de a kisugárzásából, meg abból, ahogy Alecre nézett, tudtam, hogy mennyire szereti, és hogy meg fogja őt becsülni. Csak remélni tudtam, hogy az ő kapcsolatukat nem teszi tönkre semmi és senki. Igazán nagy kár lett volna érte, és nem kívántam senkinek azt a nyomorúságot, amit a szeretett személy elveszítése okoz, még ha a körülmények annyira nem is voltak hasonlóak.
Halkan felnevettem, amikor elégedetten nyugtázta, hogy azért pihentem is a kényszer szabadságom alatt. Már csak azért is volt vicces, mert valójában ez így nem volt teljesen igaz, de látszólag Alecben nem merült fel annak a gondolata, hogy csak szórakoztam. Felesleges lett volna viszont elkezdenem magyarázni neki, hogy a könyvek alatt pontosan mit is értettem, mint ahogy azt is, hogy mennyire megszenvedtem ezt a rövid időt. Olyan feleslegesnek éreztem magam, és időpocsékolásnak, mert közben végig azt láttam, hogy milyen sok teendőm lenne. Igyekeztem minél hasznosabban eltölteni azért az időmet, de a sérülésem meggátolt abban, hogy maximálisan a munkának szentelhessem a napjaimat.
Amikor biztosított arról, hogy szabad kezet kapok, és hogy minden jelentést átküldet a szobámba, bólintottam egy aprót, magamban már előre azt tervezgetve, hogy ma éjszaka biztosan nem fogok aludni. Mint ahogy holnap és azután sem… Valószínűleg egészen addig, amíg valahogy kézre nem kerítettük a gyilkost.
- Azt megköszönném – válaszoltam hálásan, amikor felajánlotta a segítségét, de tudtam, hogy mint Intézet vezető, voltak egyéb dolgai és kötelezettségei is, nem akartam plusz munkát varrni a nyakába, sem lefaragni a pihenéssel eltölthető óráiból. Nem tagadtam, a segítsége jól jött volna, elvégre több szem mégis csak többet lát, de a jövetelemnek az oka az volt, hogy segítsek, nem az, hogy hátráltassak. – Viszont ha van valami más, sürgősebb elintézni valód, akkor megoldom ezt egyedül is. Nem akarlak feltartani vagy az idődet rabolni, biztos vagyok benne, hogy sok dolgod van. – Nem akartam elutasító lenni vele, vagy azt a benyomást kelteni, hogy nincs szükségem a segítségére, mert egyik sem volt igaz, egyszerűen csak biztos akartam lenni abban, hogy nem vállal túlórát azzal, hogy még nekem is besegít a nyomozásba. Mert elég egyértelmű volt, hogy ha az összes jelentést át kívántuk nyálazni, akkor az az egész estét igénybe fogja venni, vagy ha nem is az egészet, akkor a javát.
De persze nem Alec lett volna, ha magamra hagy a papírkupac közepén, így én is letettem arról, hogy lebeszéljem a segítésről. Amikor azt mondta, hogy még van egy kis dolga, bólintottam egy aprót, majd halvány mosolyt küldtem felé, miközben azon aggodalmaskodott, hogy mit fogok csinálni ez idő alatt. Mondjuk, az a javaslata, hogy látogassam meg a többieket, kissé abszurdnak tűnt, és ez valószínűleg neki is feltűnt. Rajta kívül senki sem kedvelt itt engem, és nem hittem volna, hogy ez pár óra leforgása alatt megváltozott volna. Egyébként is jobb szerettem egyedül lenni, habár a pihenés nem igazán jöhetett szóba. Volt egy-két papír, amit még át akartam nézni én is, mielőtt belevetem magam a vámpír utáni nyomozásba, úgyhogy unatkozni biztosan nem fogok, amíg arra várok, hogy Alec is betoppanjon.
- Értem ne aggódj, Alec, feltalálom magam – feleltem megnyugtatóan. – Rendben, ott várlak – tettem még hozzá, majd figyelemmel követtem, ahogy elsiet a dolgára. Percekig csak néztem a távolodó alakját, majd végül mosolyogva megcsóváltam a fejemet. Egészen idáig nem is éreztem azt, hogy visszatértem, vagy hogy ez olyan jelentős volna, de ez a rövid beszélgetésem Aleckel ráébresztett arra, hogy azért hiányzott a New Yorki Intézet. És most… újra itt voltam. A kérdés csupán az volt, ezúttal másképp alakulnak-e a kapcsolataim, hogy sikerül-e jobban megismernem a többieket, illetve a többieknek engem. Ez, azt hiszem, nemcsak rajtam múlott.
