Csak egyetértően bólintottam arra, hogy ő szeretne Isabelle-lel beszélni. Azon ugyan meglepődtem kissé, amit oknak felhozott, tehát hogy még nem volt túl kommunikatív, ergo nem igazán engedett be a szobájába senkit, de nem tettem rá semmilyen megjegyzést. A viselkedése teljesen érthető volt. Amikor én veszítettem el a legfontosabb személyt az életemből, ráadásul a saját hibám miatt, akkor én is hasonlóan viselkedtem. Már-már a teljes összeomlás szélén álltam, de aztán valahogy sikerült talpra állnom, és továbbmennem. Hogy hogyan voltam erre képes? Nem tudnám megmondani a választ. Talán az a felismerés volt, hogy egy árnyvadász élete tele van veszteségekkel, és hogy az élet ettől nem áll meg. Én ugyanúgy árnyvadász voltam továbbra is, aki a mondénok védelmére esküdött fel, épp ezért, hogy megakadályozzam azt, hogy másokat is ilyen veszteségek érjenek, kénytelen voltam összeszedni magam. Biztos voltam benne, hogy Isabelle is képes lesz rá, mert erős volt, nemcsak testileg, de lelkileg is. A seb most még túl friss volt, de idővel ez enyhülni fog, én pedig csak remélni tudtam, hogy megtalálja majd az életének a célját, amibe kapaszkodva újra erőre kaphat.
A hatodik érzékem azt súgta, hogy Alec nem mondta el a teljes igazságot Jace-szel kapcsolatban, de jobbnak láttam, ha inkább nem is forszírozom ezt a témát. Tudtam, hogy Alec nem azért nem mesélt el nekem mindent, mert nem bízott meg bennem, és ez a tudat elég volt ahhoz, hogy inkább annyiban hagyjam a témát. Ha nem mondta el, akkor valószínűleg nyomós oka volt rá. És talán tényleg jobb volt nekem is így. Épp elég volt a vámpírügyével foglalkoznom, nem hiányzott még az is, hogy jobban belemerüljek Alecék ügyébe. Amennyire hajlamosak voltak a szabályszegésre… Mindenkinek jobb volt így.
A késő esti vacsoránkat csendben fogyasztottuk el, mindketten a gondolatainkba voltunk merülve, vagy csak a fáradtság vett ennyire erőt rajtunk (nálam inkább az előbbi), mindenesetre nem szóltunk egy szót sem. Alec válasza arra a hirtelen tett kijelentésemre, miszerint jó újra itt lenni, megmelengette a szívemet, és ezt egy halvány mosoly kíséretében a fiú tudomására is adtam. Tényleg jól esett, hogy ha más nem is, de legalább ő örült annak, hogy újra itt voltam. Habár nem gondoltam volna, hogy New York ilyen fontos lesz a számomra is, de kicsit sem bántam a történések eme fordulatát. Egy hely, amit valamelyest otthonának érez az ember, ilyenre mindig szükség volt.
Ahogy a szendvicsem utolsó falatjaihoz értem, egyre jobban úrrá lett rajtam is az álmosság, így miután elmostam gyorsan a tányéromat az evés befejeztével, egyáltalán nem ellenkeztem Aleckel. Elhagyva a konyhát újra a szobám felé vettük az irányt, ezúttal azonban nem szóltunk egy szót sem, csak csendben egymás mellett lépkedtünk. Megérkezve az úti célunkhoz, Alec pár lépéssel az ajtó előtt megállt, így én is így tettem, miközben szembe fordultam vele.
- Neked is jó éjt, Alec. Holnap még egyeztetjük a nyomozás részleteit – tettem még hozzá, majd miután elköszöntem tőle, kinyitottam a szobám ajtaját, és beléptem azon, nem várva meg, hogy Alec elmenjen. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy fáradt voltam, másrészt pedig az, hogy sejtettem, addig Alec sem ment volna el, amíg én be nem lépek a szobámba.
A rám törő fáradtság ellenére is még újra elővettem a jelentéseket, hogy még egyszer átolvassam őket, olyan információkat keresve, amik eddig elkerülhették a figyelmünket, de sajnos nem értem a papírok végére, mert bealudtam az asztalomnál ülve. Órákkal később ébredtem fel arra, hogy rettenetesen fáj a nyakam a kényelmetlen póz miatt, úgyhogy még egy pár órára befeküdtem az ágyamba, mivel magamat ismerve tudtam, hogy a reggel első napsugaraival én is talpon leszek már, hogy belevethessem magam a teendőimbe. De mindez már nem foglalkoztatott, csak annyi érdekelt, hogy aludhassak még egy keveset.
 

Nem mondhatnám, hogy 100%-ban biztos voltam Izzy tettrekészségében vagy abban, hogy elfogadja az általunk neki szánt szerepet. A húgomban viszont teljes mértékben és rendíthetetlenül hittem. Nem csak abban, milyen erős árnyvadász és mennyire hasznára lesz majd Lydiának, hanem abban is, hogy lelkileg is elég kemény ahhoz, hogy összeszedje magát és kilábaljon a gödörből, ahová zuhant. Hittem benne, hogy ki tudom csalni onnét, és újra teljes erejében tér majd vissza, segítvén nekünk felgöngyölíteni ezt az ügyet. Így hát örültem, hogy Lydia is megszavazta neki a bizalmat és rábólintott az ötletemre.
- Ha nem bánod, beszélnék vele én. Ő most még nem igazán... Öhm... Kommunikatív. - zavartan megköszörültem a torkom, és remélem, ez a hír nem igazán tántorította el. Tudom, kezdésnek nem túl biztató, hogy a húgom senkit nem hajlandó beengedni a szobába, de már bennem volt az elhatározás, hogy a közeljövőben véglegesen változtatok ezen. Nem csak azért, mert aggódtam Izzyért és szerettem volna a szobámon kívül tudni, hanem mert képtelen voltam továbbra is elviselni a körülötte legyeskedő vámpír fiút. Ha a húgom talpra áll, végre ő is eltűnik az Intézetből - legalábbis ebben reménykedtem.
