Reszketve ébredtem. A szívem zakatolt, szaporán kapkodtam levegő után, mintha rettenetes súly nehezedett volna egész testemre, minden tagomat gyengének, merevnek éreztem. Főleg a nyakamat, eltartott néhány másodpercig mire rájöttem, hogy June kanapéján fekszem. Plédemet a hátamra terítettem, belebújtam dalmatás mamuszomba és az ablakhoz sétáltam. Határozott mozdulattal húztam félre a sötétítőt, mint amikor az ember letép egy sebtapaszt. Jobb gyorsan túlesni rajta. Korán reggel van még, a napsugarak máris kegyelmet nem ismerve sanyargatják érzékeny retinámat.  Nagy sóhaj szakad fel belőlem, és elindulok a fürdőbe, hogy egy kis hideg vízzel próbáljam lemosni magamról az aggodalmat, ami, mint valami kellemetlen ragacs elborít. Dommal megbeszéltük, hogy találkozunk a műszakom után a Hard Rock Café előtt, de hiába vártam nem jött el. Telefonon se lehetett elérni, valahányszor próbáltam rögtön kisípolt.  Felnőtt ember, azt csinál, amit akar, nyilván nem tartozik nekem elszámolással, de azért mégiscsak három nap telt el azóta. Három nap! Már lassan nyolcvankét óra, de ki tartja számon? Nem kellene ezen így felhúznom magam. Veszek vissza az intenzitásból, mielőtt még dühömben ledörgölném a zománcot a fogaimról. Korábban is előfordult már, hogy egy időre felszívódott, és ha jobban belegondolok nem is ez az első alkalom, hogy felültet. Kiköpöm a fogkrémet a kopott mosdótálba, majd kiöblítem a számat.  Petey -  a legkedvesebb kollégám- szerint Dom egy igazi seggfej. Persze erre a következtetésre azon hiányos információk alapján jutott, amit megosztottam vele, most mégis azt gondoltam egyet kell értsek vele. Az élet azonban megy tovább, még akkor is, ha az a múlni nem akaró, szorító érzés nem szűnik a gyomromban.
A konyhában körülnézve látom, hogy üres a hűtő, de vár egy kis levél a pulton ismerős macskakaparással: Itt egy kis pénz reggelire, igyekszem haza. Puszil: June
Remek.
Ekkor kopogtatnak az ajtón. Egészen biztos vagyok benne, hogy a nénikém megint itthon hagyta az iroda kulcsait, mikor a kukucskálón kipillantva egy felemás szempárral találom szembe magam.
- Egy pillanat!- kiálltok ki, úgy téve, mintha a kulcsokkal vacakolnék, de közben gyorsan lehúzom a gyűrűmet és elrejtem a nadrágom zsebében.
- Mit keresel itt?- kérdem kissé vádlón próbálva leplezni megkönnyebbülésemet, miközben résnyire nyitom az ajtót. Az ajtóláncot egyelőre nem méltóztatom kiakasztani.