+18

Ennek nem feltétlenül kellene így történnie. Nem kellett volna, hogy hozzám érjen ahogy nekem sem hozzá. Lefolytattunk volna egy hozzánk méltó valódi beszélgetést. Melynek végén talán bekövetkezne amit az imént jósolt: meggyűlölném. Azonban a gyűlölet épp olyan heves érzelem akár a másik, pozitívabb véglete. Vad szerelem, szerelmes gyűlölet, a semmiből is valóság. Gyűlöltem, amikor nem tért vissza. Amikor rájöttem odaát, hogy én megmenekülhettem általa, de ő nem. Akkor gyűlöltem, mert nem tudtam feldolgozni az érzést. Nem ismertem a veszteséget, nem tudtam milyen ha igazán fáj valami. Akkor, ezer évvel ezelőtt megtanultam, megjegyeztem. Ismerem és értem. Mélyről jövő, örökké sajgó és nem múló izzás. A távolodás, amin nem tudsz segíteni. A hang, melyet egész léted alatt hallottál, mintha benned csendült volna meg, már nincs többé és nem tudod felidézni, hogy pontosan milyen volt, mégis felismernéd ezer közül is. Az illat, mely mindenkinek sajátja, a fűszer, melyet a sajátságos ereje, kisugárzása ad. Elvesztettem. És nem jött vissza hozzám.
Létezett, mindig is  léteznie kellett, ha nem így lett volna, már más lovas lenne a helyén. Mégis ugyanolyan metsző és mindentlátó tekintettel nézett rám a klub teraszán, mint tette egykoron a világgal is. Tudom, hogy engem hibáztat. Ha tudná, ha értené, ha el akarnám neki igazán magyarázni, de sosem voltam híres az érzelmeim kinyilatkoztatásáról sem a vallomástételekről. Lehetne ez most másképp. Lehetne, ha nem akarnám őt ennyire zsigerből. Beszélhetnénk évtizedekről, századokról. Elmondhatná mi történt. Vagyis elmondhatta volna, mielőtt megcsókolt. Jeladás és minden nélkül. Tudom, hogy akar. Tudja, hogy akarom, minden lélegzetemmel, minden sóhajommal, minden érte követelőző izmommal  akarom. Tán az elmém tiltakozna, terelne józanabb utakra, a testem azonban nyitott könyvként fedi fel mindazt, mit rejteni próbálnék, visszafogni, elfedni. Nem bírom azonban azt mondani, hogy nem. Mert minden csókja, minden érintése fáklyaként lobog bennem, sürgetve, hogy végre újra átélhessem azt, amit ezer éve nem tehettem meg.
Súlyát, követelőző csókját érezve valahogy visszalényegülök, megváltozom vele. Ó, az ágyban mindig is jól megértettük egymást, mindegy mi történt előtte. Düh? Féltékenység? Lázas és csillapíthatatlan vágyhalmaz? Mindig felelt nekem, mindig. Most, ennyi idő után is fulladozok a kívánástól és zavar, hogy nem láthatom teljes valójában, hogy lefog és nem tudok mindenhol hozzáérni, becézni, imádni és csókolni ahol csak eszembe jut. Mert az enyém, az enyém, az enyém és nem hagyom, hogy megfosszon magától.
A pillanat, a hirtelen és erős, kemény érkezése megfeszít, mégis tüzet gyújt bennem. Az érzés, merev lüktetésének érzete leírhatatlan és mégis valóság. Megváltozik a lélegzetvételem de nem mozdulok még, őt sem akarom, hogy mozduljon. Ne törd meg a csodát, még ne taszítsd bele a követelőző vágyba! Izmaim még tiltakoznak, reflex csak, hirtelensége nyögést fakaszt, kiegyensúlyoztat a  mezsgyére ahol a bizsergés kéz a kézben jár a fájdalommal. A második már jóval könnyedebb, finomabb, hívja magával az élvezetet, a sóhajaimat. Mozdulok vele, még ha érinteni nem is tudom, de felemelkedni képes vagyok. Fogaim között bőrével, nyelvemen robban az íze s ösztönből mozdítom gyorsabban a csípőmet, üldözve, kergetve az édes kielégülést. Mégis legyűri a pillanatnyi vágy az iránt, hogy én irányítsak. Hogy engedjen maga felé.
Nyakába kapaszkodva, ajkamba harapva nyelem le a nyögés végét a megváltozott testhelyzetben. Felcsillanó szemekkel nézek övéibe, csókkal sóhajtom ajkai közé milyen jó nekem, milyen jó vele. Térdeim két oldalról simulnak a derekához, homlokom övének támasztva lassú mozgásba kezdek. Nem akarom elsietni, ki akarom élvezni minden pillanatát. Újra csókolom, beleolvadva, vággyal telve, testem azonban követeli a gyorsabb tempót. Kihajolok ajkai közül, hátranyúlva támaszkodom a térdén ívbe feszült háttal ringok arra a ritmusra, ami a nagyon is csodásan csengő vég felé tart. Testemen kalandozó ajkai, derekam markoló ujjai pedig erre csak rásegítenek.
