Egy new yorki bérház tetején ültem a lábaimat a mélybe lógatva. Nem akadályozott volna meg semmi a zuhanásban. Nem éreztem többé semmit. Éjjeli ragadozóvá váltam, alig volt szükségem ételre, italra vagy alvásra. Engem csak az éltetett, hogy visszaszerezzem, amit annak idején elveszítettem.
Az ég felé pillantottam, bár nem láttam a csillagokat, de a hatalmas neonreklámok így is épp elég nézelődnivalót adtak számomra. Itt egy csaj forgalmazott valami új sminkszettet, amott ruhákat akartak rásózni az emberekre. Minden csillogott, hogy minél jobban felhívja az emberek figyelmét.
Hűvös, békés éjszakának ígérkezett a mai, bár a tennivalóimnak még neki se fogtam. Csupán felültem a tetőre merengeni, benyakaltam öt energiaitalt, és azon töprengtem, hogy a sors milyen szerepet szánt nekem ebben az életben, és mit műveltek a társammal.
A karomon futó rúnákra pillantottam, egytől egyig az én alkotásaim voltak, és közel sem volt akkora erejük, mintha a parabatai-om rajzolta volna őket. Igaz, az én ezerszer jobb kézügyességgel lettem megáldva, mégis jobban szerettem az ő keze munkáját a bőrömön látni.
Feltápászkodtam a peremen, és még egyszer utoljára letekintettem a kavargó mélységbe, mielőtt visszafordultam volna a tűzlépcső irányába. Felkaptam a lépcsőnél hagyott hátizsákomat, megigazítottam a sapkát a fejemen, és összehúztam a kabátomat, mert a csontomig hatolt a hideg.
Nesztelenül lekászálódtam a fémlépcsőfokokon, hogy egy kietlen sikátorban érjek földet. Senki nem látott volna meg az álcázó rúnáknak hála, így csak az alvilágiakkal szemben kellett óvatosnak lennem. Oda kellett volna érnem a megbeszélt találkozóhelyre, de nem akartam, hogy az Intézet lakói, vagy apám emberei a nyomomra akadjanak. Többé nem viseltem az Everleigh nevet, sőt arctalan árnyvadászként róttam az éjszakát.


Néhány órával később már egy aprócska ajándékkal vártam az informátoromat. Én egy kukán gubbasztottam, és a kamám pengéjét élezgettem, az ajándékcsomag pedig összekötözött végtagokkal hevert a földön. Egy ideje nem gondolkoztam el morális kérdéseken, mint például helyes dolog-e az emberrablás, vagy az, hogy lepaktálok veszélyes vérszívókkal. Csak egy dolog hajtott előre: visszakapni a társamat. Bármi áron.
Magányomban dúdolgatni kezdtem hát, ugyanis a foglyomnak még az elrablásakor kénytelen voltam betömni a pofáját, úgy visított.
Szellő söpört végig a kietlen zsákutcában, én pedig lassan a maszkom mögött elmosolyodtam. Megérkezett hát az a mocskos vérszopó, aki információkat ígért nekem.
− Látom sikerült rávenni a hölgyet, hogy eljöjjön a találkozóra – jegyezte meg a vámpír egészen kivirulva. Nem tudtam, hogy mégis mire kellett neki az a mondi nő, gyanítottam, hogy nem vacsorának, de nem akartam belefolyni a részletekbe.
− Eleinte ellenkezett, de tudod, milyen meggyőző tudok lenni – rándítottam meg a vállamat, aztán a kamát rászegezve lecsusszantam a kuka tetejéről. – Információkat ígértél nekem. Ki vele!
Nem akartam továbbhúzni az egészet, ő megkapta amit akart, most már én következtem. Feszülten pillantottam rá, hiszen egyetlen információmorzsa is képes lett volna életben tartani bennem a reményt, hogy nem voltam teljesen elveszve a világban, és igenis akadt még valaki, akire számíthattam.
A vámpír felsegítette a nőt a földről, óvatosan átkarolta, beleszagolt a hajába, már-már dédelgette az új kedvencét, amitől nekem csak felfordult a gyomrom. Aztán a férfi elgondolkodva megérintette az ajkait, és így szólt: − Tudom, hogy kit keresel annyira, de hidd el, talán jobb, ha meg sem találod. Életben van, New Jersey-ben látták utoljára három hónapja, de azóta nyomaveszett.
− Életben van? Ilyen közel?! Te nyomorult féreg, hát miért nem mondtad el korábban?! Minden perc számít! – Lehetséges lett volna, hogy ő is keresett engem? Talán a város szerte körbefújt graffitikbe rejtett üzeneteim egyikét találta volna meg? Felvillanyozott a tény, hogy itt volt az orrom előtt, és mégis elárasztott a düh, hogy nem tudtam merre járt.
− Javasolnék még valamit, Miss Everleigh – szólalt meg halkan a vámpír, mire kénytelen voltam ismét minden figyelmemet nekiszentelni, főleg, amiért tudta a nevemet. – Fusson. Jó messzire, mert az édesapja égen-földön keresteti.


A nyomomban voltak. Szinte lehetetlenség volt lerázni az öregem kutyáit, holott annyira közel voltam a célomhoz! Nem akartam hagyni, hogy elhurcoljanak Idrisbe, és azt se akartam, hogy bárki is eltántorítson a célomtól.
A csatornába menekültem. Majd elhánytam magam az ott uralkodó bűztől, de tudtam, hogy a pribékek árnyvadász létükre voltak annyira kényesek, hogy ne piszkolják be a ruháikat.
Már csak annyi problémám volt, hogy a számlámat zárolták, és csak egy kevés pénzem maradt. Több mint egy éve ugyanabból a hátizsákból éltem és onnan rángattam elő a ruháimat, de eddig mindig volt egy hely, ahol álomra hajthattam a fejemet. Eleinte az Intézetben, amíg jól össze nem balhéztam úgy mindenkivel, majd kisebb motelekben, szállókban találtam magamnak menedéket. Jelenleg azonban nem állt más a rendelkezésemre csak a csatorna.
A lépteim szerencsére nem vertek visszahangot, de a fojtogató bűz és a hömpölygő szartenger nem tette kellemessé a kiruccanásomat. Egy darabig azonban kénytelen voltam odalent meghúzni magamat, amíg teljesen el nem veszítették a nyomomat.
Csupán éjszaka merészkedtem fel ismét a városba. Egy teljesen kihalt környékre keveredtem, lebontásra váró épületekkel, bedeszkázott ablakú boltokkal és egy régi szállóval, aminek a bejárata fölött még épphogy pislákolt a lámpa.
Amikor beléptem az épületbe, egyből köhögni kezdtem a mindent átható dohszagtól, azonban alaposan átfésültem mindent, de egy lelket se találtam odabent. Következő lépésem az volt, hogy a még legemberibb állapotban lévő szobát birtokba vettem, és megpróbáltam kidolgozni egy olyan tervet, amely alapján észrevétlenül nyomozhattam volna anélkül, hogy bármilyen kretén a nyakamba lihegett volna.