- Teljesen igazad van - komoran bólintok a szavaira, hiszen Sebastian után tényleg gondolnunk kell az áruló lehetőségére is. Elkeserít, hogy az a közeg, ahol utolsóként kéne keresnünk a veszélyt, már-már prioritást élvez a többi felett... Hiszen a sajátjainkban kéne a legjobban megbíznunk, ehelyett bármilyen veszély merül fel, az az első, hogy magunk közt keressük a tettest. Az elmúlt évek eseményei sajnos rászolgáltak erre, de attól még szomorú, hogy valami, aminek nem így kéne működnie, ennyire alapjaiban rossz.
Habozok. Tudom, hogy megbízhatok Lydiában, mert nem adná tovább senkinek sem az információt, de attól még, hogy ő ilyen téren megbízható, nem jelenti azt, hogy a történtek ismertetése ne növelné a rizikófaktort. Hiszem, hogy ha rendesen elmagyaráznám a számára, megértené a történteket, a szándékainkat és azt is, amit tenni készülünk, de ez az egész annyira távol áll tőle... Neki ott van a vámpíros szál, hogy arra koncentráljon, felesleges belekeverni a négyesünk újabb törvényszegésébe. Biztonságosabb, ha kimarad belőle, és nem miattunk, hanem saját maga miatt. Nem szeretném bajba keverni a Klávé előtt, ezért nem számolok be neki Jace-ről, csak ha már feltétlenül szükséges.
- Mostanság nem igazán önmaga, rémálmok gyötrik. Szerintem még mindig Max miatt... - elhallgatok, és ez felfogható az együttérzés, a megértés, a gyász jeleként is. Remélem, hogy Lydia pontosan így értelmezi, hiszen félig igazat mondtam, Jace-nek tényleg ez a baja, csakhogy ennek semmi köze az öcsénkhez.
- Nem hiszem el, hogy nincs más lehetőség... - letámaszkodtam egy pillanatra a pultra, nagyot sóhajtva a ránk nehezedő nyomás súlya alatt. Árnyvadászok vagyunk, harcra képeztek ki minket, most pedig állunk és tehetetlenül várjuk, hogy a vámpír újból lecsapjon valakire közülünk... Nem akartam elhinni, hogy ez igaz, pedig Lydiával mindent átrágtunk már. Nincs más megoldás. Az ötletére csak tétován bólintottam. Legyen úgy, ahogy ő szeretné, nekem is jó lesz úgy. Ha ő nem lenne, mindent nekem kéne csinálnom, szóval bármilyen feladatot is bíz rám, tökéletesen megfelel.
A szendvicsek hamar elkészültek, úgyhogy a pultnak dőlve enni kezdtünk. Az álmosság egyre inkább csavarta a fejem, hosszabb pillanatokra is lehunytam a szemem, hogy pihentessem, hiszen csend telepedett közénk, az evés meg sötétben is jól megy. Lydia hangja rántott csak vissza a félálomból, amibe rágás közbe kerültem. Öntudatlanul is elmosolyodtam, hiszen jól esett, hogy tényleg így érzi. Tudom, milyen rizikósan indult eleinte a kapcsolatunk, de mára már ő is a csapatunk pótolhatatlan tagja lett. Mindegy, merre sodorja már innentől az élet vagy a munkája, egy része örökké velünk marad, és ide bármikor visszatérhet.
- Jó, hogy újra itt vagy. - felelem kiszélesedő mosollyal, mielőtt még folytatnám az evést. Eltűntetem az utolsó falatokat is, aztán pár suta mozdulattal elmosom a tányért és a csepegtetőre teszem. Nagyot nyújtózva fordulok vissza Lydiához, nem sürgetem, kivárom, hogy végezzen, és ha ő is befejezte az evést, akkor állammal az ajtó felé intek, jelezve, menjünk vissza. Zsebre dugott kezekkel kullogok mellette, csendben, a folyosón már nem akarok zajongani azzal, hogy beszélgetünk. A szobájához érkezve viszont megtorpanok az ajtó előtt. Egészen idáig elkísértem, de ennél beljebb már nem mennék. Mindketten elég fáradtnak látszunk, holnap is lesz nap.
- Akkor, jó éjszakát! Reggel beszélünk. Pihend ki magad! - szembefordultam vele, hogy rendesen elköszönhessek, bár őt ismerve még biztosan olvasgatja kicsit lefekvés előtt a lapokat. Abban is kételkedem, mennyit sikerült Idrisben pihennie... Mosollyal az arcomon intettem búcsút, és ha nem akart mást mondani, akkor megvártam, hogy belépjen az ajtón, mielőtt a saját szobám felé indultam volna. Nem emlékszem, hogy jutottam el az ágyamig, csak azt tudom, hogy ledobáltam a ruháimat és beborultam a paplanok közé, aztán már aludtam is. A szándékot, hogy egyszer még átgondoljam az egész ügyet, elcsenték az álommanók...

Amikor Alec elsőként a húgát ajánlotta arra a feladatra, hogy Raphael után szaglásszon, már a nyelvem hegyén is lett volna az elutasítás, elvégre, mindenki tudta, hogy Isabelle mennyire nem viselte jól még ennyi idő elteltével sem Max elvesztését, és ezért senki sem hibáztathatta. Ugyanakkor ez a feladat egy pszichésen is stabil embert kívánt, elvégre nagyon fontos volt, hogy senki, de senki ne tudja meg, hogy miben mesterkedünk. Nagyon nem tett volna jót az alvilágiakkal való kapcsolatunknak az, ha kiderülne, ok nélkül nyomozunk utánuk. Ugyanakkor azt sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy Izzy még mindig az egyik legjobb árnyvadászunk volt, akinek a segítségére igenis szükségem volt ehhez az ügyhöz. Alec pedig biztosan nem véletlenül őt javasolta, ha pedig ő úgy gondolta, hogy Isabelle képes teljesíteni ezt a feladatot, akkor én hittem neki. Bíztam az ítélőképességében ennyire, főleg, hogy a húgáról volt szó – ha úgy gondolta volna, hogy ezzel veszélynek tesz ki nemcsak minket, hanem őt is, akkor biztosan nem ajánlotta volna.
- Rendben, ha ő is elfogadja, akkor rábíznám ezt a nyomozást. Megkérdezed te őt, vagy menjek én hozzá? – kérdeztem még meg, csak hogy biztosan tudjam, miket kell majd megcsinálnom még holnap. Nem lett volna ellenemre persze az sem, hogy én kérjem fel Isabellet erre a feladatra, de úgy voltam vele, hogy lehet, Alec akarná majd… Mégis csak ő volt a bátyja, úgyhogy a döntést rábíztam.