Hirtelen orozza el tőlem az édes csodát amikor megszakítja a mozdulatsorokat, hogy leemeljen az öléből. Engedelmesen fordulok hát hasra és emelem meg a csípőm, de a gondolataim egy felé tartanak. A nyomásra emelem az állam, fogadom a csókot, lopom is rögtön azonban a mély és új érzés kiszakít belőle, sóhajtós nyögéssel fekszem végig a lepedőn, kapaszkodva. Vetek rá egy mély pillantást, hisz mily végtelenül aljas, így kirántani a csiholt élvezetből! Szemeim azonban lecsukódnak, mert nem kívánok ellentartani neki, sem kettőnk mozgásának. Az idő az övé, az irányítás az övé, mégis végül módosításért esdekeltetem magam. Leteszem a lábam, hogy teljesen hasra tudjak feküdni és félig négykézlábra emelkedve hátrapillantok rá. Nem is tudja talán, hogy mennyire imádom az arcát ilyenkor. Hogy mennyire megváltozik a tekintete amikor átadja magát a test gyönyörének. Sürgetem, hozzátolva a fenekem ingerelem egy kicsit. Valamiért mégis azt akarom, hogy úgy fejezze be ahogyan elkezdtük. Hogy lássam. Hogy igazán érezzem testének minden finom rezdülését.
És gyűlöljelek hát, amikor még mindig ilyen jó? Amikor ennyire akarjuk?

+18
Felperzselném. Elpusztítanám létezése utolsó pislákoló szikráját is, ó igen, megtehetném. Megtenném. Akarom, vágyom, pontosan olyan vágyakozó kínnal, amilyennel hosszú időn át csak a távolból figyeltem. Nem csupán létrejöttét, de elrendelését egy másikhoz, az első érintéseit, gondolatainak szavakba formálását, akaratának kinyilatkoztatását. Majd azt, miként fordul el emberpárjától és lép saját ösvényre, amely az enyémet keresztezte kéretlenül, akarva és szentségtelenül. Ott voltam, mert ott akartam lenni, mert ott kellett lennem. Egy nap pedig nem voltam többé és nem kellettem annyira, hogy rám találjon. Mégsem söpröm el létezését, most, amikor megtehetném, a miértje pedig számomra is kérdéses, mert pontosan annyira akarom élőnek, mint elmúlónak. Uralni, birtokolni vágyom, magam alá sodorni és megtörni annyira, amennyire gőgöm diktálja. Mégis gyengéden érintem, még akkor is, amikor birtokháborút kezdeményezek a csókkal, örök érvényű, tomboló, sosem csillapodó szenvedély tüzének parazsát korbácsolva óvatlanul, meggondolatlanul.
Kimondatlan kérdéseit úgy érzem a bőrömön, mintha billog égetné a felületet. ...és élvezem. Szinte alámerülve merítkezek meg zavartságának egyre kavargó tengerében, melyet magamnak korbácsoltam és még koránt sem vagyok a végén. Akarom, hogy érezze, hogy pontosan tudja, sokszorosan kapja vissza mindazt, amelyet nekem is át kellett élnem. Mert nem tudok és talán nem is akarok megbocsátani. Felejteni pedig létemből fakadóan képtelen vagyok.
Ajkai után hajolok, a puha húsba harapva izzó, nyílt sebként tátongó és lüktető szenvedélyem kéretlen mocskát. Érzem, hogy akar, tudom, hogy tisztában van vele; akarom. Hagyom, hogy átmossa mindkettőnket az ezer éve alvó szikra forrósága. Most nem számít az idő vagy bármi más, csak ő és én. Kettősünk elkárhozott léte, mely egykor csodák ezreit teremtette erre a sártekére, mára pedig nem hagyott mást maga után, mint kínoktól sikoltozó árnyakat. Csípőjének táncát provokálom és egyszerre élvezem, megmerítkezve izgató testében és a forró vágyban, amely lüktetve fogad magába.
Levegőjét elcsenem ajkáról és akkor sem adom vissza, mikor már kínzóvá válik a hiánya, a nem-léte. Nyögése lesz az, mely a kiskaput jelenti, mely lélegzethez juttathatja és ami a szoba falairól visszacsapódva a gerincem aljától kapar felfelé, végig a csigolyákon, halk, követelőző morranást idézve torkom mélyére.
Pillantását viszonozva fúrom metsző kékjeimet az övéibe, csuklóját szorítom az ágynemű puhaságába keményen és mozdulatlanságába otrombán lökök bele, hogy aztán kimondatlanként lágyabb kísérővel csillapítsam az előbb oly' durva mozdulatot.
