Kísértet módjára jártam New York utcáit. A várost lassan úgy ismertem, mint a tenyeremet, holott nem itt nevelkedtem fel. Mégis az éjszakai kóborlásaim meghozták a gyümölcsüket, hiszen az ismerőseim közül talán én tájékozódtam a legkönnyebben.
Jelenleg egy csapat ember-suttyó társágában töltöttem az estét. Nem tagadom, hogy volt bennük jóval pia, sőt talán drogoztak is.
– Hé, Leo! Nem szívsz el egy cigit? – kiabált felém az egyik srác, aki csak a kukának támaszkodva bírt talpon maradni. Felé se fordultam, tekintetemet az előttem húzódó téglafalra szegeztem. A kezemen végigcsöpögött a festék, ismerős, kesernyés illat szökött az orromba.
– Kell a halálnak. Nem látod, hogy nem érek rá? – Nyers stílusomat az Intézetben sose díjazták, itt azonban nem számított nekik, hogy mennyire kulturáltan szóltam hozzájuk. Különben is éppen a falra graffitizett oroszlánom sörényén javítottam, nem érdekelt engem, hogy a halandók miféle mérgekkel tömték a szervezetüket.
Az utolsó simításokat végeztem, amikor egy elfojtott sikoly hallatszott a közelből. Hátralestem, azonban a társaim eltűntek. Kegyetlen mosolyra húzódtak az ajkaim, hiszen tudtam, hogy megérkezett a személy, akit kerestem. Ezen a környéken rebesgették, hogy egy vámpírnak hála sorra tűnnek el az alkoholista, vagy éppen drogos fiatalok.
Fémesen koppant a kövön a kiürült festékes doboz. A táskámból előhúztam a kamámat, és elindultam a hang irányába.  Habár ügyeltem arra, hogy hangtalan legyek, mégis ez egy vámpírral szemben nem sokat számított. Berögzült szokás volt csupán az egész.
A kamát a magasba tartva fordultam be a sarkon. A sikátor szinte teljes sötétségbe burkolódzott, csupán egy átlógó lámpa biztosított némi fényt. Az orromat facsarta a szemétből áradó bűz, mégis kénytelen voltam hozzáérni egy kupachoz, amire egy véres ruhadarab került.
A rongyot szorongatva felegyenesedtem, és beljebb haladtam. Nem igazán volt veszítenivalóm, hiszen ami egykor fontos volt számomra, az nyomtalanul eltűnt. Hiába küzdöttem, a köteléket, ami összekötött minket, egyre halványabban éreztem.
Félrerúgtam egy kukászsákot, habár rendületlenül haladtam előre, ügyeltem arra, hogy senki ne tudjon hátba támadni. Minél közelebb kerültem a sikátor végét képző falhoz, annál több vért láttam. Végül a fal tövében kucorgó alakra, és a földön fekvő lányra pillantottam. Szinte kitépte a lány torkát mohóságában.
– Látom jóllaktál – pillantottam le a vámpírra, aki remegő kezeit maga előtt tartva meredt a holttestre. A fiú felemelte a fejét, bágyadt tekintettel pillantott rám.
– Én… Én nem…
– Éhes vagy még? Tudom milyen érzés. A mohóság… Amikor csak falnál, amikor csak a szomjadat csillapítanád, de nem tudod. Talán segíthetünk egymáson – oldalra billentettem a fejemet, a fegyveremet leengedtem magam mellé. Újszülött vámpír volt nem vitás. Valahogyan idekeveredett, de rendkívül zavartnak tűnt.
– Mit akarsz? – dadogta, miközben a fejét a térdeire hajtotta.
– Én? Válaszokat. Keresek valakit – Szabad kezemmel a nadrágzsebemből egy fényképet húztam elő, amin a parabatai-ommal szerepeltünk. Még az eltűnése előtti napokban készült a kép, amikor egyik este kiszöktünk lazítani.  – Ismered őt?
A képért nyúlt, amikor megmutattam neki, de azonnal elrántottam a kezemet. Miután megbizonyosodtam arról, hogy a koszos kezével nem fogja az utolsó emlékemet bemocskolni, ismét odanyújtottam.
– Nem láttam.
– Kár. Pedig azt hittem, hogy én is viselkedhetnék úgy, mintha nem láttam volna, hogy kicsináltál egy mondént, de hát… – színpadiasan felsóhajtottam. Eltettem a képet, miközben a srác értetlenül bámult rám.