- Szerintem teljesen érthető, hogy nem az az első gondolatod, hogy a sajátjaink között keress egy árulót, de nem zárhatjuk ki ennek sem a lehetőségét. Én sem szívesen gyanúsítgatom a társaimat, de mivel ennyire keveset tudunk még erről az ügyről, minden eshetőséget számításba kell venni – magyaráztam Alecnek higgadtan, megpróbálva azért nem úgy feltüntetni magamat, mint aki minden áron árulót akar keresni a saját soraink között, mert hát, nem ez volt a helyzet, de minden opcióra gondoltam már. – Jobb félni, mint megijedni – tettem még hozzá, de aztán jobbnak láttam, ha inkább nem firtatom tovább ezt a témát. Elvégre ez ügyben sem tudtunk semmi pontosat még, úgyhogy felesleges lett volna bizonyítékok nélkül bárkit is meggyanúsítani.
Amikor elismerően bólintott az ötletemet hallva, halvány, elégedett mosoly telepedett az ajkaimra, ez azonban nem sokáig volt látható az arcomon, ugyanis az, ahogy megakadt a mondat közepén Jace említésére, aggasztani kezdett. Egyből összeráncoltam a szemöldökömet, és így fürkésztem Alec arcát, arra várva, hogy befejezze a mondatát, vagy kibökje, hogy mi bántja. Mivel még csak most tértem vissza Idrisből, elképzelésem sem volt, hogy Jacenek mi baja lehetett, és ha a parabataiát ennyire aggasztotta, akkor ott valószínűleg komoly gond volt.
- Ő valóban jó választás lenne, de Alec, történt valami? – kérdeztem tőle óvatosan, nem lévén biztos abban, hogy Alec beszélni fog erről, avagy sem. Nem éreztem magam annyira a családjuk tagjának, hogy mindent tudjak róluk, de szerettem volna, ha Alec tényleg tudja, nekem bármit elmondhat. Nem voltam az a pletykálkodós típus, aki fűnek-fának elújságolta volna, hogy az egyik legjobb árnyvadászunk, nevezetesen Jace Herondale nincs épp formában. – Esetleg én is felvállalhatom ezt a szerepet – tettem még hozzá, arra az esetre, ha Alec tényleg nem bízta volna ezt a fontos és igen veszélyes szerepet a parabataiára, bármilyen okok is vezérelték.
Amikor a Magnusra vonatkozó kérdésemre válaszolt, én csak bólintottam egy aprót. Valahogy pont erre számítottam, úgyhogy nem ért meglepetésként a válasza, és így legalább megbizonyosodhattam afelől, hogy ilyen szempontból most nem számíthattunk a segítségére. Ha valami varázslat kell majd, akkor persze, nem volt semmi gond, de mint informátor, úgy nem. Ahhoz ugyanis nem fűztem túl sok reményt, hogy Raphael bármit is elárulna neki, és szerintem ezzel mindannyian tisztában voltunk. De a szándékot értékeltem, jól esett, hogy ő is próbált segíteni nekünk, holott nem lett volna muszáj.
Ahogy megérkeztünk a konyhához, Alec kinyitotta előttem az ajtót, én pedig miközben beléptem a helyiségbe, bólintottam egy aprót hátra nézve rá, hogy ezzel is jelezzem, tökéletesen megfelel a melegszendvics, meg a holnap reggelre vonatkozó terv is. Most már egyébként is késő volt, így bármennyire is voltam munkamániás, a fáradtság kezdett egyre jobban eluralkodni felettem, s lassan már nem vágytam semmi másra, csakhogy egyek valamit, és aztán bedőlhessek az ágyamba, holnap pedig újult erővel vethessem magam bele a nyomozásba.
Amint Alec elővett két tányért, én is odaléptem mellé, hogy aztán így együtt gyorsan összedobhassuk a szendvicsünket. A magam részéről eléggé a gondolataimba feledkeztem ez idő alatt, természetesen a vámpírunkon agyaltam, amiből végül az rántott ki, hogy Alec megszólalt, és ő is kifejezte azt, hogy mennyire elakadtunk. Bármennyire is volt szomorú és kétségbeejtő, de sajnos tényleg így volt, így kénytelen voltam kelletlenül bólintani egy aprót.
- Már csak annyit tehetünk, hogy várunk arra, mikor és hol jelenik meg legközelebb a vámpír. Hátha akkor többet sikerül megtudnunk – válaszoltam neki egy apró sóhajt követően, ezzel is mutatva, hogy mennyire nem fűlött ehhez a fogam nekem sem. Elvégre, ez egyúttal azt is jelentette, hogy még valakinek meg kell halnia közülünk…
Halkan felnevettem, amikor Alec elsorolta újból mindazt, amit megtehettünk az ügy érdekében, miközben elvettem a felém nyújtott tányért, és azt fogva leültem vele szemben egy székre.
- Én azt javaslom akkor, hogy te először szervezd meg a Raphaeles akciót, én addig beszélek a boncnokokkal és írok a Konzulnak is mihamarabb. A tőrbe csalós akciót hagynám a lista végére egyelőre – magyaráztam neki elgondolkozva, miközben lassan a szendvicsemet kezdtem majszolni.
Egész eddig a nyomozáson kattogott az agyam, de valahogy most, ahogy így békésen üldögéltünk Aleckel a konyhában, ismét rám tért az az érzés, hogy hazatértem. Jó volt újra New Yorkban lenni, számomra legalábbis. Az én jövetelemnek lehet, hogy nem örült mindenki, de itt legalább tudtam, hogy kikben bízhatok meg, és kikben nem. Míg Idrisben azért óvatosan kellett bánni az árnyvadászokkal, elvégre ki tudja, ki az, aki a pozíciómra pályázik, ki az, aki ki akar túrni engem egy olyan sérelme miatt, amiről én igazából nem is tudok. New Yorkban ez más volt, valahogy… olyan könnyű volt. Megszűnt az a fajta nyomás, ami folyamatosan óvatosságra késztetett, és itt úgy éreztem, hogy önmagam lehetek – már amennyire el szoktam én engedni magam, és le szoktam engedni az álarcomat.
- Jó újra itt lenni – szólaltam meg hirtelen felpillantva Alecre egy halvány mosollyal az arcomon.