Harapása visszaadja a kölcsönt, amellyel csak tovább izzítja az eddig korbácsolt szenvedély éledő tüzét. Úgy fogunk ma lángolni, ahogy ezer éve nem tettük és mégis, amikor a hamu végre kihűl gyehennánk porain, hidegebb lesz, mint a legfagyosabb tél, melyet ez a világ csak ismerhet.
Sóhaja a sürgetést kapirgálja, mégsem engedek a szükségnek, amely kísértőként terül alánk. A dereka alá nyúlva emelem meg, ölembe veszem, de nem fekszem végig az ágytakarón. Ennyi, amit adhatok, amit átengedek neki. Mélyen a csípője bőrébe gyűröm azt, mennyire vágyom rá, mennyire akarom, míg másik tenyerem a keblére simítom. Ajkaim a nyakán, kulcscsontján, vállán és mellkasán hagyják csókom égető pecsétjét. Átengedem neki a ritmust, csak egy rövid időre, de övé a lehetőség, hogy a maga táncába vigyen bele. Szeressen, ahogyan tán még sosem vagy gyűlöljön, amiképpen nem hiszi, hogy képes lenne rá.
Hirtelen dőlök előre, hogy visszafektessem az ágyra. Elhúzódom tőle, de csak annyira, hogy meg tudjam fordítani, a hasára gördíteni és újra a combjai közé fészkelődve, az egyiket magasan felhúzva mellette, tehessem ismételten a magamévá. Tenyerem a nyakára siklik, közelebb húzom magamhoz, ujjaim az állát támasztják alá, hogy újra csókolhassam, ebben a kifeszített helyzetben.

+16
Nehéz a felismerés, nehéz a hit azt illetően, hogy ez az éjszaka nem csak valami különös és ködös képzelgés, egy mámoros képsor ami a tudatalattimból szökkent kecsesen a valóság határait súrolóba. Hogy nem csupán egy vágy az, ami testet öltött, hanem mindez valódi. Valódiak sóhajai, súlyosan csengő szavai, valódi a fájdalom amit okoz, valódi a vonzódás, melyről azt hittem már nem létezik többé, hisz eltűnt a világból egy évezreddel ezelőtt. Eltűnt és nekem nem maradt belőle semmi. Semmi, csak emlékek. Megannyi emlék, melyek számát egy halandó elme sosem tudná sem megérteni, sem feldolgozni. Több életnyi. Több száz életnyi. Több ezernyi. És legalább olyan élénk volt a legelső pillanatról őrzött, mint a legutolsóról. De senki, még Ő sem tudja megérteni, hogy miként éltem meg a legutolsó pillanatot. Az azutániakat. A keresztény világ Krisztussal számolja az időt, nálam lehetne Sammael előtt és után. Gyalázatos gyengeség, meglehet, de ő a gyengeségem. És immár lassan két évtizede a fiam. Senki más.
Ismerem őt. Mégis hajlamos vagyok átsiklani a legalapvetőbb szabályon: mindig csak óvatosan. Legnagyobb hibája, hogy képtelen vagyok semleges maradni. Ez ma éjjel világosan kiderült. Nem tudok nem hozzáérni, nem fürödni lényének energiájában. Nem tudok úgy tenni, mintha nem hullámzana át rajtam érzések tömkelege. Mégis bilincsbe ver a kettősség. Szavaival eltol, ellök messzire, egészen messzire magától, mintha rám lenne dühös az elmúlt évezredért. Mintha minden az én hibám lenne. Mégsem mered megmondani, hogy mikor tértél vissza.
Ott motoszkál mindez bennem, ahogy a ma elhangzott összes szava is. Nem felejtek, még ha pillanatnyilag képtelen is vagyok ép ésszel gondolkodni. Nem ölt meg, nem akart. Megpecsételt újra, az engedélyem nélkül, vagy kérdés nélkül most pedig energiát ad, hogy felépüljek. Leckéztet? Vagy nem az ő tervei szerint alakult ez az egész? De miért most? Miért most jött el hozzám? Miért, Miért?
Folyamatosan bennem dobol a magyarázat teljes hiánya, de csókja elránt a gondolkodás világos ösvényéről és belehúz valami  sötéten izgató és mocskos járatba, ami nem kér ép gondolatokat. Nem kér semmit, csak testet, sóhajt és érintést. A vágyak igazságát. A beteljesülést. A kielégülést. Add nekem magad. Csípője tökéletesen illeszkedik a lábaim közé, magától értetődően izgatóan tökéletesen. Az enyém és akarom. És ő is akarja, világosan érzem. Cirógató ujjai elbódítanak, sóhajaimat hívják, testem pedig őt. Képtelenség. Szavait hallva, ezt nem kellene. Gyűlölet..milyen végleges szó. Gyűlölni és szeretni, meg se gondolnák sokan, hogy mennyire közel áll egymáshoz a kettő. Mit tett, vagy mit fog tenni amiért így gondolja? Szavaim ragaszkodnának a megálláshoz, a kifejtéshez, a testem viszont hozzá idomul, őt öleli. Mégsem felel, tenyereim viszont testén simítanak végig, s jön valami más, valami egészen elfeledett: a férfi, aki elvesz. A férfi akiért minden porcikám pezsgett mióta megláttam. Csókja követel, magáénak akar hajlok engedelmesen. Enyém, az enyém, az enyém! Nem vár, nem ad időt levegőhöz jutni. Felkészülni. Belegondolni. Emlékezni.