Végül én is megindultam a szobám felé, hogy ne csak ácsorogjak egy helyben, mint az idióták, út közben pedig végig csak egyetlen gondolat visszhangzott a fejemben: Visszatértem.

folyt. köv.: Lydia szobája

 

A grimasz, ami megjelent Alec arcán, egyáltalán nem kerülte el a figyelmemet, s hiába akarta azt mutatni, mennyire félvállról veszi ezt, engem nem tudott becsapni. Biztos voltam abban, hogy nagyon zavarta, hogy még mindig nem kapott elismerést az elért eredményeiért, és valahogy azon sem lepődtem volna meg, ha valójában átkoz engem azért, amiért visszatértem. Elvégre, hiába nem volt nekem ilyen szándékom, de valószínűleg sokaknak eszébe jut, jutott vagy fog jutni az a lehetőség, hogy ismét én veszem át az Intézet vezetését. Nekem tényleg semmi ilyen tervem nem volt, és ha a Tanács rám is akarta volna sózni, akkor is visszautasítottam volna, mert ez a hely nem az én otthonom volt. Az itteniek nem ismertek, nem bíztak meg bennem, így hogyan is várhattam volna el tőlük, hogy feltétel nélküli hűséget fogadjanak? Ezzel szemben Alec élete nagy részét itt töltötte, nemcsak az Intézetet ismerte kívülről-belülről, hanem az árnyvadászokat is. Egyértelmű volt, hogy ő a legalkalmasabb a vezetői pozícióra, és Alec meg is érdemelte. Eszem ágában sem volt keresztbe tenni neki.
Én azonban hiába vélekedtem így, a Tanács tetteit és véleményét nem tudtam megmásítani. Tagadhattam volna, de mi értelme lett volna? Mert tényleg, még mindig nem nézték jó szemmel Alicantéban, hogy olyan valaki vezeti az egyik Intézetet, aki közben egy boszorkánymesterrel is randevúzik, ráadásul azonos neművel. Félreértés ne essék, nem nekem volt bajom ezzel, hanem nekik. S itt nem számított a név kicsit sem. Nem számított, hogy Lightwood volt az egyik és az sem, hogy a másik meg Magnus Bane, aki tagadhatatlanul kivívta már az árnyvadászok bizalmát. A konzervatív vezetőket ez nem hatotta meg, s hiába igyekeztem kicsit megpuhítani őket az Alicanteban való tartózkodásom ideje alatt, sok haszna nem lett.
- Biztosan akartak szólni, csak én érkeztem túl korán – válaszolta neki, bár nem tudom, miért védtem meg a Tanácsot. Nem igazán szorultak rá az én védelmemre, de az is lehet, hogy csak Alecet akartam megkímélni az igazságtól. Más az, ha valaki sejti azt, az pedig megint más, ha valaki el is mondja neki. Nem akartam elkeseríteni Alecet, mert biztos voltam abban, hogy megérkezik majd az elismerése neki is, a kemény munkáját nem hagyhatták figyelmen kívül. Vagy, legalábbis szerettem volna hinni ebben.
Szerencsére Alec is jobbnak látta, ha inkább témát váltunk, és egy sokkal barátságosabb irányba tereljük a beszélgetésünk fonalát. Ahogy szóba hoztam Magnust, egyből észrevettem a vonakodást az arcán, s már meg is bántam, hogy egyáltalán rákérdeztem. Nem akartam a magánéletében vájkálni, s bevallom, nem volt még túl sok lehetőségem arra, hogy azt gyakoroljam, hogyan is kell barátként viselkedni. Számomra nem tűnt nagy ügynek ez a kérdés, elvégre nem azt kérdeztem, hogy lefeküdtek-e már, vagy hogy mikor lesz az esküvő, engem tényleg csak az érdekelt, hogy jól kijönnek-e. Lehet, Alec értette félre a szándékaimat.
Abban mindenesetre egyetértettem, hogy ezt a témát talán nem az Intézet egyik legforgalmasabb helyén kellene megvitatni, ezért készségesen követtem őt, s így vártam arra, hogy legalább azt a tudtomra adja, együtt vannak-e még egyáltalán. Feltételeztem, hogy igen.