 

Lydia ötletét hallva eszembe jutott, hogy talán két legyet is üthetnénk egy csapásra. Sok dolog aggasztott mostanság, és talán a Raphaeles ügyet össze lehetne kötni Izzy lábadozásával. Ez az egész nyomozás jó ürügyként szolgálhatna számára ahhoz, hogy végre kidugja az orrát a szobájából és visszatérjen terepre. Nem túl nehéz feladat, de kellően komoly és méltó az Intézet egyik legjobb árnyvadászához. Már csak az a kérdés, rá tudom-e venni a húgomat, hogy segítsen Lydiának, illetve hogy ő beleegyezik-e, hogy még az én instabil húgomra is felügyeljen.
- Arra gondoltam, Izzy-t ráállíthatnánk Raphaelre. Tudom, hogy egy ideje már nem volt terepen, de pont ezért jönne neki jól valami egyszerű, mégis fontos feladat. Ismered őt, a férfiak terén egész ügyes - Keserédes mosollyal zárom a megjegyzést, hiszen sosem rajongtam különösebben Iz ezen "tehetségéért". Választhatott volna más hobbit magának, minthogy az alvilág legrosszabb arcaival randizgat csak azért, hogy bosszantsa vele a szüleinket. Nem mintha én nem az alvilágból választottam volna magamnak párt, de teljesen más célból. Vagyis hát... Igazából nem is volt konkrét célom vele.
Töprengve bólogattam Lydia szavaira, látszott, hogy tényleg elszánt és addig nem nyugszik, amíg ki nem csikarja a Konzul kezéből a listát. Volt egy olyan érzésem, hogy ő sikerrel fog járni, amilyen magabiztos kiállású. Bár tény, hogy a húgom tárgyalásán összerúgta a port az Inkvizítorral, de abból sem jött ki végül túl rosszul, én pedig örökké hálás leszek érte. Ráadásul rávilágított egy olyan pontra, amin még nem gondolkodtam el.
- Pedig annyira evidens... Mégsem jutott eddig eszembe azon töprengeni, honnan tudhatta a vámpír, hogy kik a Kör tagok. Hiszen a rúnájuk már nem látható, és nem járhatta egész nap a várost, míg bele nem fut egybe - felszisszentem a gondolatra, hogy talán áruló lapul köztünk. Az utóbbi időszakban túl sok jutott belőlük, és nagyon nem akartam még egyről lerántani a maszkot. Viszont Lydiának igaza volt abban, hogy nem zárhattuk ki ezt a lehetőséget sem. Halk, ideges sóhajjal a hajamba túrtam és igyekeztem nem sokat foglalkozni ezzel. Már Lydia hatásköre.
- Határozottan jó ötlet - biccentek az ötletét hallva. Az enyémnél biztosan jobb, és talán hatásosabb is. Na és persze sokkal veszélyesebb. - És elég rizikós is. A legképzettebb árnyvadászainkra lesz szükségünk. Vagyis Jace... - elhallgattam. Újabb rizikós pont. Nem számíthattunk Jace-re, vagyis nem teljes bizalommal, hiszen mostanság valami láthatóan nem stimmelt vele. Féltem őt terepre vinni, mindig attól rettegtem, hogy valami történni fog. A levegőben éreztem a vihart, és fogalmam sem volt, mikor robban ki. Márpedig Jace-re szükségünk van, ha valaki, ő sikeresen el tudná végezni ezt a küldetést úgy, hogy nem nyiratja ki magát. Ekkor jöttem csak rá, hogy nem hagyhatom félbe a gondolatot, valamit mondanom kell Lydiának is. - Ő jó választás. - tettem még hozzá kissé kelletlenül. Még egy dolog, ami miatt fájhatott a fejem... A Magnusra vonatkozó kérdésére csak sajnálkozón megráztam a fejem, jelezve, semmire sem jutottam ezen a vonalon. Természetesen eszembe jutott, hozzá fordultam először, és akkor is, amikor úgy éreztem, Raphael eltitkol valamit.
- Az ügyről nem tud semmit, viszont azt mondta, annak megpróbál utána járni, Raphael mit titkol. Jóban vannak, úgyhogy hátha vele megosztja majd, amit velünk nem - Azonban kételkedtem ebben, hiszen Raphael tudta, hogy Magnussal együtt járunk, vagyis amit neki elmond és olyan, az az információ valószínűleg nálam köt majd ki. Ezáltal pedig vagy elmondta volna már nekem, ha tudott volna valamit, vagy nem fogja elmondani Magnusnak, ha azt akarja, hogy ne tudjuk meg.
Épp ideje volt már a szünetnek. Követtem Lydiát a folyosón, egészen a konyháig. Itt nőttem fel, így nem ért szokatlanul a kihaltság és a nyugalom, sőt, inkább csodálkoztam rajta, mennyire átlagos ez a nap is. Arra számítottam, a dolgok felpezsdülnek majd Lydia érkezésével, mégis úgy tűnt, mindenki remekül és jó mélyen alszik.
- Melegszendvicset javaslok, és közben átbeszélhetjük, merre tovább, a többit pedig majd reggel - kíváncsian oldalra sandítok rá, hogy mit szól az ötletemhez. Nyitom előtte a konyha ajtaját és megtartom, hogy beléphessen, majd rögtön azzal kezdem, hogy előveszek két tányért. Ha segít, ketten gyorsan megcsináljuk a szendvicseket, vagy bármi mást, amit ő kíván. Ilyen minimális szinten azért még én is háziasnak mondhatom magam, Magnus mellett pedig különösen sokat fejlődtem.
- A következő lépés... Nem is tudom, merre lehetne innen továbbhaladni. Tényleg úgy érzem,hogy elakadtunk. - Könnyed sóhajjal dolgoztam a késő esti vacsoránkon, és Lydiára sandítottam közben néha, hogy lássam, mire gondol. Halványan elmosolyodtam a látványon. Jó, hogy újra itt van, tényleg a legjobbkor jött és remek segítség. - Talán meg kéne szervezni azt a tőrbe csalós akciót, illetve Raphael újboli kihallgatását. Illetve a Konzultól el kell kérni a listát, és jó lenne, ha újra beszélnél a boncnokainkkal is, hátha kihagytak valami fontosat a jelentésükből. Aztán... imádkozunk az Angyalhoz.
A szendvicsek hamar elkészültek, elosztottam őket egyenlően a két tányéron, aztán jó étvágyat kívánva neki is esten az enyémnek. Nem ültem le, csak a pultnak döntöttem a hátamat és töprengve bámultam a szemközti falat.