Forrón feszül meg a pillanat, intenzíven mély és erős az élmény. Nyögésem a szoba falairól csapódik vissza. Mielőtt mozdulna, csak tartom. Tartom magamban. Az érzés miatt. Az élmény miatt. És mert a test fizikai korlátainak szüksége van a megszokásra. Felnézek rá ebben az egyetlen pillanatban. Mert kell. Mert szükségem van rá. Mozdulok végül, hogy mozdulhasson ő is, hogy mindkettőnk teste megadja a másiknak, amire vágyik. És imádva fogadom, minden rezdülését, az érzését annak, hogy kitölt. Hogy itt és most az övé vagyok és így vagyok az övé. A szabad mozgás joga viszont megvan, megmaradt így ajkaim nyomát hagyom nyakán, az ütőér illatos vonalán, hogy fogaim mélyedhessenek vállának húsába, de nem fájón, hisz nyelvem rögtön enyhíti az okozottat. Fülébe sóhajtom az élvezetem, vele mozgok, belé kapaszkodom. Csókja édes, elveszejtő, ajkai közé sóhajtom mennyire jó, mennyire hiányzott ez már. Hogy azt hittem soha többé. Hátam emelem, nem tudom tartani az ő tempóját, mert idő előtt fogok szétesni az élvezet cseppfolyós tengerében. Engedj, engedj magad felé! Én akarom irányítani most. Le akarok pillantani rá közben. Csókolni ahogy és amikor akarom. Bele akarok veszni. Nem kérdezem, de jelzem.
Valaha engedte, valaha, mely most igaznak sem tűnik. Mégis ismerem, mégis adtam már neki magam milliószor s most mégis újszerűen köszöntöm. Úgyis, hogy nem tudom mi következik ezután. Hogy miért mondta azt, amit. Akarod, hogy gyűlöljelek, mondd? Engedd, hogy csúcsra szeresselek..

+15
Az öcsém nevének csengése még ott hallik a fülemben, a tudat még nem eresztett el és az sem segített, hogy közölte ő akarta, ő hívta. Találkozásuk a szemeim elé került a maga nyers változatában, mégis az ágyon fekvő tekintetének tükrén át, ahogyan a kitörölt részlet ténye is. Az elme, amelytől erőszakosan vesznek el emléket, pontosan olyan, mint egy nyitott seb, látszik a hiány és noha fájdalom nem kíséri ahiányt, mégis ott tátong, üresen, veszteségtől terhesen. Mégsem teszem, tettem szóvá, csupán elnyelem a tudást, az erőszakkal magamévá tettet, ahogy azon az erkélyen minden mást is.
Miértek egész hada dörömböl elmém kapuin pontosan úgy, ahogyan mellkasom ketrecének acélozott pántjain, de azt nem engedem, hogy ebből bármit is meglásson, míg életéért küzd eleve vesztett harcot. Nem azért, mert esélye sincs az életre, hanem azért, mert esélye sincs a halálra. A végső megnyugvás és pihenés lehetőségét úgy oroztam el előle, ahogy éhező csapott volna le az utolsó falat kenyérre. Okkal, melyet előtte nem fedtem és még jó ideig nem is akarok felfedni.
Energiámat, ha nem kérné, akkor is megosztanám vele. Nem az elmúlása az, amit akarok, a Napnál is világosabb úgy hiszem, a körítés pedig, mint minden más csak hozadék, amely több, mint ezer éves terhet cipelve hajlik meg, olyan ösztönből fakadó, elemi erővel, amelynek parancsolni még nekem is feladatot jelent. Mi még azokból az időkből származunk, amikor az eleve elrendelés fogalma létezett, hiába nem egymásnak írták meg szentségtelen szövetségünk történetét. Mi egybe forrasztottuk, mert ezt akartuk. Mert nekünk ez jutott és noha nem vagyunk már egyebek, mint megsárgult lapokon nyugvó, halovány sorok megfakult másai, itt és most mégis fellobbanni kíván az elfelejtett, az évezred óta át nem élt, mely hajlamos fátylat ereszteni arra a csalódottságból fakadó haragra és fájdalomra, amely terhes koloncként telepedett egykori gyehennánk lángoló oltárára.