– De nem szándékosan tettem… Éhes vagyok… – A fejemet ráztam miközben mentegetőzött, aztán felrángattam a faltól. Félelmében megkarmolt, de én a tégláknak taszítottam. Nem foglalkoztam a karomba szökő fájdalommal, kihasználtam az alkalmat, hogy ez az újszülött vérszívó nem volt a képességeinek a tudatában. Felemeltem a kamát, a nyakába döftem, aztán elválasztottam a fejét a testétől. Rezzenéstelen arccal tekintettem végig a mészárlást helyszínén. Régen talán gondolkoztam morális kérdéseken, most már az árnyékban, a kedvem szerint osztottam igazságot. Letöröltem a pengémről a vért, aztán elindultam a város egy másik részére új nyomot követve.
Habár ezzel a vámpírral nem jártam szerencsével, de ismertem más helyeket, amik tele voltak alvilágiakkal. Egy kis zsarolás, vesztegetés, alkudozás pedig bárkinek meghozza a kedvét a beszélgetéshez.



A motel, ahol erre a pár napra megszálltam kellemesen csendes volt. Sose maradtam egy helyen mióta egy intézetbeli balhé után eljöttem onnan. A franc se akart olyan emberek között élni, akik meg akarták nekem szabni, hogy mikor mit csináljak. Ahhoz meg rendelkeztem elég pénzzel, hogy vándorló életet élhessek, elvégre el akartam tűni szem elől.
Az ágyon feküdtem, a szemembe húztam a baseball sapkámat, miközben egy festékes dobozt dobálgattam a levegőbe. Unatkoztam, s mivel aludni nem bírtam, így próbáltam átgondolni, hogy esetleg átsiklottam-e valami felett.
Dörömböltek az ajtómon, de nem válaszoltam rá. Azonban nem akarták abbahagyni a zajongást, így feltoltam a fejemen a sapkát, felpattantam az ágyneműről, és az ajtóhoz rontottam.
Eltoltam a reteszt, elfordítottam a kulcsot, szinte kitéptem az ajtót a keretből olyan lendülettel nyitottam ki.
– Mi a faszt akarsz? – üvöltöttem le váratlan vendégem fejét, de azonnal elhallgattam, amikor apám egyik emberét véltem felfedezni a látogatómban.
– Én is örülök, hogy látlak Lenore. – Charles mindig olyan hűvös tudott maradni, soha nem sikerült felhúznom őt.
– Leónak hívnak még mindig. Mi a francot keresel itt? – Úgy éreztem magam a közelében, mint egy durcás kölyök, de valami oka biztos volt annak, hogy most felbukkant.
– Apád azt akarja, hogy menj Idrisbe.
– Én meg magasról teszek rá, hogy mit akar. Megmondtam, hogy nem megyek oda. Ha ezért jöttél, akár el is takarodhatsz!
– Mr Everleigh-nek tervei vannak, és szüksége van rád.
– Mégis miért? Eddig mindig azt vágta a fejemhez, hogy én vagyok a család szégyene, és ha így folytatom, akkor nem vagyok a lánya. – A testemmel zártam el a bejáratot. Nem akartam, hogy bejöjjön, becsméreljen, majd fikázzon egy sort.
– Ha hajlandó lennél beszélni a szüleiddel, akkor ők elmondanának mindent, amire kíváncsi vagy.
– Azonban továbbra sem vagyok hajlandó tárgyalni velük. Különben is, a társam nélkül nem megyek sehová – tettem csípőre a kezeimet. Charles a homlokát masszírozgatta.
– Még mindig őt keresed? Nem gondolod, hogy nem akarja, hogy megtaláld?
– Charles, kurvára leszarom a véleményedet! Ő soha nem hagyna el engem! Nem úgy, mint a családom! – Ismét megemeltem a hangomat vele szemben, ezúttal viszont megragadta a csuklómat. Kitéptem a kezemet a szorításából. Szemeim szinte szikrákat szórtak amiért hozzám mert érni. Behátráltam a szobába, ő követett engem. A hátamra lendítettem a táskámat, majd felkaptam a festékemet. Mielőtt Charles rájött volna, hogy mit terveztem, a szemébe fújtam a vörös festékanyagot. Felüvöltött a fájdalomtól, én elszaladtam mellette, fellöktem őt. Elvágódott a padlón, én pedig végigrobogtam a lépcsőkön. Amíg a lábaim bírták, addig rohantam az éjszakába.