Egyetértően bólogattam, amikor Alec elárulta, hogy a vámpírtevékenységekben semmi szokatlant nem észlelt. Normál esetben persze örültem volna ennek, elvégre Raphael jól végezte a munkáját, és tényleg gondoskodott arról, hogy a Törvény be legyen tartva, de jelen pillanatban azt kívántam, hogy bár ne így lett volna. Akkor sokkal könnyebben fogást tudtunk volna találni rajta, hogy kicsit megszorongathassuk, és minden szükséges információt kiszedhessünk belőle. De így tovább tapogatózhattunk a sötétségben, anélkül, hogy lett volna bármilyen nyomunk, amin elindulhattunk volna. Kellemetlen egy helyzetbe kerültünk.
- Azért szerintem érdemes lenne jól odafigyelni a vámpírokra, hátha találunk egy olyan ügyet, amivel megzsarolhatjuk Raphaelt, ha már önszántából nem mondott el mindent nekünk. Persze, ezt titokban kell tartunk, így olyan árnyvadászokra kell bíznunk ezt a feladatot, akik biztosan nem buknak le, és nem jár el a szájuk. Elég kínos lenne, ha kiderülne, szaglászunk utánuk. Biztos vagyok benne, hogy Raphael sem venné jó néven – magyaráztam Alecnek az ágy előtt állva, majd amint ő kezdett el tovább beszélni, válaszolva a kérdéseimre, én ismét a szobában járkálgattam. Figyelmesen hallgattam, amit a volt Kör tagok listájáról mondott, és akaratlanul is egy fáradt sóhaj hagyta el az ajkaimat. Teljesen a Klávére vallott, hogy hiába volt itt ez a sürgető ügy, ők a segítséget még így is megtagadták, mintha azt várták volna, hogy majd mi mindent magunktól kiderítünk. Mintha ez olyan egyszerű lett volna.
- Írok egy levelet a Konzulnak én is, amiben a cenzúrázatlan listát kérem. Amennyiben nekem is vonakodnak odaadni azt, akkor megelégszek azoknak az árnyvadászoknak a neveivel is, akik New Yorkban tartózkodnak. Az sem lenne rossz óvintézkedés, hogy a többi Alicantéban tartózkodó volt Kör tagot Idrisben tartsuk. Ezáltal megvédhetnénk az életüket is, hisz oda engedély nélkül egy alvilági nem léphet be. Természetesen ezt is a lehető legnagyobb titokban kellene tartani, nehogy kiderüljön, van köztünk egy áruló, aki kiszivárogtatja annak a vámpírnak a volt Kör tagok identitását.
Tudom, hogy nem volt szép dolog a gyanúsítgatás, főleg akkor nem, ha a sajátjainkról volt szó, de ez egy igen kényes ügy volt, és nekem nagyon bűzlött valami benne. Kezdetnek, hogy az a vámpír honnan tudta, kik voltak anno Kör tagok? A Klávé ezt mindig nagyon diszkréten kezelte, és csak egy szűk kör ismerte az összes megtért árnyvadászt. Én is, hiába voltam a Klávé diplomatája, csak néhányukról tudtam biztosan, hogy egy ideig Valentine oldalán álltak, az összes nevet én sem ismertem. Épp ezért ötlött fel bennem az a kérdés, hogy ez a vámpír honnan tudta, kiket kell megölni? Biztosan nem véletlen egybeesés volt, ahhoz már túl sokukat ölte meg. Ezt mindenesetre jobb volt titokban tartani, mert ha kitudódna, hogy lehet, áruló van köztünk, eluralkodna a káosz, és ezt mindenképp szerettem volna elkerülni.
- Nos, ez sem rossz felvetés, de nem erre gondoltam. Hanem arra, hogy egy álcázó rúna segítségével mi vehetnénk fel az egyik volt Kör tag kinézetét, annak reményében, hogy az a vámpír megtámad minket – magyaráztam Alecnek, majd amikor kifejezte kételyeit, csak egyetértően bólintottam egy aprót. Valóban elég hihetetlen volt, hogy senki nem tudott semmit. Mindenki hallgatott, ami akaratlanul is felvetette azt a gondolatot bennem is, hogy mégis tudtak valamit, csak szólni nem akartak róla. Bosszantott, nem is kicsit, főleg, hogy ellene tenni nem tudtunk semmit. – Magnust kérdezted már? Hogy neki mi a véleménye erről az egészről, vagy hogy hallott-e esetleg valamit? – kérdeztem Alectől, de persze nem erőltettem a dolgot, ha esetleg nem kívánt volna erről beszélni, vagy a boszorkánymestert is bevonni a nyomozásba. Nem tagadom, hogy minden segítségre szükségünk lett volna, de ha abból indultam ki, hogy Magnusnak és Alecnek milyen volt a kapcsolata, biztos voltam abban, hogy hozzá fordult először, ami egyet jelentett azzal, hogy még ő sem tudott semmit.
Végül visszaültem az ágyra, miközben azt hallgattam, ahogy Alec a saját teóriáját vezette fel. Őszintén szólva, én soha nem gondoltam volna arra, hogy egy vámpír lepaktálna esetleg egy démonnal, tekintve, hogy nem fordult elő ez idáig túlzottan, de azt is értettem, hogy Alec miből következtetett erre, épp ezért botorság lett volna tőlem egyből elvetetni ezt a lehetőséget. És igazából, annyira nem volt elképzelhetetlen ez az egész. Sok mindent megmagyarázott volna, de mivel semmit nem tudtunk biztosra, inkább nem kezeltem ezt a lehetőséget úgy, hogy biztosan erről van.
- Érdekes felvetés, nem tagadom, és mindenképp megér egy próbát ennek is utána járni – bólintottam egyetértően, majd csendben hallgattam a további észrevételeit. Igazából, nekem fel sem tűnt az idő múlása, ki tudja, hogy már mióta ülhettünk a szobámban ezt az ügyet beszélve, és amíg Alec nem kérdezte meg, hogy nem vagyok-e éhes, fel sem tűnt, hogy egy-két falatot elfogadnék, olyannyira bele voltam merülve a gondolataimba.