A régi parázs újra eleven, kiteljesedni vágyó szikrájában lobban életre. Egy olyan életre, amely sosem volt tán igaz, de annál valódibb, annál szenvedélyesebb és fájóbb, kínokkal és élvezetekkel átszőve és elfeledettnek hitt. Ajkainak íze, levegőjének elorozása nyelve alól, testének érintése mind-mind ezer éve feledett, elsöprő energiák életre hívásának áldozata lesz közöttünk és alattunk egyaránt. Akar és én is akarom, annak ellenére, hogy létének eltörlése pontosa olyan lázba hoz, mint a megtartása; hogy elvenni és adni neki ugyanazt a szentség nélküli vonzódást szüli, mint az egykori szerelmünk hamuin porladó kiteljesedés tökéletes mása.
Érintése, csókjának sosem feledett és régen nem kóstolt íze kezdi elmosni haragom alfáját és omegáját, dühömet pedig átformálja a pillanat szülte hév hulláma alatt. Ha akarnám nemet mondhatnék, inthetnék, de nem akarok. Túl soká kellett úgy léteznem, hogy nem volt a közelemben. ...ezért ennyire fájó, ennyire megbocsáthatatlan, ennyire bosszúért kiáltó a tette, a feledése, az elfogadása, a lemondása. Én sosem tettem volna meg a helyében, nem adtam volna fel, amíg a létező és más síkokon nem bukkanok a nyomára, nem számít mibe került volna, mit vett volna el, milyen árat kellett volna megadjak érte. Ő azonban mégis másképpen tett, örök kárhozatra ítélve kettősünk kiteljesedő lobogásának fényét, amely sötétséggé, sorvadó és mégis az eleven fájdalom sosem gyógyuló sebévé érlelődött azóta.
Sóhajában megmerítkezni vágynék, elmerülni benne. Bűnbocsánatként is felfoghatnám, de arroganciám tiszta tüze felperzseli a pillanat szülte gondolatot, hamuvá képezve a szinte meg sem született írmagot. Hiába tudom, hogy ez a nász már végleg elhalt az avaron, amelyre ezer esztendeje hullott. Nem szükséges előre eldöntenem azt, amelyet bizton tudni vélek az Idő viharának jelenleg zajló háborgásában.
Elbűvölő naivságát látom szavaiban, válaszában. Még nem tudja, nem látja, amit Én tudok, amit megrendeztem a számára. Hangját, kérését hallom, de szavak helyett mást hagyok beszélni magam helyett; nyelvem, óhajom és sóhajom vágyát, mindent, amit ebbe a nászba beleveszni és egyben újraélni kívánok, mert nekünk csak ez jutott. Nem egyéb, nem több.
Megállok, szünetet tartok, ahogy ujjai a csuklómra fognak. Hiába rázhatnám le könnyűszerrel, nem teszem. Nem akarom megtenni. Arcomat ért érintésébe feledkezem és ahogy kimondja az első szót, úgy söpri el mindazt, amit utolsó falként, utolsó mentsvárként tartogattam a számára. Lágy csókját egy jóval akarnokabbal viszonozom, elrabolva az ízleltet és míg a tenyere a derekamon játszik végtelen játékot, áttérve a kigombolni való anyagra és végül a bőrömre, addig teljesen felgyűröm a testét körülölelő ruha puha anyagát. Gerincem végén a vágy követelőzik érte, utána és ahogyan körül fogja a csípőmet combjai melegével és izmai egyértelmű hívogatásával, úgy engedek az ösztönszerű vágynak, amelyre kérdése csak még inkább rátesz. Nem érdekel az ing, nem érdekel a testét fedő szövet, combjai közét teszem egyetlen mozdulattal elérhetővé, hogy a következővel a magamét szabadítsam fel és birtokba vegyem úgy, ahogyan generációk emlékezete óta nem volt rá lehetőségem. A magaménak akarom, birtokolni minden egyes porcikájában, pecsétemmel, létemmel, hatalmammal megjelölni és elhozni számára mindazt, amely nélkülem nem létezett, mert nem is létezhetett a számára.
Újra csókolom, szentségtelen pecsétet hintve ajkaira és míg újabb és újabb lökésekkel birtoklom testét egy pillanatra elhiszem, hogy ez így és mi ketten talán valóság is lehetnénk. ...egy másik időben és egy másik dimenzióban talán...

Egy néhai angyallal érintkezni bármilyen módon, mindig lenyűgöző élmény. Mások, öröktől mások mint mi, többiek. Magamat is ide sorolom, lévén engem az Atya másnak szánt. Szeretett. Valamikor régen. Ha hinnék abban, hogy mindannyian egy nagy Terv részei vagyunk, akkor mondhatnám, hogy szeretete önkínzó volt, hisz pontosan tudta, hogy mi fog történni, hogy melyik angyalát fogom megpillantani, hogy mi fog bennem felébredni emiatt. Vajon tudta? Izgalomtól vegyes aggodalommal figyelte a találkozásunkat? Tudta mit érzek Sammael jelenlétében? Meglehet, hogy igen. Mégsem tett semmit, bár tehetett volna. A fizikai korlátok számomra is nagyon létezőek voltak, de a lelkem másé volt. A hidegen kéklő szempár tulajdonosáé. Egy angyal..aki bűnbe esett. Mégis más, még mindig más mint én. Még mindig különféle szempontokból látunk bizonyos helyzeteket. Ez egyébként kifejezetten izgató. Mint egy nagyon nagyon izgalmas játék, aminek soha nem tud vége szakadni. Sammael nem tud más lenni, nem tud másmilyen lenni. És lényegemből fakadóan én sem. - Ezt el is hihetném neked, de pontosan tudod, hogy mi zavar az egészben így hát miért is ragozzam tovább? - a kérdés persze költői. Mert elvárhatná a pontos okfejtést, hogy ha már a világ hajnalán igent mondtam, akkor miért kellett volna újra megkérdeznie. És felelném is: mert mindig meg kell kérdezni. Mindig, angyalom és ezt te elfelejtetted.