- Alec – tettem a kezemet a vállára, ezáltal megállásra késztetve őt, miközben egyenesen a szemeibe néztem. – Nem faggatni akarlak, és nem kell kiteregetned az egész magánéleteteket, elég, ha annyit mondasz, megvagytok – feleltem, igyekezve arra rámutatni, hogy túl gondolta a kérdésemet. Elvégre, nem azt akartam, hogy elmesélje, milyen volt az első randijuk, vagy hol voltak legutóbb. Ha meg kívánta volna osztani velem, nem tagadtam volna meg tőle, de látszott rajta, hogy nem szívesen beszél másoknak erről, én pedig tiszteletben tartottam ezt a vágyát.
Mikor biztosra vettem, hogy megértette, amit mondtam, elengedtem őt, s újból megindultam lassú tempóban. A következő kérdését hallva és a felém küldött jelentőségteljes pillantást látva halkan felnevettem.
- Teljességgel, Mr Lightwood. Elolvastam egy-két könyvet, miközben egész nap az ágyban feküdtem, és mielőtt megkérdeznéd, nem, véletlenül sem nyúltam a gyakorlóbotokért – válaszoltam neki egy mosolyt megengedve magamnak, miközben ugyanolyan jelentőségteljes pillantást küldtem felé, hogy tudja, csak szórakozok. Habár, nem volt hazugság minden szavam. Tényleg elolvasta egy-két könyvet, bár azok valójában a jelentések voltak, amiket ő küldött, illetve a gyakorlóbotot sem használtam, mert inkább a puszta kezes harcot gyakoroltam. Sikeresen el is törtem valakinek a kezét, amiért azt hitte, csak azért, mert még nem épültem fel teljesen, le is tud gyűrni engem. Ami azt illeti, utána vagy két napig nem tudtam a karomat mozgatni, de legalább elégedettséggel töltött el, hogy a másik árnyvadász szarvait le tudtam törni.
És persze, nem telt le még a két perc se talán, de mi már bele is kezdtünk a munkába, ahogy megálltunk a fal mellett az aula egyik eldugottabb, kevésbé nyüzsgő részénél. A kérdésére csak bólintottam egy aprót.
- Ami azt illeti, pontosan emiatt tértem vissza. A Konzul rám bízta a feladat megoldását, és nekem is jól jön minden segítség – feleltem, majd figyelmesen hallgattam a véleményét. Megértettem az elővigyázatosságát, ezért én is halkabbra vettem a hangomat, hogy csak mi halljuk azt, más viszont ne.
Karba tettem a kezemet, és elgondolkodva támasztottam meg kézfejemmel az államat. Amit Alec mondott, az nem volt hülyeség. Megértettem, miért gyanakodott, és mivel Raphaelről volt szó, nagyon is könnyen előfordulhatott, hogy titkolt valamit. A probléma csak az volt, hogy bizonyítékunk nem volt, s semmivel sem tudtuk volna megszorongatni őt vagy beszédre bírni. Ha akarta volna, már elárulhatta volna, de a hallgatás az ő esetében túlságosan is gyanús volt.
- Biztosan tud valamit – értettem egyet Aleckel. – Azt nem hinném, hogy köze lenne az esethez, közvetlenül. Azonban nincs még semmi a kezünkben, amivel ösztönözhetnénk őt arra, hogy áruljon el mindent, amit tud. Odamehetnénk fenyegetőzni, de azzal csak magunk alatt vágnánk a fát, ha a kezünk üres. Nem kockáztathatjuk azt a törékeny békét, ami most fennáll köztünk árnyvadászok és alvilágiak között. Addig nem, amíg biztosra nem tudunk valamit – fejeztem ki aggodalmaimat Alecnek egy nagy sóhaj kíséretében. Még alig hogy megérkeztem, már megfájdult a fejem, és valahogy volt egy olyan sanda gyanúm, hogy ez nem lesz jobb, csak rosszabb. – Van esetleg még valami nyomunk, amin elindulhatnánk? Illetve, újra átfutnám a jelentéseidet. A tetthelyszínek milyenek voltak? Van valami kapocs közöttük, vagy teljesen véletlenszerűek? És a meggyilkolt árnyvadászok, azon kívül, hogy mind Kör tagok voltak? – faggatóztam tovább, miközben a gondolataim ezerrel pörögtek. Tudtam persze, hogy a megoldásra nem fogunk rájönni most rögtön, de minél előbb szerettem volna lezárni ezt az ügyet. Már így is túl sokan vesztették életüket, nekem pedig minden információra szükségem volt, nem számít, milyen jelentéktelennek is tűnt az.