- Rendben, akkor tartsunk egy szünetet, és menjünk együnk egyet. Mit szeretnél? Tekintve, hogy az éjszaka közepe van, és semmi nehezet nem kívánok – magyaráztam Alecnek, miközben felálltam az ágyról, és az ajtó felé biccentettem, ezzel jelezve a számára, hogy menjünk akkor a konyhába. – Vagy ha te már elfáradtál, akkor folytathatjuk holnap is a munkát, feltéve, hogy van még mit átbeszélünk. Bár azt határozottan el kellene döntenünk, hogy mik legyenek a következő lépéseink – tettem még hozzá, miközben várakozóan pillantottam a fiúra. Igaz, hogy semmi meggondolatlan cselekedetet nem kellene tennünk, ez az ügy sokkal nagyobb meggondolást igényelt, mint azt alapból gondoltam volna, de azt sem tudtam volna megtenni, hogy csak üljek a fenekemen arra várva, hogy a vámpír mikor lendül ismét akcióba.
Amennyiben Alec is felkelt az ágyról, és beleegyezett a szünetbe, megindultunk a konyha felé. Furcsa volt most az Intézet folyosóit róni. Nappal nyüzsgött minden, nem lehetett volna sehova menni anélkül, hogy egy másik árnyvadászba ne botoljunk, most pedig kongott az egész épület az ürességtől. Annyira, hogy még a saját lélegzeteimet is hallottam.

 

Lydia következtetése fájdalmas volt ugyan, de helyes és helytálló. Nehezet sóhajtva bólogattam, és az előttünk kiterített papírtengeren járt-kelt a szemem. Információk hálójának láttam, szanaszét lehányt morzsáknak, melyek közt nekünk valamiféle kapcsolatot kellett volna találnunk. Elképzelésem sem volt, hogy újabb áldozatok nélkül mégis hogyan fogunk fényt deríteni a rejtélyre, és rosszul éreztem magam, amiért tényleg közelebb vitt volna minket a megoldáshoz a láncszem egy következő darabja. Nem akartam, hogy még többen meghaljanak, de ennyi adat egyszerűen túl kevés volt.
- Nos... Igen. - ismertem be kelletlenül, hogy verbálisan is alátámasszam a kijelentését, habár így csak még rosszabbul éreztem magam. Angyalvér folyik az ereinkben, Raziel különleges képességekkel ruházott fel minket, mégis hogy lehet, hogy képtelenek vagyunk megoldani egy sorozatgyilkosságot? A további szavaira csak tovább bólogattam, hiszen jól látta a helyzetet. Luke mondén rendőrségi kapcsolatait is bevontuk az ügybe, de hát nem támaszkodhattunk természetfeletti dolgokban túlságosan rájuk. A vámpírok, halott emberek lévén, nem sokszor adnak ujjlenyomatot vagy DNS mintát.
- Semmi szokatlan. Lehet, hogy titkolózik, de a klánja dolgaira sokkal jobban felügyel, mint az elődje. Legalábbis a kihágások száma jelentősen csökkent, és az újonnan átváltoztatottakról is gondoskodnak - Nem szívesen ismertem be, hogy Raphael jól végezte a munkáját. Valahogy ellent mondott a büszkeségemmel, hiszen gyanúsítottam őt.
- Igen. És nem teljesen - feleltem a kérdésére a fejemet ingatva, és mivel ő járkálni kezdett, én hátrébb csusszantam az ágyon, hogy hátamat az ágyrácsnak támaszthassam. - A Klávé nem szívesen dicsekszik azzal, kik szolgálták egykor Valentine-t... Természetesen van listájuk, de fukarkodtak csak úgy átnyújtani. Kaptunk egy névsort, de gyanítom, hogy a cenzúrázott verziót.Kínos lenne például, ha kiderülne egy Tanácstagról, hogy egykor a sajátjai ellen harcolt...
Amit valamilyen szinten meg is értek, a Klávé szeret mindent diszkréten kezelni. De hát most az életükről van szó, ez meg kéne, hogy előzze a rangjuk és a hírnevük féltését. Plusz nem terveztem kiplakátolni a listával az Intézetet - ha valamit, akkor diszkréciót én is tanultam a szüleimtől.
- Csapdát? Arra gondolsz, hogy a Kör egykori tagjai cirkáljanak éjszaka a város random pontjain, hátha megtámadják őket? - Talán kissé kritikusan tettem fel a kérdést, pedig igazából nem tartottam olyan rossz ötletnek, mint amilyennek hangzott. A csapda tényleg jó ötlet, így talán elcsíphetnénk a vámpírt. Persze nagy volt a kockázata annak is, hogy rosszul sül el a dolog és esetleg elijesztjük. - Nem hiszem el, hogy egy önjelölt igazságosztó felbukkan a városban, megöl négyet az alvilág által annyira gyűlölt árnyvadászok közül, és erről a világon senki nem tud. Valakinek tudnia kell, mi folyik itt. Így működik az árnyvilág.
Megcsóváltam a fejem, türelmetlenül a kupac tetejére ejtettem az éppen olvasgatott papírt. Dühített, hogy senki sem hajlandó segíteni, holott mindannyiunk érdeke lett volna elkapni a gyilkost, mégis mintha mindenki ellenünk dolgozott volna.
A kérését hallva végignyúztam a tenyeremmel az arcomat, majd rövid biccentéssel összekaptam magam. Felcsaptam a saját jegyzeteimet tartalmazó mappát, és kipakoltam magunk elé, a jelentésektől külön.
- Arról már meséltem neked, hogy Raphaellel nem stimmel valami, de további apróságokra is felfigyeltem. Például, hogy közvetlenül a gyilkosságok után megugrik a városban mért démonaktivitás szintje. Alig pár percig csak, de mindig jelentősen felszalad. Én ebből arra következtetek, hogy ez az időzítés nem lehet véletlen. Szerintem a vámpírunk lepaktált egy démonnal, aki valahogy előnyt szerez ebből az egészből. Az áldozatokon mondjuk nem látszik semmi, de hát hogyan is szúrna szemet, ha egy démon árnyvadászok vérét gyűjtögetné, amikor előzőleg egy vámpír már lecsapolta az illetőt? Ez persze csak az én teóriám, de ha én vért akarnék szerezni, biztos egy vámpírral szövetkeznék.