Valahol, mélyen az egyetlenség érzetének parazsát melegíti ez a morzsa. Csak én viseltem a jelét. Csak én és senki más. Kifejezetten nehéz eset amikor valamivel kapcsolatban szilárd meggyőződése van, de imádom feldühíteni. Akkor is, ha ez a vége. Hogy fájdalmat okoz, azonban a mimikája, arcának finom rezdülései, szemeinek villanása jelek egész armadáját mutatja nekem is. Ismerlek és emlékszem. Mindenre emlékszem. Megadhatnám neki a választ, de nem tudom miért fontos, hogy melyik fivérével is léptem kapcsolatba. Miért számít kihez vezetett az utam a jelenlegi helyzetemben? - Ne... - hal el a hangom, magam se tudom, hogy mire készül. Hogy mi következik. Valami nem végleges, de nem jó. És tudom, mit csinál, hisz én is csináltam már másokkal. Megszerzi azt, amit nem mondtam el, amit nem mondtam ki. Learatja az információt elmém fájáról. Képtelen vagyok egy meredt pillanatig elhinni, hogy tényleg megteszi. Sosem tette. Bár mindig feleltem ha kérdezett. Fellobban a dühöm. Ehhez nincs joga! Nincs jogod! Leviathan nevének csengése különös ajkairól. Mellékzöngéje van, melyet nem tudok elkeresztelni. - Én hívtam őt. - teszem hozzá, mert emlékeimben kellemes érzületűnek tetszik a találkozás, egyszerű megállapodás volt: vérét adja, cserébe információt vehet el. Elvette, mert már nem tudom mi volt az. Mégis fontosnak érzem tudatni, hogy én voltam aki felkereste. És hívásom legalább annyira érhette váratlanul, mint engem ért volna tőle. - Miért nem most? - nyögöm elhalón, de elnyomja az ölelése, a tompa fájdalom rezgése bennem és még valamié: a biztonságérzeté. Mert ha itt van, nem félek. Nem tudok félni. Nevezheti bárki a kapcsolatunkat hullámzónak, netán nem létezőnek, porleptének, de mikor a karjába vesz, jöhet a világ is felvértezve, semmis kis dominónak tűnik csupán.
A lakás hűvösében az ágy puhaságától ölelve haldokló testtel fogadom az édes, erős energiát. A Halálét, aki nem csak elvenni tud, hanem adni is. Ismerem a pecsétet. Mindent érezni fog amit én érzek, látni fogja amit én látok. Ott lesz velem. Minden pillanatban. Még ha testben nem is. Csókja felkavaró, édesen finom, őrjítően összezavaró. Nem kellene megtennie ahhoz, hogy energiát adjon. Nem kellene. Még akarom! Ki is mondom és jelesül, ma éjjel először nem állóháborút vívunk. Rám nehezedő testének súlya imádott, ismerős, izgató és csodálatos. Sosem tudtalak elfelejteni. Bennem zubogó erejével már képes vagyok felemelni a karom, ujjaimmal hajának selymességét simogatni húzni magamhoz, annyira magától értetődően, mintha sosem kellett volna átélnem milyen őt elveszíteni. De már itt van. Most itt van. Érintése perzselő, elveszek a csókjában, sóhajommal kiabálom belé az igent. Mégis ami most ajándék, múltból érkező jelenben csillogó csoda, félek illékony. Hogy mindaz, amit most kapok, holnapra már csak egy emlék lesz. Egy kusza álom csupán. Mégsem tudok nemet mondani. Felelek a csókra, szomjazva ízlelem ajkait, nyelvének izgató puhaságát. Az enyém. Ajkai engem csókoltak először. Bűnbe esett és nem tudtam róla lemondani, nem ment. Nem érdekelt mi a kockázat, mi lesz a büntetés. Fejem mellett támasztó karját cirógatva, nézem. Őt, aki egykoron volt a minden és a legtöbb. Akinek a szabályok mindig is csupán felrúgható, átléphető vonalacskák voltak egy ostoba térképen. Aki egyetlen pillantásával ezernyi dolgot tud nekem elmondani.