Igazából meglepően jó alku lenne. A vámpír csak néhány decivel kevesebbet iszik, mint akart, a többit pedig a démon viszi el. Arról ugyan fogalmam sem volt, mi célból tenne ilyet és melyik démon, ez csak az én vad következtetésem volt. Elnyomtam a kézfejemmel egy ásítást és beszámoltam még Lydiának néhány apróbb észrevételemről, következtetésemről, főleg a helyszíneket illetően, aztán a szemem megdörgölve az órára néztem.
- Mióta dolgozunk már? Nem vagy éhes?
Tényleg elég jól belefeledkeztünk a munkába, és most éreztem csak, hogy lassan kilyukad a gyomrom az éhségtől, ez az inger pedig eléggé megnehezítette a gondolkodást és azt, hogy a munkára koncentráljak.  

Egyet kellett értenem Aleckel abban, hogy ez az ügy teljes diszkréciót igényelt. Mivel a Klávé diplomatája voltam, pontosan tudtam, hogy mennyire is kényes, amikor az alvilágiak ellen kell nyomozni. Mert hiába tűnt úgy, hogy jelenleg béke áll fenn az összes faj között, de teljes egyetértés soha nem lesz, és elég egy óvatlan lépés, egy rosszul elsütött fenyegetés, és már újra ott találtuk volna magunkat, ahol nem is olyan régen voltunk – a teljes ellenségeskedés közepén. Nekem pedig bármennyire is nem voltak soha a szívem csücskei az alvilágiak, azért a békét nem kockáztattam volna most, hogy minden ilyen csendesnek tűnt.
Miután elsietett a dolgára, én is a szobám felé vettem az irányt. Mikor beértem oda, a jelentések a halálesetekről még nem várakoztak rám sem az asztalomon, sem az ágyamon, de nem is vártam el Alectől, hogy rögtön ugorjon, amikor én azt mondom neki. Így hát mivel jobb dolgom nem volt, elkezdtem kipakolni a csomagomat, habár túl sok mindent nem hoztam magammal, mert nem terveztem azzal, hogy hosszútávon maradnék, épp csak addig, amíg a nyomozást be nem fejezzük, és el nem kapjuk az elkövetőt. Nem hittem volna, hogy túl szívélyesen fogadnak az Intézetben, azt meg még annyira sem, hogy marasztalni is akarnának. Illetve, Alecet sem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de a jelenlétem akkor is fenyegetés volt rá, pontosabban a pozíciójára nézve, még ha én nem is akartam azt. Mindenkinek jobb volt, ha a szükségesnél nem időzők többet New Yorkban, kivéve, ha a Klávé úgy nem dönt, hogy ad még valamilyen munkát itt. Amennyiben viszont ez nem történik meg, haza fogok menni Alicantéba.
Nagyjából egy fél óra múlva már meg is érkezett egy árnyvadász, kezében egy jókora köteg papírral, ami minden bizonnyal a nyomozáshoz szükséges iratok voltak. Megköszöntem a fiúnak, hogy elhozta nekem, azonban csak akkor nyúltam is hozzájuk, miután ismét magamra maradtam. Mivel nem tudtam, hogy Alec mikor végez, ezért elkezdtem saját magam olvasgatni a jelentéseket, így mire megérkezett a segítőm, már a felén is túl voltam.
Amikor meghallottam az ajtómon a kopogást, épp az egyik irat olvasásának a közepén jártam, így anélkül szóltam Alecnek, hogy bejöhet, hogy felnéztem volna. Éppenséggel, addig le sem tettem a papírt, amíg meg nem hallottam, hogy a fiú már az asztalom előtt van, és a szavait hozzám intézi.
- Szerintem megkaptam mindent, igen, köszönöm – válaszoltam neki egy halvány mosollyal az ajkaimon, majd egyből kiszúrta a szememet az a vékony mappa, amit magával hozott. Már épp megkérdeztem volna, hogy mi az, amikor átnyújtva azt elárulta, hogy a saját feljegyzései. Hálásan rámosolyogtam, majd kiválasztva a legfontosabb papírokat megkerültem az asztalomat, és leültem az ágyra. Alec követett, és helyet foglalt mellettem.
Bólintottam egy aprót a kérdésére, ezzel jelezve, hogy persze, felőlem kezdhetjük, majd végig figyelmesen hallgattam a mondandóját. Csak néha szakítottam félbe, hogy feltegyek egy-két kérdését, de nagyrészt csendben voltam. Egyetértően bólogattam, amikor olyat mondott, amiről én is hallottam, de volt azért egy-két információ, amiről nem olvastam még, és azért fontosnak tartottam, bármennyire is tűnt lényegtelennek.
- Értem – feleltem röviden, amikor Alec befejezte a magyarázást, majd egy pár másodpercig még a gondolataimba voltam mélyedve, megemésztve mindazt, amit hallottam. – Szóval továbbra is úgy állunk, hogy nem tudunk semmit – vontam le a következtetést, ami bármennyire is volt kínos ránk nézve, de ez volt az igazság. – Az áldozatokból nem következtethetünk a vámpír nemére, elvégre nők és férfiak egyáltalán szerepeltek a listáján, és a körülmények is elég változóak voltak. A legutóbbi vámpírtevékenységekről tudunk valamit? Volt valami szokatlan azt leszámítva, hogy Raphael talán többet tud, mint amit elárul? – kérdeztem Alectől, majd muszáj volt felállnom az ágyról, és sétálnom gondolkodás közben. Valahogy így mindig sokkal jobban tudtam koncentrálni, mintha csak egy helyben ültem volna. – Valamint van egy listánk a volt Kör tagokról? – álltam meg egy pillanatra, hogy Alecre nézzek. – Az mindenképp jó volna, hogy tudjuk, kik vannak veszélyben. Esetleg egy csapdát is fel tudnánk állítani az elkövetőnek – kezdtem el agyalni, miközben újra fel és alá jártam a szobában, majd amikor megint eszembe jutott valami, megálltam, és a fiúra néztem. – A saját feljegyzéseidről is tudnál mesélni? Arról, hogy mi a te véleményed, megérzésed az ügy kapcsán? – kérdeztem tőle, majd ha beleegyezett abba, hogy elmondja, akkor visszaültem mellé az ágyra, és figyelmesen hallgattam tovább.

 

Néha eszembe jut, milyen életem lehetett volna, ha feleségül veszem Lydiát és követem a szüleim által kijelölt utat. Együtt vezettük volna az Intézetet, összekötve két nagy múlttal rendelkező család nevét. Miután legyőztük Valentine seregét, együtt építettük volna újjá a békét. Aztán idővel felépítettük volna a magunk otthonát is, és megszülettek volna a gyerekeink. Ezek a képek annyira idegennek, távolinak tűntek, mintha nem is én lennék a szereplőjük. Nem tudtam elképzelni, hogy férjként, családapaként viselkedjek mellette. Kedveltem és tiszteltem őt, de még csak abba sem tudtam belegondolni, hogy romantikus értelemben fogjam a kezét. Áltathattam volna magam azzal, hogy az érdeklődésem két irányú, és idővel majd beletanulok a hetero szerepbe, de rá kellett jönnöm, és szerencsére idejében rá is jöttem, hogy nem vagyok olyan, mint Magnus. Határozottan és minden kétséget kizáróan csakis a saját nememhez vonzódom. Így hát ezek a "mi lett volna, ha" ábrándozások mindig a valóság keserédes szájízével értek véget, és a felismeréssel, hogy úgysem működött volna. Nem hagytam cserben Lydiát. Akkor hagytam volna cserben, ha feleségül veszem.
- A munka, főleg ez az ügy, elsőbbséget élvez, amíg nem kapjuk el a gyilkost. Nem akarok még több áldozatot - feleltem halk, leheletnyi sóhajjal, majd hozzátettem még valamit, ami abban a pillanatban jutott az eszembe. - Az is fontos, hogy megfelelő diszkrécióval kezeljük az ügyet. Nem éreztethetjük az alvilággal, hogy bármivel is vádolnánk őket. Nem kockáztathatjuk meg a béke felrúgását, ahhoz még túlságosan is törékeny. Tudniuk kell, hogy bízunk az adott szavukban. Csak közben mégsem szabad vakon megbíznunk bennük...
Hittem a békében, ugyanakkor abban is, hogy a New York-i vámpír klán többet tud, mint amennyit elárult nekünk. Ha a megérzésem mást súgott volna, feltétel nélkül elfogadom Raphael szavait. Így azonban nem engedhettük, hogy a béke tévútra vezessen minket, vagy hogy mások kihasználják, hogy bármit lenyelünk csak azért, hogy megőrizhessük ezt az állapotot.
- Lassan már úgy érzem, az ilyen kényes, diplomáciai küldetésekért élek - jegyeztem meg szárazon, maró gúnnyal, keserű félmosolyt villantva Lydiára. Gyűlöltem az ehhez hasonló konfliktusokat, gyűlöltem pengeélen táncolni a diplomáciában, de hát az utóbbi időben annyiszor kellett ezt csinálnom, hogy egészen hozzászoktam. Olyanná vált számomra, mint a reggeli kávé: egészségtelen, de szükséges ahhoz, hogy elindítsa a napot.
Biccentéssel és röpke mosollyal nyugtáztam megnyugtató válaszát, majd sietős léptekkel magára hagytam, hogy elintézzem fontosabb teendőimet. Megkértem az egyik árnyvadászt, hogy az irodámból az összes üggyel kapcsolatos iratot vigye át Lydia szobájába, aztán küldtem egy sms-t Magnusnak Lydia visszatéréséről, illetve hogy egész este dolgozni fogunk. Cserébe viszont felvetettem a közös reggeli gondolatát neki, és az ötlettől bárgyún mosolyogva elintéztem még ezt-azt.
Alig egy órába telt, mire mindennel végeztem és elértem Lydia szobájához. Nem öltöztem át, arra sem maradt időm, hogy egyek valamit, de hát én magam mondtam, hogy a munka az első. Bekopogtam az ajtón, és csak akkor léptem be, ha engedélyt adott rá. Rögtön keresni kezdtem a tekintetemmel, miközben becsuktam magam után az ajtót.
- Megkaptál minden szükséges iratot, ugye? - érdeklődtem, bár ez úgyis csak akkor derül ki, ha elkezdtük átnézni a jelentéseket. Egy vékonyabb mappát szorongattam a kezemben, amiben a saját feljegyzéseimet gyűjtöttem és tároltam. Odaléptem Lydiához, bárhol is tartózkodott éppen, és átnyújtottam neki a mappát. - Ebben a saját feljegyzéseimet találod. Elég ronda a kézírásom, úgyhogy majd segítek - tettem hozzá szabadkozó mosollyal, és kerítettem valami ülőalkalmatosságot, ahova leülhettem. Ha az ágyon ült, akkor mellette helyezkedtem el.
- Akkor kezdjük is el, mit szólsz? Összefoglalom neked, amit eddig tudunk az ügyről, illetve hogy hogyan is kezdődött ez az egész.
Előkerestem a legelső jelentéseket, ha engedte, és a kezébe adtam őket. Kívülről fújtam már szinte, mi van bennük, ezért nem kellett néznem őket ahhoz, hogy elkezdjek mesélni. Elmagyaráztam, hogyan és hol találtuk meg az első holttestet, mikre következtettünk a nyomok alapján, és hogyan befolyásolta, hogyan formálta a képet a következő holttest előkerülése. Nyugodtan és érthetően magyaráztam, csak akkor lestem bele a papírokba, ha elbizonytalanodtam valamelyik számszerű adatot illetően.
- Megvizsgáltuk, hogy tényleg igaziak-e a harapások, vagy valaki csak rá akarja húzni a gyilkosságokat a vámpírokra... De a sebek és a bennük található DNS alapján valóban vámpírral van dolgunk, mégpedig ugyanazzal az illetővel - meséltem. Nem is tudom, hol lennénk a modern technológiai kütyük nélkül... Hatvan évvel ezelőtt az őseink hogyan oldottak meg ehhez hasonló eseteket? Megráztam a fejem és igyekeztem az ügyre koncentrálni. Nem akartam, hogy elterelődjön a figyelmem arra, hogy éhes vagyok, vagy milyen jó lenne Magnusnál heverészni inkább. - Ami az áldozatokat illeti, mindannyian a Kör egykori tagjai. Volt, akiről nem is tudtuk, mert már teljes mértékben jó útra tért.
Nem érdemeltek ilyen sorsot, függetlenül attól, mit tettek a múltban. Még ha egy vámpír bosszúhadjáratot is indított, akkor is muszáj volt megállítanunk őt. Nem akartam még több családdal közölni a hírt, hogy a szerettük, legyen bármennyire jó vagy rossz személyiség, többé már nem tér haza.