- Már megint előre eldöntöd, hogy mi fog történni. - húzom mosolyra ajkaimat - Talán mondd.. - szalad sóhajba a vége érintése nyomán, újabb csókja pedig magába szippantja ezt a sóhajt. Megremegek a lágy cirógatástól, fellángol bennem a vágy. A folytatásra. Iránta. A hiánya iránt. Csillapítsa, adjon. - ..el. - kettőnk közé nyúlok és ráfogok a csuklójára, hogy megállítsam az ujjait. Nem hagyom azt sem, hogy elvegye a kezét, nem engedem az érzést. Másik kezem arcára simítom, hogy ránézhessek. - Akarom. De meg kell magyaráznod. - súgom ajkaira, lágy csókkal kísérve, nyelvem épp csak végigfuttatva alsó ajkán. És elengedem a csuklóját is, felszabaduló kezem pedig derekára csúsztatom, kihúzva az inget, hogy tenyerem alá simulhasson bőrének melege. Képtelen vagyok kiengedni a csókból. A testem és az elmém két külön vágányra állnak rá. Utóbbi nagyon is választ akar arra, hogy mégis miért gyűlölném meg ilyen hirtelen ennyire mélyen, előbbi pedig testéhez simul, gombokat bújtat ki egyesével, hogy testi vágyban hempergőző imádó felét kielégítse. Mert kell. Lábaimat dereka köré kulcsolom, alhasam izmai összerándulnak. Megrángatom az ingujját. Leveszed vagy letépjem? Ujjaim mellkasára futnak, lassan cirógatva a selymesen kemény felületet, köszöntve bizsergető melegét, az izmok rándulását le, egészen az övig. - Vagy váratsz? - magyarázattal vagy tettel.

Kedvtelve húzódik immáron valamivel látványosabb féloldalas mosoly a képemre. - A kijelentéseitek és az ígéreteitek lejárati szavatossága számomra értelmezhetetlen. – másból formálódtunk, más hosszúságúra szabatott létünk, más céllal keletkeztünk, ebből fakad, hogy miképpen értelmezzük a szavak és a döntések súlyát. Ha értéktelennek, folyamatosan újratárgyalandónak akarta őket, akkor sosem kellett volna kitennie a lábát a Kertből. Embertársa pontosan ugyanígy lett megalkotva, kinek számára az ígéret nem egyéb, mint a szélviharban eltűnő porszem és utódai mind magukévá tették eme szemléletet, amely vonalán nagy örömmel élik tudatlan, szempillantásnyi életük.
Persze, hogy dühít, arcátlannak találom a feltételezését és bár a hirtelen jött harag pusztító szikrája fellobban mellkasom legmélyén, elfojtom azt. Most nem ezért vagyok itt, nem ezt szánom neki, más tervek vezérelnek. Lassuló pillantásai egyértelmű jele lesz annak, hogy mennyire kacér táncot lejt egy másik síkon lényemmel, miközben teste a kezemben van. Halálát birtoklom, ahogyan őt is, a pecsét pedig, amely ajkaira hullatott, úgy köti össze velem, ahogyan senki mást.
- ...hát így akarod játszani... – szusszanok egyet, lassan pergetve arcára a kifújt, szétoszlatott levegőt. Újra végigsimítok a haján, az arcán, ajkainak vértől maszatos vonalán és közben kékjeimmel követem a saját ujjaim által rajzolt utat. Visszaviszem érintésem a homlokához és végül tekintetén állapodnak hidegséget tükröző szembogaraim. Olyan könnyedén lépek át elméje birodalmának korlátain, ahogyan forró kés szalad a vajba. Gondolatainak zártsága egyszerre nyílik fel és fogad magába a pecsét erejének köszönhetően. Tudom miként fog érezni, viseltetni irántam – vagy legalábbis sejtem –, de más lehetőséget nem hagyott. A név, a személy… szükségem van az információkra, amelyeket hiába követeltem kértem, nem adott át. Elveszem hát magam.
Bejárni tudata templomait, olyasmi, amit vele sosem tettem meg korábban, nem kellett és habár elidőznék itt-ott hosszasabban is, csak azt az egy dolgot kutatom fel, amit tudni akarok. Amit tudnom kell...
- Leviathan. – hirtelen lépek ki az elméjében való megmerítkezésből és halkan ejtem ki fivérem nevét. Megremeg ajkaim szeglete, de más jelét nem mutatom annak, hogyan is érint a tett, amit a kezeim között tartott nő elkövetett.
- Majd megtudod, kedvesem. – lehelem még egyszer, utószor ajkaira, mielőtt magamhoz ölelném, hogy aztán testével a karomban hagyjam magam mögött a szórakozóhelyet.
A lakás kellemes hűvöse simogatón fogadja magába, ahogyan az alatta elterülő puha, selymes ágynemű is, ami hamarosan vérétől színeződik vörösre. Kezem az általam okozott, nyílt seb fölé helyezem, a továbbiakról majd dönt, ahogy akar, legyen meg ez a vágya. Most azonban egészen más az, ami foglalkoztat, amire neki is szüksége van. Az ajkaira forrasztott megnyitja az energia csapját, engedem, hogy átjárja, felmelegítse, elkezdje összehúzni a sebet és végül gyógyítsa. Érzem, ahogy visszatér belé az erő, ahogyan ujjai a tincseim közé szántanak és amennyire ő átadja magát ennek a csóknak, éppen annyira veszem szorosan magamhoz. Az enyém. Mindig is az enyém volt. Most is az.
Kérlelését ki sem kellene ejtse, úgyis megkapná a többet, az éltetőt, ajkai újra elbitorlását, a szenvedély ébredő szikráinak felizzását. Még inkább fölé görnyedek, combjai közé ékelve magam, megtámaszkodva a puha ágyneműn a feje mellett és a mellkasán pihenő kezem feljebb csúsztatom rajta, egészen a nyakáig. Selymes bőrén időzöm, míg nyelve alól lopom el a levegőt, hogy aztán visszaadjam azt később. Szavai fájdalmasan hosszú időre fosztanak meg az ismét kóstolni kívánt ajkaitól. Egy kis része még mindig jól ismer…
Szavainak legördülő felületén időznek sötétbe hajló kékjeim és csak lassan vándorolnak feljebb arcán, hagyva, hogy belém ivódjanak sosem feledett vonásai, amíg elérek szempárjához. - Te fogsz itthagyni, mert meggyűlölsz majd. ...pontosan annyira, mint amennyire forrón szerettél valaha. – keserű fájdalom ül meg íriszeim mélyén, de mielőtt felfedezhetné, újra csókolom a rég elfeledett lobogás emléklenyomatával, miközben ruháját feljebb tolom a combján, ujjaimmal cirógatva az alatta feszülő, rég nem érintett felületet.  


[Bocsi, hogy csak most repült o.o]

-- szabad játéktér --

Hosszú ujjaim a megsárgult lapokon futnak át és végül nyugszanak meg, ahogy a nyomtatott betűk sorain futtatom végig a tekintetem, magamba szívva mindazt, amit az írója az utókornak szentelt. A klasszikus irodalom alkotásai valahogy mindig is a számomra kedveltek közé tartoztak, dacára annak, hogy a halandó pondrók kezei alatt létrejött művészeti alkotások egyik ágazatáról beszélünk. Van abban valami bájos, megfoghatatlanság, hogy egyik-másik képes kiállni az idő vasfogának igénytelen rágását. Ebbe a kategóriába természetesen nem sok olyan tartozik, amit a csupasz kis majmok alkotásaiban igazán kedvelnék, de az a néhány, ami pár évszázadot kibír, valamilyen szinten mégiscsak be kell, hogy valljam; lenyűgöz a maga nemében és formájában. Be azonban nem vallanám. Nem különösebben. Leginkább sosem.
A percek unott órák hosszúságaiba nyúlnak észrevétlenül, de valahol mégis érezhetően, ahogy teljes mozdulatlanságban ülök a bőrkötésbe burkolt, néhány száz éves példányának megmaradt darabja felett és csupán akkor töröm meg az állandóság pillanatába fagyott átlényegülést, amikor lapoznom kell. Ujjaim finoman érintik a porladásra már régen készen álló lapokat, a finom mozdulat ellenére az olyan nagyon várt esemény azonban elmarad. Az öröklét nyugalmával ragadok bele kényelmesen a rezzenéstelenség puritán tisztaságába minden olyan pillanat között, amely megengedi ezt számomra. Ha az időtlenség átokként üldöző áldássá válik – mint esetemben is –, akkor kövezzenek meg érte, hogy ilyen módon igyekszem elviselhetőbbé tenni mindazt, ami az elviselhetetlenség mezsgyéjén vált művészetként kibontakozó és kétségtelenül addikcióba forduló alkotássá...
A megbeszélt idő előtt pontosan egy perccel teszem le az addig gondosan, nem először tanulmányozott művet, hogy aztán az ujjaimat sátorszerűen támasszam egymásnak, míg könyökeimmel a fotel karfáin találok kényelmes támasztékot. A fiamat éles pontossággal várom a megbeszéltek szerint és ha én magam is képes vagyok betartani és eleget tenni eme követelésemnek, akkor teljes mértékkel várom el tőle is, sarkosan, évszázadok, évezredek – hogy a többit ne is említsem – ide vagy oda.  Igencsak nevetséges volna, ha pont a halál angyala engedne meg magának késést vagy éppen sietséget az esetlegesen felmerülő reklamációkról nem is beszélve, így nagyon-nagyon hosszú ideje már annak, hogy a tűpontosság tökéletesen a részemmé vált. Érthető okokból. Ezt pedig másoktól is elvárom. Magasan, kifogások nélkül, örökké ami azt illeti.


//Bocs, hogy csak most és remélem megfelel   //